Az új világrend kialakulásának számos jele van. Az 1991-es öbölháború idején még egyedül a CNN és a BBC tudósított élőben Bagdadból, a hírek szerelmesei szerte a világon így kizárólag a két angolszász médiaóriás szemüvegén keresztül láthatták az eseményeket. Tizenkét évvel később, amikor ifjabb Bush elnök, befejezendő apja háborúját, újra támadást indított Szaddám Huszein rezsimje ellen, már a katari pánarab adó, az al-Dzsazíra is élőben mutatta az amerikai háború napfényes és árnyékos oldalait, az angolszásztól messze eltérő alternatív igazságot kínálva a televíziónézőknek. A katari adó azóta már angol nyelvű adást is sugároz.

Az al-Dzsazíra-jelenség nem egyedülálló példa. A világon évről évre növekszik a korábbi sztármédiumokat tetemre hívó csatornák száma. Az angol és francia nyelven sugárzó France 24 frankofon szemszögből kommentálja a világ dolgait, a szintén angol nyelvű iráni Press Tv Teherán becsületét védi a világ közvéleménye előtt, Hugo Chavez venezuelai elnök pedig Telesur néven alapított pán-latin-amerikai hírtelevíziót. A sorban a következő minden bizonnyal Moszkva lesz. Vlagyimir Putyin legalábbis leköszönése előtt nem sokkal bejelentette szándékát egy angol nyelvű pánorosz adó elindítására. Bár apróságnak tűnik, az alternatív nyilvánosság előretörése egyértelműen mutatja, hogy a világ napjainkban egyre kevésbé olyan, mint azt Washingtonban szeretnék. Egyre több jelentkező van, aki ha nem is Amerika trónját követeli, de nagyobb szeletet szeretne kihasítani magának.

A megkövesedett közhiedelemmel ellentétben, az Egyesült Államok mára már nem a világ vezető gazdasági hatalma. A legnagyobb gazdasági hatalom mára nem más, mint a 27 tagúra duzzadt Európai Unió. Mindez persze keveset ér, amíg a tagok nem képesek egységes külpolitikai arculatot kialakítani, és valóban elszakadni a tengeren túli nagytestvértől. A gazdasági fejlődés ára részben az is volt, hogy Európa elhanyagolta hadiiparát, és – elég itt a délszláv háborúra gondolni – máig az Egyesült Államok hadseregére támaszkodik. De a közös kulturális gyökerek miatt is az Egyesült Államok számára aligha az Európai Unió a legnagyobb vetélytárs.

Sokkal nagyobb falat a minden szempontból dinamikusan fejlődő, évi 10 százalékos gazdasági növekedést produkáló Kína. 2007 közepére a PetroChina olajvállalat az Exxon Mobil után a második legnagyobb energiacéggé nőtte ki magát, ugyanabban az évben három kínai vállalat küzdötte fel magát a világ tíz legértékesebb cége közé. A listán az Egyesült Államok öt vállalattal szerepel.

Törvényszerű, hogy a gazdasági tőke idővel politikai tőkével párosul. 2001-ben Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán részvételével megalakult a Sanghaji Együttműködési Szerződés (SCO). Azóta India, Pakisztán, Mongólia és Irán is megfigyelő státust kapott a szervezetben. Washington is pályázott hasonló tisztségre, de az alapítók visszautasították. Nagy pofon volt ez a Bush-adminisztráció számára, mely a Délkelet-Ázsiai Nemzetek Egyesületében (ASEAN) rendelkezett hasonló státussal. Az SCO pedig egyre szorosabb és dinamikusabb gazdasági közeg, Kína és Irán sorra kötik a hosszú távú megállapodásokat, miközben Washington csupán a partvonalról kiabál.

Bár a sanghaji együttműködésnek is tagja, önállóan is jelentős tényező a feltörekvő Oroszország. Az eurázsiai óriás Vlagyimir Putyin elnöksége alatt lerázta magáról a Szovjetunió szinte valamennyi átkát. A gazdaság stabilizálódott, 2005-ben pedig Oroszország, megelőzve az Egyesült Államokat, a világ második legnagyobb kőolajtermelőjévé lépett elő. Emellett az ország a világ legjelentősebb gáztermelője, a Gazprom pedig a világ legnagyobb gázvállalata, és az sem elhanyagolható, hogy exportjának háromötöde az Európai Unióba irányul (Bulgária, Észtország, Finnország és Szlovákia teljes gázfogyasztását Oroszországból fedezi, Németország esetében ez a szám 40, Franciaországnál pedig 25 százalék). Az orosz gazdasági boomot leginkább a számok támasztják alá. Míg 1999-ben a Kremlnek csupán 12 milliárd dollárnyi külföldről származó bevétele volt, addig 2006-ban ez a szám már 315 milliárd volt. Ez persze nem valósulhatott volna meg, ha az Egyesült Államok nem indítja meg Irak elleni háborúját, és ezzel nem tornássza egekbe az energiaárakat. Nem csoda, hogy Putyin rendre visszautasította a közös energiakartell létrehozására irányuló nyugati javaslatokat. A magas olajárak nagy löketet adnak Moszkvának, és tárgyalópozíciót biztosítanak Washingtonnal szemben. A szemben kifejezés nem véletlen. Oroszországban a Szovjetunió reflexei máig élnek. Egy 2006-os felmérés szerint az oroszok 58 százaléka rossz szándékú országként tekint az Egyesült Államokra.

