Kellemetlen képsorokat ásott elő az olasz sajtó. A nem túl régi, 2010 májusi felvételeken Silvio Berlusconi látható, amint az Arab Liga ülése előtt szót vált Muammar al-Kaddafival, majd kissé meghajolva kezet csókol neki. A líbiai vezető egykori barátsága egyre kínosabb a nyugati, így az olasz politikusok számára. Pedig az olasz miniszterelnök gesztusa helyénvaló volt. Nem tett egyebet, mint megcsókolta azokat az erős kezeket, amelyek Itália déli partjait védték az illegális bevándorlók seregeitől.

Róma és Tripoli 2009-ben kötöttek határvédelmi megállapodást, melynek részeként Olaszország hat modern partiőrhajót bocsátott Líbia rendelkezésére. A megállapodás eredménnyel járt. Hivatalos jelentések szerint volt úgy, hogy a líbiai tengerészet heti ötszáz, afrikai menekülteket szállító hajót fordított vissza. Nem mindig humánus módszerekkel. Az idők során több olyan felvétel látott napvilágot, amelyeken a líbiai parti őrök éles lőszerrel tüzelnek a menekülteket szállító hajókra.

2010 szeptemberében a Human Rights Watch nevű emberjogi szervezet és több olasz orgánum elmarasztalta Rómát, amiért cinkosan tűri a jogsértő akciókat. Berlusconiról és kabinetjéről azonban leperegtek a vádak. Tudták jól: választóik előtt könnyebb elszámolni a tengeri csetepatékkal, minthogy az olasz hadseregnek kellene efféle harcokat vívni az olasz partoknál, ne adj’ isten a városok utcáin.

Így gondolták ezt Európa más országaiban is. 2010 októberében az Európai Bizottság 50 millió eurónyi segélyt ajánlott Líbiának a területéről érkező menekültek feltartóztatásáért cserébe. A jelenlegi észak-afrikai felfordulás végképp bebizonyította e politika helyességét. A tunéziai rezsim bukását követő egy hét leforgása alatt több ezer menedékkérő érkezett Olaszországba. Ez azonban csak enyhe előszele a nagy eséllyel bekövetkező exodusnak. A líbiai erős kéz elengedte a gyeplőt. A belharcokkal a határőrség már nem sokáig állítja meg az Európába vágyó menekülteket. Sem a már Líbiában lévő helyi és más afrikai tömegeket, sem azokat a még Fekete Afrikában élő kilátástalan sorsú fiatalokat, akik a határellenőrzés megszűnésével először Líbiába, majd onnan a tenger felé vehetik az irányt.

A Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration) adatai szerint jelenleg másfél millió fekete afrikai bevándorló él papírok nélkül Líbiában. Ha a kinti partner beadja a kulcsot, Európa szinte teljesen védtelenné válik.

Nem véletlen, hogy – részben ezt a tényt, részben pedig az olajügyi megállapodásokat szem előtt tartva – sok nyugati vezető az utolsókig igyekezett elkerülni Kaddafi ezredes bírálatát.

Az elmúlt tizenkét hónapban százezer illegális migráns érkezett az unió területére, a menedékkérelmek száma pedig kétszázötvenezer volt. Számos próbálkozás ellenére az Európai Uniónak nincs egységes bevándorláspolitikája. A tagországok mind saját törvényeik szerint járnak el a legális és az illegális migránsok ügyében.

Jelenleg az az ország köteles elbírálni a menedékkérelmet, amelynek területére először lépett a bevándorló. Kényelmes megoldás a nyugati és északi országoknak, de annál kellemetlenebb a határvidékek számára. Spanyolország, Olaszország és Görögország azon az állásponton vannak, hogy a tagországoknak egyenlő mértékben kellene kivenni részüket a problémából.

Az előre látható líbiai menekülthullám kapcsán Róma azt javasolta, hogy az észak-afrikai események során érkező menedékkérőket egyenlő arányban osszák szét az unió országai között. A többi ország érthető módon nem lelkesedik az ötletért. A német belügyminiszter rögtön jelezte: hazája kész segélyeket küldeni, de nem hajlandó menekülteket befogadni. Hasonló állásponton volt az osztrák, a belga, a brit, a svéd, a finn és a dán kormányzat is. Kár szépíteni: Európa nem tart igényt alacsony műveltségű, ezért integrálhatatlan afrikaiak millióira. Az észak-afrikai konfliktus ugyanis potenciálisan ezeknek a tömegeknek az exodusát hozhatja magával.

