– Mennyiben más az ön Korán-értelmezése a korábbiaknál?

– Az arab irodalom általában a nyelvi szépséget és nem a tartalmat helyezi előtérbe. A Korán csodája a kettősségében rejlik. Abban, hogy mind nyelvezetében, mind pedig tartalmában komoly értéket képvisel. Vegyük az angol példát. Shakespeare és Newton egyaránt angolul írták munkáikat. Tudott volna Shakespeare Newtonéhoz hasonló tartalmú műveket írni? Vagy megfordítva: meg tudta volna-e írni Newton Shakespeare-éhez hasonló ékes nyelvezettel a tudományos munkáit? A válasz nyilvánvalóan nem. A Korán viszont képes volt erre. A legtöbb muszlim Shakespeare-t keresi a Koránban. Én viszont Newtont kutatom. A szavak pontos jelentését vizsgáltam. Einstein azt mondta: „Ostobaságra vall azt hinni, hogy más eredményre jutsz, mikor ugyanazt a kísérletet folytatod, mint korábban.” Ugyanez a helyzet a Koránnal is. Hogyan akarja valaki úgy megújítani az iszlám jogot, hogy ugyanazokból a szempontokból vizsgálja, mint az előtte lévők?

– A Korán a muszlimok szerint Isten szava. Könyvét olvasva azonban az az érzésem volt, hogy az ön ideái valójában önálló rendszert alkotnak, csak azért ragaszkodik a Korán szerepéhez, mert enélkül hiteltelenné válna a muszlimok szemében.

– Valóban sokan vannak, akik ellenségesen állnak az iszlámhoz, és anélkül, hogy tudnának valamit a vallásról, kijelentik, hogy például elnyomja a nőket. Elképzelésüket kiragadott idézetekkel támasztják alá. Mikor én tanulmányozni kezdtem a Koránt, nem volt semmiféle prekoncepcióm. Így mikor rábukkantam az eredményekre, magam is meglepődtem. Tíz évet töltöttem a Korán tanulmányozásával, mire levontam következtetéseimet. A kutatás elején egyszerű hívőként álltam a könyvhöz. Az egyetlen alapkoncepcióm az volt, hogy Isten pontosan fogalmazta meg mondanivalóját, és nem mond egyetlen szót sem, amelynek nincs jelentése, és egyetlen felesleges szót sem ejt ki. A természetet is Isten teremtette, és abban sincs semmi, aminek ne lenne meg a maga funkciója. Mivel a Korán is Istentől származik, abban is mindennek a helyén kell lennie.

– Ön hívő ember?

– Igen.

– Betartja a vallási előírásokat? Imádkozik és böjtöl?

– Imádkozom, de az egészségem miatt nem böjtölhetek.

– Mi magyarázza ön szerint, hogy eddig nem voltak komolyabb reformerek az iszlám világban?

– Az arab szellem nem kritikus fajta. A tudomány viszont kizárólag akkor fejlődik, ha kritikusan állunk a dolgokhoz. Egészen eddig nem volt olyan arab vallástudó, aki kritikát alkalmazott volna a hagyományokkal szemben. Az arab agy amellett, hogy nem kritikus, nem ok-okozatiságban, hanem hasonlóságokban és metaforákban gondolkodik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a XX. század során az arab világ több mint háromezer költőt adott a világnak, nagy tudóst viszont egyet sem. A sablonokban gondolkodó agy képtelen tudományos újításokra. Én azonban csak a versekben fogadom el a metaforákat. A Koránban semmiképp.

– Nem gondolja, hogy az analóg gondolkodás az arab jellemnek sajátja, amely a sivatagi életmódból ered?

– Dehogynem. Ezért mondom mindig, hogy ha meg akarjuk érteni a Koránt, akkor ki kell szakítanunk eredeti hazájából, vagyis az arab félszigetről.

– Mérnökként hogyan jött a gondolat, hogy vallással foglalkozzon?

