Szeptember 11. óta az arab világ és a Nyugat viszonya vészesen romlik. Európa, amely évszázados múltra tekint vissza Kelet-kutatásban, az elmúlt években mind politikailag, mind hozzáállásban bénultan evickél az Egyesült Államok farvizein. Hosszú idő óta először most viszont komoly esély mutatkozik Európa és az arab világ érdemi párbeszédére, és ezáltal a kultúrák közeledésére. Tagadhatatlan tény: mind Európa, mind az arab világ sokat köszönhet egymásnak. Európa hosszú évszázadokig különböző kultúrájú országok heterogén halmaza volt. Az európai identitás gondolata akkor kezdett először pislákolni, amikor az addig kizárólag egymással hadakozó európai hatalmak szembekerültek az iszlám világgal, és rákényszerültek, hogy annak ellenében fogalmazzák meg önmagukat. A századok során a két kultúra együttélése korántsem volt súrlódásoktól mentes, a politikai problémák azonban nem feltétlenül jelentettek mindig vallási szembenállást. A keresztes háborúk idején készült feljegyzések szerint sok muszlimnak jobb dolga volt keresztény hűbérúr szolgálatában, mint azoknak, akik muszlim nagyúr fennhatósága alatt éltek. Ugyanígy a mórok uralta Spanyolországban is példaértékű vallási tolerancia uralkodott.

A két kultúra azóta merőben eltérő fejlődési utat járt be. Míg a mai, liberális Európában sokak számára a kereszténység már csak valami távoli emlék, rosszabb esetben maradi utópia, addig az arab világban a vallás máig szerves része a mindennapoknak és az egyének identitásának egyaránt. Az iszlám a közös ábrahámi gyökér miatt teljes mértékben elfogadja a kereszténységet és a zsidóságot, az ateizmus, vagy ahogy ők mondják, kufr, vagyis hitetlenség viszont a legmegbocsáthatatlanabb bűnök egyike. Halkan érdemes megjegyezni: csakúgy, mint a kereszténységnél.

Európa és az arab világ valaha értették egymást. Ha nem is teljesen, a mostaninál mindenképp jobban. Nem véletlen, hogy a legnagyobb európai orientalisták akkor alkottak, amikor a Nyugat gyarmati, majd gazdasági kapcsolatai révén erősen érdekelt volt az arab világ megértésében. A gyarmatok függetlenné válása, a hidegháború és az arab–izraeli viszony kibontakozása mind kedvezőtlenül hatottak a Nyugat és az arab világ kapcsolatára. A politikai szándék hiánya pedig az orientalizmus tudományára is kedvezőtlenül hatott. A jég 1995-ben kezdett olvadni, amikor Barcelonában elindult az EuroMed elnevezésű program, mely a Földközi-tenger partvidékén elterülő országok közeledését és együttműködését tűzte ki célul.

Az unió keleti bővítése miatt azonban az észak-dél irányú kapcsolatok háttérbe szorultak. Annak ellenére, hogy az illegális bevándorlás, a közös energiakérdés, illetve a nyugat-európai országokban élő, identitást vesztett muszlim tömegek problémája egyre hangosabban kiabált megoldásért, és egyértelművé vált, hogy Európa egyedül, az arab világ segítsége nélkül nem képes megbirkózni a kihívásokkal. Ezt ismerhette fel Nicolas Sarkozy is, aki ez év januárjában először Szaúd-Arábiába látogatott. A francia elnök ezzel olyan diplomáciai területre lépett, amely az elmúlt évtizedekben kizárólag az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozott. Sarkozy akkor leszögezte: Barátja akar lenni az arab országoknak, „de nem olyan barát, aki kioktat, hanem aki meghallgat.”

