Hogy Oroszország a Kelet vagy a Nyugat része-e, máig eldöntetlen kérdés. Pedig egyszerű: mindkettőé. Az oroszok identitási harca országukkal egyidős küzdelem. Nem csoda. Oroszország a történelem során minden irányból kénytelen volt támadókkal szembenézni. Keletről a mongolok, délről a törökök, északról a svédek, a litvánok, nyugatról a lengyelek, a franciák, a németek próbáltak kikanyarintani egy-egy darabkát az országból.

Mindez megerősítette azt a gondolatot, amit elsőként Pjotr Csadajev XIX. századi filozófus fogalmazott meg: „Oroszország egyedül van a világban.”

Vlagyimir Szvjatoszlavics herceg a X. században vette fel a bizánci kereszténységet, ettől remélve legitimálni hatalmát a nagy kiterjedésű, kulturálisan összetett területek felett. Oroszország mint egységes politikai entitás megszületése azonban csak öt évszázaddal később történt meg. Ahogy a nyugat-európai katolikusokat a mór, úgy az ortodox oroszokat a mongol hódítás ébresztette közös öntudatra.

Az addig egymással vetélkedő uradalmak a moszkvai hercegség ernyője alatt egyesültek. Később III. Iván moszkvai herceg Lengyelországtól Szibériáig terjesztette ki uradalmát. A hatalom és erő Oroszország védjegyévé vált nemcsak a politikában, hanem a vallásban is, hiszen Moszkva az ortodox patriarcha otthonaként a távoli ortodoxok számára is origóvá lett.

A vallás és az erő együttese is kevés volt azonban ahhoz, hogy egységes identitást adjon az etnikailag és természetrajzilag egyaránt heterogén birodalomnak. Nagy Péter Nyugat felé próbálta orientálni népét. Időleges sikerrel.

Az oroszok Európa iránti rajongása 1812-ben a napóleoni háborúkkal szétoszlott. A XIX. században így Dosztojevszkij, Repin, Puskin és társaik már az önálló orosz kultúra megerősítésén munkálkodtak. Később a szovjet idők bár más irányba, de tovább erősítették az önálló identitás kialakulását.

Oroszország számára egyik felülről erőltetett identitás sem volt minden igényt kielégítő. Szvjatoszlavics elképzelései túl homályosak, Nagy Péter álma túlságosan idegenszívű, Sztálin uralma pedig túlontúl zsarnoki volt. Az etnikailag, kulturálisan és vallásilag összetett, két földrészen elterülő megaországban sorra kudarcot vallottak a teljes népességet integrálni akaró önazonosság-kísérletek.

A legsikertelenebb próbálkozás azonban minden kétséget kizáróan Borisz Jelciné volt. Az erős központi hatalom megszűnésével a nyugati hátszelű liberalizmust kihasználó kiskirályok hamar felépítették a maguk klientúráit. Pár évvel a Szovjetunió bukása után a korábbi egy nagy hatalmi piramis helyett sok kicsi jött létre, élükön olyan, részben zsidó származású oligarchákkal, akik nem éreztek felelősséget az ország és a köznép irányába. A társadalom kettészakadt. Jelcin liberális anarchiája idegen volt az erős kézhez szokott oroszok számára.

A KGB-s múlttal rendelkező Vlagyimir Putyin és a hozzá hű „Szentpétervári klán” így 1999-ben elsöprő győzelmet aratott a választásokon. A „kleptogarchiák” felszámolása és a gázvagyon újraállamosítása után Putyin Oroszországa rendezte adósságait és gazdaságilag felvirágzott.

Kelet felé

Putyin nemzeti, vallási elemeket vegyítve próbálta restaurálni a szovjet nagyságot. Oroszország ma az autoritarizmusnak egy különleges válfaját, a patrimoniális autoritarizmust képviseli. Ennek értelmében a rendszer a patrónus-kliens típusú kapcsolatokra épül, ami lehetővé teszi különböző, hatalomhoz lojális gazdasági és politikai klánok fennmaradását és prosperálását.

A patrónusok a kliensek támogatásáért cserében részesítik őket a nemzeti erőforrásokból származó bevételekből. A rendszer nem ördögtől való. Már a Kijevi Rusz korában és a cári csinovnyikok idején is hasonló rendszer működött, csak akkor még nem így nevezték. Jelcin félresikerült nyugati afférja után Putyin Kelet felé fordult. Fenyegetettség-érzetét továbbra is fenntartotta a NATO határainak keletre tolódása, illetve a George W. Bush által szorgalmazott kelet-európai rakétapajzs.