– 1939-ben születtem Damaszkuszban. 1957-ben a Szovjetunióba utaztam és hét évig éltem ott. Az 1967-es háborút Damaszkuszban éltem át. Az arabok vereségével szertefoszlott egy álom. Elemezni kezdtem a vereség okait, és arra jutottam, hogy a hiba magában a kultúrában és a gondolkodásmódban gyökerezik. Abban a gondolkodásmódban, ami nemcsak az iszlámistákra, hanem az arab bal- és jobboldalra egyaránt jellemző. Ekkor kezdett komolyabban foglalkoztatni az arab kultúra. Rájöttem, hogy az arab lelket leginkább a hagyományok határozzák meg. Az iszlám kultúrának a gyökerei pedig, hangsúlyozom, a kultúráé és nem a vallásé, az arab kultúrában és az arab társadalmi lélekben gyökerezik. Azt a világot tükrözi, ami az iszlám kialakulását követő első és második század, az Arab Birodalom szárnybontogatása idején volt. Az épülő birodalmak rendje pedig mindig szigorúbb a már kiforrott államokénál. Mellőzi a szabadságjogokat és az emberek véleményének figyelembevételét. Pedig utóbbinak fontosabbnak kellene lennie a vallástudók véleményénél, akik azt állítják magukról, hogy Istent képviselik. A mai iszlám jog alapjait tehát a második században tették le. Akkor az Arab Birodalom a hadseregét tekintve a legerősebb hatalmak egyike volt. Az ilyen birodalmaknak pedig alapvető természetük, hogy magukat az abszolút igazság birtokosának tartják. Az akkori uralkodók a világot az „iszlám házára” és a „hitetlenség házára” osztották. Ez a szemlélet máig megmaradt. Pedig idejétmúlt abban a korban, amikor a muszlimok a világ 57 országában élnek.

– Ez mitől új gondolat? A legnagyobb vallástudók, például az al-Jazeera televíziós csatornán rendszeres műsorokkal jelentkező Karadávi sejk vagy az egyiptomi al-Azhar sejkje, Tantáwi is a kultúrák párbeszédét, illetve a különböző vallások egymás mellett élését szorgalmazzák.

– De ezt nem teszik túl hatékonyan. Régen a muszlim területeken élő idegen hitű emberek adót fizettek. Mikor Nikfur római helytartó nem volt hajlandó adót fizetni Harún al-Rasídnak, a kalifa levelet írt neki, „Harún al-Rasíd, a hívők emírjétől Nikfúrnak, a rómaiak kutyájának” – címmel. Mi erre persze ma nagyon büszkék vagyunk, és gyengék lévén ebben keresünk kapaszkodót önbizalmunk helyreállításához. Én úgy gondolom, hogy a legfontosabb dolog a definíciók újraértelmezése. Karadávi és a többi sejk nem adnak világos definíciót arra, hogy mi a hit és hitetlenség, illetve mi az „iszlám háza” vagy a „hitetlenség háza”. A mai napig nem határozták meg a nép, a nemzet és a nemzetiség közti különbségeket, ami pedig alapvető lenne a konfliktusok és félreértések kezeléséhez. Véleményem szerint egy Amerikában élő arab muszlim például egy időben lehet tagja az amerikai népnek, az arab nemzetiségnek és Mohamed nemzetének. Az ember lehet úgy hű országához, hogy közben hű Mohamed nemzetéhez is. A három irányba való lojalitás nem zárja ki egymást. Betartja hazája törvényeit, arabul beszél gyermekeivel és muszlimként imádkozik. Ezt a Korán is leírja. A Korán világos különbséget tesz a nép, a nemzet és nemzetiség közt, és leszögezi, hogy a nemzetek kapcsolatát az ismerkedésnek kell jellemeznie. „Nemzeteknek teremtettetek, hogy megismerjétek egymást”. A vallástudók ezzel szemben hívők és nem hívők nemzetére osztották az embereket. Ez azonban ma már nem állja meg a helyét. Ma inkább már népekről kell beszélnünk. A nemzetiség, a kaum közös nyelvet feltételez. Ahogy a Korán mondja: „Nem küldtünk prófétát, csakis olyat, aki népe nyelvén szólt.” Az arab nemzet tehát azoknak az embereknek a csoportja, akik arabul beszélnek. A nemzetet, az ummát azonban a kultúra köti össze. Mi, muszlimok egyféleképpen imádkozunk, tehát mi, mivel egyformán viselkedünk, egy nemzet vagyunk. A nép azonban országhoz kötött fogalom. És mint ilyen, azt feltételezi, hogy egy ország lakói követik az adott ország rendjét és betartják törvényeit.

– Honnan érte a legtöbb kritika munkássága miatt?

– A vallástudóktól minden országból. Előttem is sokan voltak, akik azt mondták, hogy a mai vallásjog reformra szorul, vagy hogy idejétmúlt. Őket azonban nem támadták, mivel nem kínáltak alternatívát. Én azonban nem csupán kritizálok, hanem alternatívát is kínálok. Azt mondom, hogy ez a vallásjog, ami előttetek van, hibás, ezért itt az új. Ezzel van problémájuk a vallástudóknak, hiszen ők ezáltal elveszítik legitimitásukat.

– Ön tanult vallást?

– Kizárólag magamnak.

