A Resource Curse, magyarul „Kincs átok” teóriáját először Richard Auty dolgozta ki 1993-ban. Az elmélet azt magyarázza, miként lehetséges az a paradoxon, hogy egyes országoknak mérhetetlen természeti kincseik ellenére szintén mérhetetlen szegénység jut osztályrészül. A gazdasági elmélet ihletét leginkább Afrika adta. A fekete kontinensen ugyanis a természeti kincsek felfedezése szinte minden esetben katasztrófát jelentett a köznép számára. Nem fellendülést hozott, hanem korrupciót, vérontást és társadalmi szakadást. Az olajban gazdag Angola, valamint az óriási gyémántbányákkal rendelkező Kongó és Sierra Leone a legszegényebb és erőszak által leginkább sújtott országok.

Napi egy dollár

Szervesen illeszkedik e sorba a világ nyolcadik legnagyobb olajtermelője, Nigéria is. Afrika legnépesebb országában először 1957-ben találtak olajat. Nigéria akkor még brit fennhatóság alatt állt, így a Shell és Chevron rögtön rátették kezüket a fekete arany kitermelésének jogára. Három évvel később a britek kivonultak. A hatalom korrupt politikusok és klánjaik kezébe került, akik legitimálták a nagyvállalatok jelenlétét és rátették kezüket az ország kincseire. Az alacsony kéntartalmú, könnyen benzinné és gázolajjá finomítható Bonny Light a 70-es évek közepére vált keresetté a világpiacon. Nigéria így rövid úton a kőolajat exportáló országokat tömörítő OPEC tagja lett, s az államkincstár színültig telt olajdollárokkal. Míg azonban az arab világban az olaj általános életszínvonal-növekedést hozott, addig Nigériában a köznépnek szinte semmi nem jutott hazája vagyonából. A Világbank szerint a nigériai olajkincsből származó bevétel a lakosság egy százalékának zsebébe vándorol, miközben az embereknek több mint fele kevesebb mint napi egy dollárból tengődik.

Becslések szerint az ország függetlenségének kikiáltása óta az ország irányítói több mint 400 milliárd dollárral rövidítették meg az embereket. Az összeg több, mint amit a Nyugat ezekben az években segély jogcímén Afrikának adományozott. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem kevesebb, mint a csupán halat és földimogyorót exportáló Szenegálban. Ráadásul a Világbankkal és Nemzetközi Valutaalappal kötött előnytelen megállapodások a mezőgazdaságot leépítették, így az egykor önellátó ország mára több élelmiszert kénytelen importálni, mint amennyit megtermel. Nigéria GDP-jének 40, exportjának pedig 90 százaléka származik a fekete aranyból. Az olajkincs mégis igazi átok lett az egyszerű nigériaiaknak. Különösen a Niger folyó deltájában élőknek. Az ország déli részén elterülő 50 ezer négyzetkilométernyi, vagyis fél magyarországnyi mocsaras vidéken összpontosul Nigéria olajkincsének java.

A Niger-delta a világ nyolcadik legnagyobb olajtermelő körzete, ahonnan naponta 2,1 millió hordó olajat exportálnak, a térség ennek ellenére az ország egyik legszegényebb régiója. Nem volt ez mindig így. Az olajkincsek feltárása előtt a törzsek halászatból éltek, ami bőven elegendő volt az ott élő ijaw és ogoni családok megélhetésének biztosítására. A fúrásokkal és az azzal járó szennyeződésekkel azonban a halak száma vészesen lecsökkent, és az egyre gyakoribbá váló savas eső az ivóvizet is megmérgezte. Az emberek megélhetése odalett, és sem a kormány, sem pedig a nagyvállalatok nem érezték szükségesnek kompenzálni az általuk okozott károkat. A nigériai alkotmány szerint az olajbevételeknek csupán 50 százalékát kell visszaadni az államnak, illetve helyi kormányzatoknak, a kilenc Niger-delta térségbeli tartomány mégis mindössze 13 százalékot kap. Nem csoda hát, hogy elektromosság és bármiféle infrastruktúra kizárólag azokon a területeken van, ahol az olajtársaságok működnek, néhány kilométerrel arrébb pedig már középkori állapotok uralkodnak.