2001-ben orosz, kínai, kazah, kirgiz, tadzsik és üzbég részvétellel megalakult a Sanghaji Együttműködési Szervezet, mely hatékony keretet nyújt az országok közti katonai, gazdasági és energetikai együttműködésnek, ezzel biztosítva Oroszország energetikai dominanciáját a posztszovjet térségben. Moszkva emellett stratégiai kapcsolatokat ápol Iránnal és más, az Egyesült Államokkal szembenálló országokkal, Európai színtéren pedig a legerősebb országokkal kötött kétoldalú megállapodásokkal igyekszik aláásni az Európai Unió egységét.

A politikai irányváltás az oroszok identitására is kihatással volt. 1999-ben a Moszkvai Rádió által készített felmérés szerint az oroszok 79 százaléka tartotta hazáját európai, 21 százaléka pedig ázsiai országnak. A kudarcba fulladó nyugati-típusú reformok, az oligarchiák felemelkedése, a NATO bővítése, a koszovói konfliktus kiábrándították az embereket.

A Levada intézet 2007-es statisztikái szerint az oroszoknak már csupán 20 százaléka tartja magát európainak, míg 71 százalékuk ezt elutasítja. 45 százalék egyenesen úgy vélekedik, hogy az Európai Unió gazdaságilag, politikailag és kulturálisan egyaránt fenyegetést jelent Oroszország számára.

A keleti nyitás ellenére azonban Moszkva korántsem elkötelezett a feltörekvő Kína irányába. A két óriás érdekei a közép-ázsiai térségben gyakran ellentétesek egymással. De ez még csak a kisebb gond. Bár Oroszország lakossága ma 142 millió, ázsiai részén mindössze harmincmillió ember lakik. Kína pedig hagyományosan saját területeként tekint Szibériára.

Barátság ide, sanghaji együttműködés oda, a kínai iskolák tananyagában már most történelmi célként oktatják a térség visszaszerzését. Ebből is következik, hogy Moszkva korlátozott mértékben érdekelt Kína megerősödésében. Ha a sárga óriás túlnőne magán, nagy lélekszámának köszönhetően rátehetné kezét az ásványkincsekben gazdag térségre. Éppen ezért, bár Moszkva csak az Egyesült Államok gyengülésében és nem Kína előretörésében érdekelt, nem nehéz megjósolni, hogy egy a két hatalom közti összetűzés esetén Moszkva a kivárásra játszana.

Gáz, olaj, Gazprom

Oroszország ma a világ negyedik legnagyobb ismert gáztartalékának birtokosa, ami az északi jégtakarók visszahúzódásával folyamatosan növekszik. Jelenleg a világ gázexportjának több mint ötödét biztosítja. Szaúd-Arábia után a második legnagyobb olajkitermelő, az Egyesült Államok után pedig a világ második legnagyobb szénforrásaival rendelkezik.

Mivel Oroszország nem tagja az olajkitermelő országok kartelljének, az OPEC-nek, szabadon dönt az exportált olaj mennyiségéről, ezzel meggátolva a világpiaci árak felszökését. Az elmúlt évtizedek tanulsága szerint, legyen szó energiáról vagy más áruról, Oroszország az egyik legkorrektebb kereskedelmi partner.

Az orosz–ukrán, illetve orosz–belorusz gázháborúk nem Moszkva kiszámíthatatlanságának, hanem a posztszovjet politikai örökségnek a következményei.

Az energiaárak növekedése nemcsak Moszkva bevételeit, hanem a külföldtől való függetlenségét is növelte. 2000 óta a hadi kiadások megduplázódtak, 2010-ben pedig Putyin három év alatt 60 százalékos növekedést jelentett be. Mára Oroszország a világ tizenkettedik legnagyobb piaca, a harmadik legnagyobb külföldi valutakészletével rendelkező hatalma, fontos szereplő a nemzetközi áru- és értékpapír-kereskedelemben, mely mára nyitott a külföldi befektetők előtt.

Kincseinek hála, Oroszország hamar kilábalt a világgazdasági válságból is. 2011 első negyedében a GDP 4,4 százalékkal nőtt, az infláció pedig nem haladja meg a 6,6-7,65 százalékot. Előrejelzések szerint az ország 2012 elejére teljes mértékben kompenzálja a válság okozta veszteségeket. Ha minden jól megy 2020-ra az ország be fog kerülni a világ öt legnagyobb gazdasága közé.