– Akkor a sejkek könnyen mondhatják, hogy jön ahhoz, hogy a vallás dolgairól értekezzen.

– Persze. Ők a régi beidegződések szerint gondolkodnak. Úgy vélik, hogy a tudás csakis sejktől származhat. Mindenesetre könyveim napjainkban a legkeresettebb vallási témájú könyvek, és nem kapcsolódnak egyik vallási intézményhez sem.

– Mennyit ad el könyveiből?

– Azt tudom, hogy a kinyomtatott példányok mind elkeltek és folyamatosan zajlik az utánnyomás. Pontos számot nem tudok mondani, mivel az arab világban nincs jogvédelem, így sok kiadó önkényesen másolja könyveimet. Emellett számos országból írnak levelet támogatók, akiket sajnos nem ismerek személyesen.

– Egy korábbi nyilatkozatában azt állítja, hogy a házasságon kívüli szexuális élet Istennek tetsző dolog. Nem áll ez szemben az iszlám tanításaival?

– Ezt nem én mondom, hanem a Korán. A Szent Könyv két esetben engedélyezi a szexuális együttlétet. Az egyik a házasság, a másik az, ha egy rabnő beleegyezik a dologba, azaz mulk jamín. Én azt mondom, ha egy pár házasság nélkül nyilvánosan együtt él, az már mulk jamín és így a szexuális együttlét megengedett. Ebben nincs semmi Istennek nem tetsző dolog.

– Liberális szemléletét nem a Szovjetunióból hozta magával?

– Ellenkezőleg. Ott én igen konzervatívnak számítottam. Azt mondom, hogy a kommunizmus és az iszlám mai formája sok dologban hasonlatos. Egyik sem tiszteli az ember szabadságát, véleményét és jogait.

– Nem veszélyes ilyen kijelentéseket tenni az arab világban?

– Valakinek ki kell mondania. Úgy látszik, ennek a valakinek nekem kell lennem. A sejkeknek is a szemébe mondtam, hogy ők teszik nyájjá az embereket. Ennek az eredménye az, hogy az arab nép mai állapotában alkalmatlan bármiféle változtatásra vagy forradalomra. Az évszázadok alatt belekövesedett a szolgaságba. És akik erre ránevelték, azok a sejkek voltak. Ők voltak azok, akik nyájjá változtatták a tömeget, hogy azt tegye, amit az uralkodók diktálnak. Jelenleg az arab kormányoknak tehát nincs okuk aggodalomra. Ha nem jön Amerika, senki nem távolítja el őket a helyükről. Ezt ők is tudják. Ezért mondják mindig, hogy elfogadják a változtatásokat, de kizárólag akkor, ha belülről jönnek. Az emberek azonban nem érzik, hogy joghézagok vannak, hiszen az idők kezdete óta ilyen állapotok uralkodnak. Az emberek péntekenként mecsetbe járnak, meghallgatják a sejket és nem kritizálják, hanem elhiszik, amit mond. A sejkeket azonban a politikai vezetők fizetik meg mindenhol. Ezek a mézeshetek már ezerkétszáz éve tartanak. A vallás kábítószerré vált, amiből csak a kulturális forradalom lehet a kiút. Az első sokkok persze nagyok lesznek. De a politikai reformot vallási reformnak kell megelőznie. Luther Márton is a politikai változásokért kezdte el terjeszteni a tanait. Ugyanez a helyzet nálunk is. Az iszlám világ változásért kiált. Az emberek nem hagyhatják el a hitüket, ezért új értelmezések kellenek. Először gondolati irányzatokat kell alapítani, amelyek idővel pártokká növik ki magukat.

– Ön tehát közvetett módon az arab kormányokat is támadja?

– Közvetlenül is. A sejkek és a kormányok mára egy frontot képviselnek. Ezt nyíltan le is írom.

– Ezért a kormányok részéről nem érik támadások?

– A szír állam semleges irántam. Engedélyezte a könyveim kiadását, de ugyanakkor lehetőséget adott a kritikusaimnak is a válaszra. Azok a hivatalnokok, akikkel személyesen beszéltem, biztosítottak arról, hogy magánemberekként támogatják a gondolataimat. Állami hivatalnokokként persze ezt nem mondhatják. Eddig még egyetlen arab országból sem utasítottak ki. A könyveim egyedül Szaúd-Arábiában voltak tiltólistán. Tavaly azonban ott is engedélyezték őket.

– Miért?

– Náluk is erősödik a radikalizmus, ami a terrorizmus terjedéséhez vezetett. Ez pedig már az uralkodói elitre nézve is veszélyes.

– Mi az oka a szélsőségek erősödésének a muszlim világban?