Júliusban Párizs történelmi találkozónak adott otthont, ahol nem kevesebbet, mint egy esetleges Mediterrán Unió képét vázolták fel. Bár kritikusai szerint a francia elnök ezzel saját ázsióját kívánta növelni, az elképzelés mindenképp figyelemre méltó. Hogy a francia elnök megtehette a kezdő lépést, abban az is közrejátszott, hogy az évtizedes kómában fekvő arab világ lassan ébredezni kezd. Az utolsó nagy vezető, Gemál Abdul Nasser 1970-ben hunyt el, ezt követően hosszú évtizedekig nem volt olyan arab ország, amely átvehette volna Egyiptomtól elvesztett vezető szerepét. Szaúd-Arábia most jó eséllyel pályázik erre a posztra. Nem csupán azért, mert ő a leggazdagabb arab ország, hanem azért is, mert a szaúdi uralkodódinasztia a két szent város, Mekka és Medina őrzőjeként az arab világ legbefolyásosabb családja. A jelek arra utalnak, hogy a feltörekvő arab hatalom részéről minden hajlandóság megvan a párbeszédre.

Júliusban Abdullah király nagyszabású interkulturális konferenciát szervezett, ahová nem csupán az ábrahámi vallásokat követő zsidókat és keresztényeket, de hindu, szikh és buddhista vallástudókat, sőt még a síita iszlámból kivált, eretneknek tartott iszmáilitákat is asztalhoz invitált. A megnyitón pedig jobbján hazája legfőbb térségbeli riválisának, a síita Iránnak korábbi elnöke, Hashemi Rafsanjani ült. Nagy dolog ez egy olyan országtól, ahol az iszlám legradikálisabbnak tartott ága, a szalafizmus politikai irányzata, a wahhabizmus jelenti az államvallást. (A szalafiták úgy tartják, ők képviselik az iszlám valódi, romlatlan irányzatát. Ennek megfelelően a síitákat és a szunnitákat, csakúgy, mint más felekezetek híveit, hitetleneknek tartják.)

A sivatagi királyság képében nem csupán gazdaságilag, de politikailag is új középhatalom van kinövőben, mely pozíciójából adódóan méltán reprezentálhatja a muszlim világot a Nyugattal folytatott dialógusban. Európa részéről a lehető legbölcsebb lépés ennek a folyamatnak a támogatása.

Hogy az idő megérett a párbeszéd megindítására, annak egyéb jelei is vannak. A Foreign Policy nevű amerikai külpolitikai magazin júliusban felmérést közölt, melyben a világ 20 legjelentősebb szellemi vezetőjét sorolta fel. Sokak döbbenetére a lista első tíz helyét muszlim gondolkodók foglalták el. Az eredményt tekintve persze elhamarkodott dolog lenne arra következtetni, hogy a világ szellemi életét mára muszlimok irányítják. Az eredmény két dologra utal: az első, hogy a szavazásban a muszlim internetezők jobban aktivizálták magukat nyugati társaiknál. Ami viszont sokat elárul, az a megszavazott muszlim intellektuelek listája. Valamennyi muszlim gondolkodó a vallásnak valamely mérsékelt szárnyát képviseli. A lista első helyén az amerikai emigrációban élő Fetullah Gülen áll, akit bár ellenségei a szekuláris Törökország aláaknázásával vádolnak, valójában nem tesz mást, mint a mérsékelt iszlám értékek hétköznapi alkalmazására buzdít. A második helyezett Muhammad Junusz, aki jótékonysági alapítványok létrehozásával érdemelte ki a Nobel-békedíjat. A lista legradikálisabbja talán a harmadik helyen szereplő Juszuf al-Karadawi sejk. A Muszlim Testvérek mérsékelt szárnyához tartozó vallástudó az al-Dzsazíra hírtelevízión a „Sería és az élet” című műsorban válaszolja meg hétről hétre a modern élet kihívásait muszlim szemmel. A sejket sokan bírálták, amiért legitimnek nevezte a palesztin és iraki ellenállók harcát. Mérsékeltségét bizonyította ugyanakkor azzal, hogy elítélte a szeptember 11-i támadásokat, és többször hitet tett a keresztényekkel való párbeszéd mellett. Ha a Foreign Policy listáján szereplő gondolkodóknak valóban – márpedig minden jel arra utal – ilyen nagy befolyásuk van a muszlim világon belül, az azt jelenti, hogy az elit csakúgy, mint a tömegek, készen áll a párbeszéd megindítására.