A másik feltörekvő ország, amely hasznot húzott a növekvő olajárakból, nem más, mint Venezuela. A magát Fidel Castro szellemi utódjának tekintő Hugo Chavez elnök az olajból származó bevételek egy részét saját holdudvara kiépítésére költi. Komoly segélyeket nyújt a szegényebb sorú latin-amerikai országoknak, így jelentős befolyásra tett szert Bolíviában, Kubában, Ecuadorban, Nicaraguában és Argentínában is. A középhatalmi szerepkörhöz persze méltó fegyverzet is dukál. Caracas 2007-ben egymilliárd dollár értékben vásárolt orosz tengeralattjárókat, hogy meg tudja védeni hazája tenger alatti olaj forrásait. Ez a tranzakció egyébiránt Oroszország második legnagyobb fegyverkuncsaftjává tette a dél-amerikai hatalmat. Meglepő módon az első nem Kína, hanem Algéria, ami újabb bizonyíték a világ polarizálódására. Venezuela azonban az első ország, amely megkapta a híres Kalasnyikov gépfegyver gyártási licencét.

Hugo Chavez szövetségeseit természetes módon Washington ellenlábasai közül válogatja meg, így szoros kapcsolatot ápol Pekinggel, Moszkvával és Teheránnal is. Megteheti, mert van egy igen nagy aduásza. Az Egyesült Államoknak Venezuela a negyedik legnagyobb olajszállítója, és vannak olyan olajfinomítók, melyek kifejezetten a venezuelai nyersolaj feldolgozására specializálódtak. A venezuelai olaj hiánya tehát komoly gondot jelentene Washingtonnak. Nem véletlen, hogy az amerikai elnökjelöltek közül mind John McCain, mind Barack Obama számára prioritás hazája energiaellátásának függetlenítése. Chavezre hosszú távon aligha számíthatnak. Az elnök szerint ugyanis „Kína támogatása politikai és erkölcsi okokból is fontos”. Peking így lehetőséget kap arra, hogy függetlenítse magát a közel-keleti olajforrásoktól, mely területen Washington komoly befolyással bír.

Jelenleg két nagyobb blokk van, melynek jövőbeni helye egyelőre még bizonytalan. Az egyik ilyen az arab világ. Egyrészt amekkora erőt képviselhetne, annyira feszítik szét és gyengítik saját belső ellentétei az 57 tagállamból álló, az arab világon lényegesen túlnyúló Iszlám Konferencia Szervezetét. Elég Afganisztán és Pakisztán viszonyára, vagy a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán ellentétére gondolni is, melyek mindketten ugyanabban a térségben kívánnak középhatalmi tényezővé válni. Teherán dolga valamivel nehezebb, saját határait ugyanis nem nőheti túl, síita államként aligha szerezhet hosszú távú befolyást a muszlim világ többségét adó szunnita muszlim országok felett.

Másrészt nem túlzás kijelenteni, hogy az 1945-ben nagy reményekkel alapult Arab Liga mára egyszerű gittegyletté vált. A 22 tagú szervezet leginkább arab ügyekre koncentrál, pontosabban azokra sem eléggé, hiszen az arab vezetők kairói ülései gyakran torkollnak kicsinyes vitákba. Az érdekkülönbségek miatt nincs lehetőség egységes külpolitika kialakítására. Míg például Szíria Moszkva és Teherán felé tendál, addig több öbölbeli és észak-afrikai arab ország Washingtont tekinti legfőbb szövetségesének. A jelenlegi kaotikus állapotok ellenére az Arab Liga hosszú távon nem hanyagolható el. Ha a közel-keleti béke megszületik, az eddig sokfelé húzó arab országok hosszú ideje először egy frontba tömörülhetnek.

Az egyesülő arab világban a vezető erő minden bizonnyal az olajban gazdag Szaúd-Arábia lesz, mely utóbbi időben gyakran vállal gyámkodó szerepet az egymással hadilábon álló arab felek közt. Földrajzi és kulturális okokból kiindulva igen valószínű, hogy az arab világ a jövőben az euroatlanti szövetség holdudvarába fog tartozni. Az iszlám és a kereszténység ugyanis a számos médium által hangoztatott agyrémek ellenére sokkal közelebb áll egymáshoz, mint a sintoizmushoz vagy buddhizmushoz.

A másik nagy, szárnyait bontogató földrajzi és politikai egység az Afrikai Unió. Míg a történelem során a fekete kontinens az európai hatalmak vadászterülete volt, mára úgy tűnik, hogy Fekete-Afrika egyre inkább Kína új hátországává válik. Az energiaéhségben szenvedő ázsiai szuperhatalom minden tőle telhetőt megtesz, hogy kiterjessze befolyását a fekete kontinensen. Nem kis sikerrel. Peking az elmúlt évben 37 milliárd dollárra növelte, és ezzel megháromszorozta az afrikai országokkal folytatott kereskedelmét, emellett Kína az afrikai országok legnagyobb hitelezőjévé nőtte ki magát.

Peking hosszú távon gondolkodik. Az elmúlt években kulturális megállapodások sorát kötötte afrikai rezsimekkel, mely értelmében egyetemi ösztöndíjakat kínál afrikai fiataloknak, Afrika jövőbeni elitje tehát javarészt kínai diplomával vág neki a nagybetűs életnek, így könnyű megjósolni, hogy kivel fűzik majd szorosabbra hazájuk kapcsolatait.

Sayfo Omar