Oroszországban mára a kommunista egypártrendszer helyét az „egycsővezetékrendszer” vette át. Azt a feladatot pedig, amit régen a hadsereg végzett, most a Gazprom látja el. A világ legnagyobb gázkitermelőjeként számon tartott óriásvállalat a világ gáztartalékainak 17 százalékát ellenőrzi. A Gazprom emellett érdekeltségekkel rendelkezik az olajiparban, az atomiparban, a villamosáram-termelésben, a műszaki tervezésben, a bankszektorban és a médiában is.

A Gazprom a balti államoktól Magyarországon át Németországig számos európai uniós ország gázellátó-rendszerében rendelkezik részesedéssel. Közel húsz tagországban vannak leányvállalatai, vegyesvállalatai vagy részesedései. Az unió nem képes egységes álláspontot kialakítani a Gazprommal szemben, így a vállalat folyamatosan terjeszkedik.

A cégóriás, mely az orosz állami bevételek 25 százalékát adja, politikailag is hatékony fegyver. Ez leginkább 2006 januárjában vált nyilvánvalóvá, amikor Moszkva a kifizetési viták miatt megszakította Ukrajnába érkező gázszállítmányát, ezzel súlyos energiahiányt okozva több kelet-európai országnak. Oroszország mára erős középhatalom.

A 2008-as grúz válság is bebizonyította, hogy az orosz vezetők már nem tartanak az Európai Unió rájuk kirótt szankcióitól. Az orosz befolyás növekedését jelzi az is, hogy a NATO nemhogy a tagságra, de még a tagság reményére sem adott egyértelmű jelet Grúziának és Ukrajnának, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig nemegyszer az orosz vétó miatt volt képtelen döntést hozni.

Demográfiai aknák

Miközben a Szovjetunió ontotta magából a tudományos és egyéb szellemi vívmányokat, a mai Oroszország ezen a téren siralmasan teljesít. Az ország gazdasági sikere ma nem a kreativitásban, hanem egyedül a természeti erőforrásokban rejlik. Az állam a GDP-nek igen kis százalékát költi kutatásokra és fejlesztésekre.

Az Amerikai Szabadalmi Hivatal 2009-es adatai szerint Oroszország összesen 904 szabadalmat jegyzett be, miközben a tizennégyszer kisebb lélekszámú Belgium négyszer ennyit.

Oroszország súlyos agyelszívást szenvedett el. A kutatóknak és mérnököknek jelentős százaléka emigrált Nyugatra. Részben ez az oka annak, hogy a világ vezető egyetemei között ma egyetlen orosz intézmény sincs.

Az orosz gazdaság növekedésének fenntarthatóságát súlyosan fenyegeti a demográfi ai hanyatlás is. 1997 és 2007 között az északi területek lakossága 40 százalékkal csökkent, Szibériában több mint tízezer falu és 290 város néptelenedett el. Ha a tendencia folytatódik, 2050-re a jelenlegi 140 millió lakos 116 millióra apad. A 65 éven aluliak társadalmon belüli aránya pedig a 2010-es 72 százalékról 60 százalékra zuhant. A népesség csökkenése mellett az etnikai arányok átrendeződése is égető kérdés. Miközben az oroszok száma csökken, a kaukázusi, tatár, közép-ázsiai és más muszlim népcsoportok lélekszáma egyre nő. 1989 óta az ország muszlim lakossága negyven százalékkal, 25 millió főre nőtt. Másfél évtizede háromszáz mecset működött: ezek száma mára nyolcezerre nőtt! Egy 2002-es felmérés szerint egy orosz nőre 1,5 gyermek jut, miközben a népesség szinten tartásához 2,1 gyermek lenne szükséges. Moszkvában az orosz anyák átlagosan 1,1 gyermeket vállalnak, szemben például a tatárok 6 gyermekével.

Előrejelzések szerint a nem is távoli jövőben, 2015-ben az orosz sorkatonáknak több mint fele muszlim származású lesz, 2020-ra pedig az összlakosság egyötödét fogják kitenni.

Oroszország azonban még sokáig tartja magát. Ahogy a csecsen konfliktus is mutatta, az orosz vezetés határozottan fellép mindenféle szeparatista törekvésekkel szemben. A Kreml-hű muszlim régiók ezzel szemben olyan jogokat élveznek, amilyenekről sok európai kisebbség – köztük az erdélyi magyarok – csak álmodnak.