Az olaj ráadásul nemcsak a természetet, hanem a politikusok kezét is bemocskolta. Az állam által visszaforgatott pénz eltűnik a helyi kormányzók zsebeiben. Egy 2007-es vizsgálat, mely Nigéria 36 kormányzójának pénzügyeit vette nagyító alá, megállapította, hogy ötöt leszámítva mindegyik bizonyíthatóan korrupt.

Terror és üzlet

A 90-es évekre a a Niger-delta lakói közül mind többen gondolták úgy, hogy megilletné őket valami lakhelyük kincseiből. A vezetékek és olajlétesítmények ellen egyre gyakoribbá váltak a szabotázsakciók, és az olajcsövekre egyre több helyen illesztettek fel illegális csapokat. Mára a Niger-deltában élő klánok és bandák külső szemmel átláthatatlannak ható, törzsi szálakkal átszőtt rendszerében mindenki úgy próbál megélni, ahogy tud. Vannak, akik védelmi pénzt szednek, mások hivatásszerűen túszejtéssel foglalkoznak, és vannak olyanok is, akik politikai célok szolgálatába állnak. De bármi legyen is egy csoport célja, harcához könnyen talál zsoldosokat. A szegénysorból jött fiatalok pedig – álljanak akár banditák, akár ellenállók soraiba – nem érzik rablásnak, amit csinálnak. Úgy tartják, csak azt veszik vissza, ami őket megilleti.

Becslések szerint mára a teljes olajtermelés 10-20 százaléka kerül ellenállók és hadurak kezébe. A technika egyszerű: néhány fegyveres felrobbantja az olajvezetéket, az olajvállalat kiküld egy csapatot, mely nekilát a javításnak. Ennek idejére megszüntetik a csövekben uralkodó magas nyomást, amit kihasználva a fegyveresek társai pár kilométerrel arrébb csapot szerelnek fel a vezetékre. A munkát sokszor egykori olajipari munkások végzik régi főnökeik rovására. Sok ilyen csapot a víz alatt helyeznek üzembe oly módon, hogy a felszíntől különleges csövet vezetnek le a vezetékig, amiből kiszivattyúzzák a vizet, majd átütik a vezeték falát, és beépítik a csapot. A nagy nyomásnak hála, egy megfelelően kiépített csappal pár óra alatt ezer köbméternyi olajat lehet lecsapolni. Az ilyen tenger alatti csapokat gyakorlatilag lehetetlen észrevenni.

Az International Maritime Organization nevű nemzetközi hajózási szervezet becslései szerint naponta 80 ezer hordónyi olaj kerül illetéktelen kezekbe. Az ellenállók és a korrupt vezetők persze nem a világot, hanem egyedül a nigériai államot rövidítik meg. A lecsapolt olaj ugyanis némi vargabetűvel ugyan, de eljut a világpiacra. A BBC 2008. június 27-i tudósítása szerint a fekete üzelmekből a helyi kormányzók is kiveszik részüket. Van úgy, hogy a tankerhajókra több olajat pakolnak, mint amennyit a szállítólevélen feltüntetnek, máskor pedig titkos tartályokat építenek ki a tankereken. A hírcsatorna bemutatott egy hajót, ahol a hajóhíd mögött több tízezer hordónyi olaj tárolására alkalmas titkos raktár volt. Hamis dokumentumokkal pedig akár egész tankereket meg lehet tölteni lopott olajjal.