A párbeszédre mindkét félnek nagy szüksége van. A ma ténylegesen veszélyt jelentő muszlim radikálisok elsősorban nem a Nyugatot, hanem saját hazájukat fenyegetik. Köztudott, hogy az al-Kaida és hozzá hasonló ideológiát valló szervezetek elsősorban saját, véleményük szerint istentől eltávolodott vezetőiket akarják megdönteni. De ez csupán a jéghegy csúcsa. Az arab társadalom hol törzsi, hol kláni alapon szerveződik, de mindenképp patriarchális berendezkedésű. A szülők és az általuk képviselt értékek, hagyományok tisztelete a társadalmi struktúra legszentebb alapkövei. Ez az egyik oka például, hogy többek közt a kommunizmus sem tudott gyökeret verni a sivatagos talajban, a radikális, al-Kaida-közeli ideológiák követői így elsősorban saját családjaikkal hasonlanak meg. Ez pedig komoly generációs töréseket okozhat. A kultúrák párbeszédében, ahogy régen, most is fontos szerepe van az orientológusoknak. Az arab nyelv és történelem ismerete nélkül ugyanis aligha érthető meg ez az egyébként nem is olyan távoli világ. Aki tudja, hogy az arab világban a tekintélyelv milyen mélyen gyökerezik, és hogy a demokrácia arab jelentése mást jelent, mint annak európai megfelelője, az aligha hadovál az európai típusú demokrácia közel-keleti elterjesztéséről. És aligha várna európai gondolkodást egy arabtól az, aki tudja: az ő nyelvükön nincs is szó az „individualizmusra”, illetve a „privát szférára”. Az arab világban az előbbi automatikusan antiszociális attitűdöt, utóbbi pedig magányt jelent.

Edward Szaíd 1980-ban írta meg Orientalizmus című könyvét. A Columbia University palesztin származású professzora ebben a nyugati imperializmus nagyköveteinek és alapvetően rossz szándékú kutakodóknak minősítette a nyugati orientalistákat. A kultúrák közti párbeszéd tényleges megindulásával ez a kedvezőtlen kép lassan javulhat. Bár kevesen tudják, de Magyarország számos nagy arabistát adott már eddig is a világnak. Goldzsicher Ignác (1850–1921) ma is alapműveknek számító munkák sorát tette le az asztalra. Tanítványa, Germanus Gyula pedig útikönyveivel a széles tömegek számára hozta testközelbe a Közel-Keletet. De a mai arabistáknak sincs okuk szégyenkezni. Az ELTE részéről számos alapmű fordítása jelenik meg magyarul, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem arab szakja pedig Európa-szerte elismert műhely. Ráadásul az oktatók – maguk is vallásos emberek lévén – mélységében értik az iszlám és arab kultúrát. A tanszék alapítója és vezetője, Maróth Miklós Magyarország egyetlen, nemzetközileg is elismert és megbecsült arabistája.

Annak, hogy a keresztény és muszlim kultúra nem áll olyan távol egymástól, mint a fősodratú média sejteti, számos jele van. Árulkodó például, hogy a liberális világ olyan elfajzásai, mint az abortusz, homoszexuálisok házassági jogai kérdéseiben a nyugat-európai muszlim és keresztény vezetők gyakorlatilag egy platformra helyezkednek. A liberális alapon nyugvó európai értékek azonban valóban idegenek az iszlámtól. És valljuk be: a kereszténységtől is. A párbeszéd megindítása ezért is időszerű. Ahogyan egykor az iszlám volt a katalizátor az európaiság gondolatának újraértelmezésében, úgy ez ma is megismétlődhet. Az identitását vesztett Európa az iszlám hatására találhat vissza saját gyökereihez. Az interkulturális párbeszéd során Európa legnagyobb feladata tehát, hogy elsősorban önmaga számára definiálja, hogy ki is ő valójában. Az arab vagy muszlim gondolkodás megismerésével az európaiság megértése felé is megnyílik a kapu. Ha pedig a Nyugat világosan meghatározza önmagát, akkor könnyebbé válik számára a másik megértése is.

Sayfo Omar