– Az arab világban régen erős baloldali hullám volt. Ez azonban különböző politikai okok miatt elbukott. Ma ezért rémisztő állapotok uralkodnak. Jelenleg azok az iszlámisták képviselik a forradalmiságot, akik még a jelenlegi uralkodóknál is diktatórikusabbak. Mi lenne, ha Irakban iszlám kalifátust kiáltanának ki? Isten mentsen meg minket attól.

– Ön szerint nem a gazdasági helyzet romlása erősíti a radikalizálódást?

– Ez a tényező sem elhanyagolható. A gondolkodásban való defektus azonban fontosabb. Hitünk szerint Isten mindent megírt nekünk előre. Így meg van írva az is, hogy például meddig fogunk élni. Ebből adódik, hogy az emberi életnek nincs értéke az iszlám kultúrában.

– Ön milyen alternatívát kínál?

– A biztonsági intézkedések csupán átmeneti megoldást jelentenek. Olyanok, mint a Panadol, amely csökkenti a fájdalmat, de nem gyógyítja meg a betegséget. A valódi megoldást a kulturális forradalom jelenti. Ehhez azonban először a fogalmak újraértelmezésére van szükség. A legutolsó könyvemben külön fejezetet szántam a harc és gyilkolás, illetve a mártíromság és a hősi halál közti különbségek tisztázására. Előbbit talán nem kell részleteznem. Utóbbi azonban némi magyarázatra szorulhat. Értelmezésem szerint a mártírnak (arabul sahíd) nem kell harcolnia vagy meghalnia, hogy mártír legyen. Sőt a mártír csakis úgy érdemelheti ki ezt a titulust, ha életben van. Ez fontos momentum a terrorizmus elleni harcban, hiszen a radikális sejkek a mártírrá válás ígéretével küldik halálba a fiatalokat. Ez nem új értelmezés. Benne van a Koránban is. A Korán egyetlenegy szóval sem említi, hogy a mártíromság bármiféle kapcsolatban áll a fegyveres harccal vagy a halállal. Beszél ugyan az Istenért való halálról, de a halálból fakadó mártíromságról nem. Arabul a sahíd szó másik jelentése, tanú. Tanúnak azt nevezzük, aki nyilvános tanúbizonyságot tesz az igazságról. Ez lehet valaki, aki egy adásvételnél tanúskodik, de az is, aki él a szabad véleménynyilvánítás jogával, tüntetésen vesz részt, vagy nyilvánosan kritizál egy zsarnokot. Ha ezért megölik, akkor ő lesz a „mártírok ura” De a tanúság máshogy is értelmezhető: a magyar tudós, aki felfedezte a dinamót és felfedezését megosztotta a világgal, szintén tanú, vagy ha úgy tetszik, mártír. De mártír az a fényképész is, aki lefényképezi az igazságot és közzéteszi, vagy az az ember, aki hajlandó kipróbálni egy újonnan felfedezett gyógyszert, hogy azzal mások gyógyulását szolgálja.

– Megvalósulhat a demokrácia az arab világban, amikor ebben a világban máig élő dolog a törzsiség, és a mindenkori vezetők mindig csak saját klánjukat vagy felekezetüket emelik fel és nem a népet?

– És tudja, ki kezdte ezt el? Oszmán Ibn Affán. Az első Omajjád kalifa. Ő volt az, aki saját rokonai kezébe adta a birodalom javait. A Próféta idejében az iszlám valóban forradalom volt. A Próféta fellépése után azonban csak 13 évvel alakult meg az állam. Az első négy kalifa ideje már átmenet volt a forradalom és a birodalom megalapítása között. A forradalom pedig felemészti a gyermekeit. Az omajjádok már csak azután jutottak hatalomra, hogy Mohamed közvetlen hívei kihaltak, ők pedig leszámoltak politikai riválisaikkal. Csakúgy, mint Sztálin, aki szintén végzett minden neki nem tetsző gondolkodóval és politikai riválissal.

– Nem tart attól, hogy az ön által propagált forradalom csak akkor jöhet el, miután az iszlámisták már hatalomra kerültek és vezetőként kudarcot vallottak a legtöbb muszlim országban?

– Lehetséges. Iránban például arányaiban többen ellenzik az iszlám rendet, mint bármely másik muszlim országban. Ennek oka az, hogy náluk ezek az erők irányítják az országot. A gondolataim mindenképpen hosszú távra szólnak. Az első könyvemet 1990-ben adtam ki. A kiadó akkor azt mondta, hogy 2090-ben, vagyis száz év múlva többet fognak eladni belőle, mint most.

Sayfo Omar