Kaddafi az elmúlt évtizedben – a felbujtó ideák hatását mérséklendő – gyakorlatilag beszüntette az iskolai idegennyelv-oktatást. A szakértelmet igénylő munkaköröket ezért az elmúlt években már nyugati vagy más arab országokból érkező munkavállalók látták el. A Fekete Afrikából érkező migránsok műveltségi szintje pedig még a líbiaiakénál is siralmasabb. A menekültek többsége alacsony műveltségű, húszas-harmincas éveiben járó, egyedülálló férfi. Életüket eddig törzsük vagy lakóhelyük kollektívájában élték, mely védelmet és biztonságot kínált számukra. Az individualizmus, ami az új világban sikerük záloga lehetne, teljesen hiányzik értelmező szótárukból. Európába érkezve így aligha van esély arra, hogy atomizálódva vegyüljenek el a befogadó országok társadalmában. Sokkal valószínűbb, hogy megpróbálják újrateremteni a megszokott törzsi környezetet, korábbi bevándorló csoportokhoz csatlakoznak, vagy új kommunákat teremtenek, ezzel lehetetlenné téve az integrációt. Az otthoni gyökerektől való elszakadás pedig könnyen megnyithatja előttük a vallási radikalizmus vagy a bűnözés kapuit.

Mindez nem teória. Hollandia minden bizonnyal már bánja, hogy a 90-es évek során Marokkó perifériáiról érkező berber tömegeket engedett be, ahogy Svédország is vezekel az alacsony műveltségű irakiak százezreinek honosítása miatt. A vendégek érkezése mindenhol a bűnözés megnövekedését és ebből adódóan széleskörű idegengyűlöletet hozott.

Az Európai Unió összehangolt politika híján, rendkívüli segélyekkel igyekszik megelőzni a humanitárius katasztrófát. Ez a tunéziai és egyiptomi határvidékeken sátorozó százezrek esetében még-még sikerülhet is. Egy egész országot ily módon eltartani azonban teljes mértékben lehetetlen.

Líbiában az élelmiszer 90 százaléka importból származik. Kaddafi az olajvagyonból bőségesen ellátta népét élelemmel. Az európai segélyek azonban hosszú távon aligha pótolhatják az állam szerepét. Ha a harcok elhúzódnak, Líbiában krónikus élelmiszerhiány állhat elő, ami drasztikusan megnövelheti a menekültek számát. A szomszédos országok, ahol pár hónapja forradalmak robbantak ki a gazdasági és társadalmi feszültségek miatt, aligha lesznek képesek több százezer ember befogadására. Ha ez mégis bekövetkezne, az olyan terheket róhat gazdaságaikra, amik újabb feszültségek kirobbanását és így újabb menekülthullámok kiindulását eredményezhetik.

Amíg azonban a harcok folynak, az Európai Unió, illetve a NATO helyesebben teszi, ha hadihajókkal vonja körbe Líbia és ha kell, Tunézia partjait, ezzel akadályozva meg a lélekvesztők átjutását, ezzel párhuzamosan pedig pumpálja a segélyeket, és a harcok gyors lefolyása érdekében fegyveres és logisztikai segítséget nyújt valamely oldalnak.

Tény, hogy ez a módszer nem európai, de a baj sem az. Borítékolható, hogy a nyugati közvélemény jelentős része kritizálná az inhumánus fellépést. Csakhogy a józan ész azt diktálja, célszerűbb a Földközi-tengeren megvívni azokat a harcokat, amelyekre enélkül Róma, Párizs vagy Stockholm utcáin kerülne sor.

De ami a legfontosabb: ne legyenek kétségeink. A gazdasági válsággal és a multikulturalizmus kudarcával szembesülő Európa már nem képes újabb milliók befogadására. Európa kénytelen lesz felülértékelni a XX. század második felét uraló neoliberalizmust és álszent toleranciát. Ha az arab országokban a harcok tovább folytatódnak, Európát olyan méretű humanitárius katasztrófa fenyegeti, amelyet csak egy másik, talán kisebb méretű humanitárius katasztrófával lehet megakadályozni.

Sayfo Omar