Az olajban gazdag Baskírföld vagy Tatárföld autonóm köztársaságokként működnek az Orosz Föderáción belül, aminek köszönhetően önálló rendőrségük van, és az orosz mellett saját nyelveik is hivatalosok.

A függetlenség – mivel a legtöbb autonóm köztársaság egyetlen szomszédja Oroszország – nem kivitelezhető. Ráadásul a gáz- és olajvagyonnak köszönhetően állampolgáraik jobban élnek, mint például a kirgizek, akiknek túlnyomó többsége – felmérések szerint – már bánja az Oroszországtól való elszakadást.

Az orosz területeken élő muszlimok közérzete ezzel szemben korántsem olyan jó, mint otthoni társaiké. Az elmúlt évtizedekben az orosz nagyvárosok etnikai viszonyai a muszlim bevándorlás és a nagy arányú szaporulat miatt drámaian megváltoznak.

Az orosz néplélek azonban a nyugatival ellentétben nem tolerálja az idegenek térnyerését. Moszkvában, mely több mint kétmillió muszlim otthona, összesen négy mecset van. A hatóságok sorra dobják vissza az imahelyek építésére vonatkozó kérelmeket. A radikális jobboldal erősödése miatt rendszeresek az etnikai támadások közép-ázsiaiak és kaukázusiak ellen, nemcsak az ultranacionalisták, de a rendőrség részéről is.

Oroszország nem akar a népek kohója lenni. Putyin elnök, amikor egy liberális német újságíró a muszlimok rossz helyzetét rótta fel neki, annyit felelt: ha ennyire foglalkoztatják a muszlimok ügyei, szívesen ajánl egy jó sebészt, aki körülmetéli. Az oroszországi kisebbségek azonban – ismervén a játékszabályokat – nemigen panaszkodnak.

Nem így az itt is tevékeny liberális ellenzék, melynek képviselői és támogatói gyakorta panaszkodnak Nyugaton saját „fasisztoid” rezsimjükre. Borisz Kagarlitszkij szerint a taktika öncélú. Az egykori emigráns politikai szakértő két fő indítékot lát a folyamatos kampány mögött. Az egyik a nyugati anyagi és politikai támogatás elnyerése, a másik pedig, hogy az orosz liberálisok önmagukat is becsapva mást okolnak saját kudarcukért, nevezetesen hogy képtelenek reális alternatívát kínálni népüknek. A hosszú, hideg orosz telek ugyanis soha nem kedveztek a liberális eszméknek.

A vallási és politikai életben egyaránt hierarchiához szokott oroszoknak mindig is csak egy szűk elitje volt vevő a nyugati ideákra, pláne a liberalizmusra. Ráadásul a nyugati demokrácia-promóció Moszkvában az etnikai és vallási feszültségek, illetve a széthullás rémképét vetíti előre. A külföldi NGO-k és szervezetek ily módon nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, melyeket a rendőrség és a titkosszolgálat árgus szemekkel figyel.

Az orosz modell ellenségeinek érdemes szem előtt tartaniuk, hogy egy instabillá tett Oroszország egyben instabil energiaexportőrt jelent, ami az egész világ gazdaságát veszélyeztetheti. Ily módon Európa nagyon is érdekelt a mindenkori orosz vezetés stabilitásában. A stabilitás legfontosabb eszköze pedig az erős kéz.

Oroszország, történelme során két időszakban volt képes a nemzetközi porondon is meghatározó erővé válni. A Nagy Péter hatalomra lépésétől 1815-ig, illetve az 1942-es sztálingrádi győzelemtől az 1980-as évekig tartó időszakokban. A siker titka mindkét időszakban abban állt, hogy a központi hatalom vasmarokkal ragadta magához az ország erőforrásait és azokat maximális mértékben felhasználta kül- és belpolitikai céljaira egyaránt. Belföldön pedig a nyugati módszereket részben átvéve, de a nyugati befolyást teljes mértékben kiküszöbölve szervezték meg az ország életét.

Nem véletlen, hogy Vlagyimir Putyin és kormánya nemzetközi fórumokon a „szuverén demokrácia” ideáját propagálja, mely szerint a demokráciára nincs egységes recept. Annak jellege országról országra változik a helyi kultúra és hagyományok függvényében.

Nyugat-európai értékeket Moszkván számon kérni messzemenően igazságtalan és hiábavaló lenne. Ahogy a kortárs gondolkodó Alekszandr Dugin mondta: „Oroszország nem Kelet vagy Nyugat része, hanem önmagában egy civilizáció.”

Sayfo Omar