A nigériai vezetés nagy bánatára az illegálisan szerzett olajdollárokat sokszor politikai célok szolgálatába állítják. 1992-ben megalakult a Mozgalom az Ogoni Emberek Túléléséért nevű csoport, mely három éven át vívott fegyveres harcot a nagyvállalatokkal és az őket védő kormányerőkkel. A kormány először 1994-ben tett komolyabb, de sikertelen kísérletet a lázadók letörésére. Négy évvel később 15 ezer katona közreműködésével megindították az „Éghajlatváltozás Hadműveletet”. Ismét sikertelenül. A lázadók ereje alig csökkent, a New York-i tőzsdén viszont az olaj ára a történelem során először átlépte az 50 dollárt, a nemzetközi sajtó pedig a kormánykatonák civilek ellen elkövetett kegyetlenkedéseitől lett hangos. A kormány más eszközhöz nyúlt. Helyi milíciákat bérelt fel, hogy egymásnak uszítsa az ijaw és itsekiri törzseket, amelyek 1997-ben össze is csaptak egymással. Az elkövetkezőkben számos helyi csoport alakult, mely szabotázsakciókkal igyekezett felvenni a harcot a nagyvállalatokkal, működésüket pedig illegális csapolásokból finanszírozták. A térség eseményei a nagyhatalmak figyelmét is felkeltették. Nigéria többek közt az Egyesült Államok ötödik legnagyobb olajbeszállítója, így 2002-ben Bush elnök „Amerika nemzeti érdekének” nevezte a nigériai olajkomplexumok és vezetékek védelmét. Az amerikai és nigériai haderők közös gyakorlatokba kezdtek, az ország akkori elnöke, Olusegun Obasanjo pedig bizottságot hozott létre a Niger-deltában élők életkörülményeinek kivizsgálására és javítására. Az állapotok azonban nem javultak.

2006-ban megalakult a Mozgalom a Niger-delta Jogi Egyenlőségéért elnevezésű csoport. A mára magát a Niger-delta legbefolyásosabb csoportjává kinövő szervezet szabotázsakciókkal próbálja elérni, hogy a térség tartományai legalább 50 százalékot kapjanak az olajbevételekből. A szervezet ázsiója egyre nő. Nem véletlenül. Az ijaw-k rettenthetetlen harcosok, akik saját bevallásuk – és dokumentumfilmek tanulsága – szerint nem éreznek fájdalmat, és ha akarják, még az akkumulátorsavat is képesek meginni. Ez persze még nem rettentené el a vállalatokat és a hadsereget, a csoport emberei azonban bőven el vannak látva amerikai M–16-os géppisztolyokkal és más fegyverekkel, 400 lóerős motorcsónakjaik pedig gyorsabbak a parti őrség járműveinél. A szervezet így mára megkerülhetetlen tényezővé vált a Niger deltájában. Ha az olajvállalatok biztonságban akarják tudni érdekeltségeiket, kénytelenek egyezkedni. Egyedül a Shellnek például közel hétezer kilométernyi olajcsöve, több mint 90 olajmezője és 73 központja van. Ennek őrzése csaknem lehetetlen. Különösen úgy, hogy még a kormányerőkre sem számíthatnak igazán. Egy nigériai katona ugyanis havonta összesen 15 ezer nairát (kb. 100 dollár) keres, míg jótékony hallgatásáért egy éjszakára kap ennyit a csempészektől. Nem csoda hát, hogy a vállalatok úgy védik érdekeltségeiket, ahogy tudják. 2007-ben az NNPC olajvállalatról kompromittáló cikkek jelentek meg, melyek szerint a cég vezetői bevallották: 12 millió dollárt fizettek a fegyvereseknek a deltában lévő létesítményeik védelmében. A társaság később azt állította, hogy az idézetet kiragadták szövegkörnyezetéből, és a pénzt a helyi közösségnek fizették, nem a milíciáknak. Más beszámolók szerint az Agip 40 millió dollárt ajánlott fel a MEND-nek vezetékei védelméért cserébe. Az olajóriás később tagadta ezt.

Nincs mit tenni?

Nigéria jelenlegi elnöke, Umaru Yar Adaua tavaly májusi hivatalba lépésekor megígérte: kiirtja az erőszak gyökereit, és tárgyal a fegyveres csoportokkal. A hangzatos terv azonban füstbe ment. Az olajvezetékek megcsapolásából a lázadók és banditák hozzávetőlegesen napi 30 millió dollárt húznak ki az állam zsebéből. A kormány pedig gyakorlatilag tehetetlen. A csempészek és milíciáik elleni fellépés csak nagyszabású katonai akciókkal képzelhető el. Mivel azonban az illegális ügyletekben magas rangú politikusok is érdekeltek, ha szorulna a hurok, könnyen polgárháborúba taszíthatnák az országot. Ez pedig destabilizálná a teljes nigériai olajipart, ami nem érdeke senkinek olyan időkben, amikor az olaj világpiaci ára az egekben van.

Sayfo Omar