Dél-afrikai publicisták a „Szivárvány Nemzet” végéről cikkeztek az elmúlt hetekben kirobbant zavargások kapcsán. Való igaz, az apartheidrendszer 1994-es bukása óta Dél-Afrikában minden megváltozott, és máig bizonytalan, hogy mi lesz a metamorfózis kimenetele.

Thabo Mbeki elnök 1999-ben vette át az elnöki posztot Nelson Mandelától. Az új államfő azóta két ciklusa alatt számos problémával találta szemben magát. Az elsőt a tengerentúli multinacionális vállalatok jelentették, amelyek tőkéjük kivonásával fenyegették meg Johannesburgot arra az esetre, ha nem teremt kedvező feltételeket a számukra. Mbeki engedett a követelésnek, cserébe a fehér üzleti elit – biztosítva partnere társadalmi bázisának kiépítését – egyre inkább megnyitotta munkaerőpiacát a fekete munkavállalók előtt. Ez utóbbinak hála kialakult egy új fekete középosztály, mely bár sokszor alulképzettnek bizonyult, mindenképpen új színfoltot jelentett Dél-Afrika társadalmában. Más kérdés persze, hogy a képzetlen és pozíciójára sokszor méltatlan elit térnyerése miatt minőségi romlás következett be a közigazgatásban, és megjelent a korrupció.

A fekete hatalmi restauráció tehát nem a feketék általános felemelkedését, hanem bizonyos feketék tömegből való kiemelkedését hozta magával. Az elmúlt fél évtizedben az ország gazdasága évről évre stabil, ötszázalékos növekedést produkált, ennek azonban kizárólag a nagyvállalatok, a politikai és az új középosztály voltak a haszonélvezői. A széles tömegek pedig azzal kényszerültek szembesülni, hogy bár vége az apartheidnek, a kirekesztéssel együtt viszonylagos létbiztonságuk is a múlté. A hivatalos statisztikák szerint napjainkban a munkanélküliség 23 százalékos, valójában azonban eléri a 40 százalékot is. A központi hatalom korrumpálódásával párhuzamosan a közbiztonság is egyre romlik. A 2006–2007-es évben több mint 19 ezer gyilkosság és 52 ezer bejelentett nemi erőszak történt. Ezzel – az egyébként a világ 22. legerősebb gazdaságaként számon tartott ország – a világ egyik legveszélyesebb országa lett. A gyilkosságok és az AIDS terjedése miatt a várható élettartam mindössze 51 év.

Szegények és szegényebbek

Az állapotok romlásáért természetesen elsősorban nem a külföldiek, hanem maguk a dél-afrikaiak a felelősek. A létbiztonságukat féltő tömegek azonban – legyenek bárhol a világon – hajlamosak önmagukon kívül álló okokkal magyarázni saját nyomorukat. A felpaprikázott, erőszakos támadásokat indító tömeg a bevándorlókat tette felelőssé a romló közbiztonságért, miközben számadatok szerint a börtönök lakóinak csupán 3 százaléka külföldi.

Való igaz, hogy Dél-Afrikának komoly kihívást jelent a szegény, háború sújtotta fekete-afrikai országokból érkező tömegek fogadása. Az ország ugyanis a fekete kontinens szuperhatalma, Johannesburg pedig a legtöbb lehetőséget rejtő afrikai nagyváros. Nem csoda hát, hogy Dél-Afrika legalább olyan vonzó az Egyenlítőtől délre élő feketék számára, mint északi társaik számára Európa. Sokuk zöldhatáron, a krokodiloktól hemzsegő Limpopo folyón keresztül vág neki az ígéret földjének. 2000 óta több mint hárommillió zimbabwei érkezett az országba, összességében pedig több mint ötmillió afrikai bevándorló és menekült él ott. A 49 milliós ország lakosságának tíz százaléka külföldi, akik ha nem is veszélyes mértékben, de mindenképp konkurenciát jelentenek a dél-afrikai munkások számára.

A szegény mozambiki, kongói és szomáliai munkások sokszor éhbérrel is beérik, a Zimbabwéből érkező munkavállalók pedig sokszor jobban képzettek is dél-afrikai társaiknál, így jobb eséllyel pályáznak az angol nyelvtudást és szaktudást igénylő munkakörökre. Érthető hát, hogy sok született dél-afrikai rossz szemmel néz a migránsokra.

Váratlan fordulat

Dél-Afrika apartheid utáni alkotmánya persze szigorúan elítél bármiféle, gyűlöletből elkövetett erőszakos cselekményt, az akkori honatyák azonban elsősorban a feketék és fehérek közötti együttélést próbálták garantálni. A fekete–fekete konfliktusok bár jogilag nem, de a gyakorlatban némileg más megítélés alá esnek. A jelenség pedig nem mai. Dél-Afrikában 1996 óta gyakorlatilag hétköznapinak mondható a külföldiek elleni erőszak. A mostani zavargások azonban minden eddigin túltettek. Sokan az élelmiszerárak növekedésével és az abból adódó elégedetlenséggel magyarázzák az erőszakhullámot. Ez az okfejtés azonban aligha nyújt elégséges magyarázatot.

Hogy kik állhatnak a zavargások mögött? Bár sok ezer kilométer távlatából nehéz igazságot osztani, leginkább a szegény dél-afrikai feketék indítékai világosak: a lecsúszó tömegek saját kevesüket féltik a külföldről érkezett szegényektől. A posztjukra méltatlan fekete középosztálybeliek munkahelyeiket féltik a képzettebb és kevesebb fizetésért is dolgozni hajlandó külföldi munkásoktól. A korrupt közép- és felsőosztály azonban még mindig jobban jár, ha a tömegek a jogvédelem nélküli bevándorlók kunyhóit égetik fel, mint ha a kertvárosokban tennék ugyanezt.

Más spekulációk szerint bizonyos politikai erők állnak a lincselések mögött. Dél-Afrikában 2009-ben ugyanis választások lesznek. A helyi titkosszolgálat vezetője, Manala Manzini titokzatos fehér, apartheidpárti erőket vél a támadások mögött látni, akik a jövőre esedékes választásokat kívánják aláaknázni. A teória azonban gyenge lábakon áll, hiszen az említett erők – internetes oldalaik tanúsága szerint – mára sokkal inkább a megmaradást és szegregációt tűzték ki célul, nem pedig a boldog békeidők visszaállítását. A BBC tudósításaiban megszólaltatott külföldiek egy része azon meggyőződésének adott hangot, miszerint a támadások mögött a hatalmon lévő ANC párt áll. Pontosabban annak Zuma pártelnökhöz hűséges szárnya, mely rossz szemmel nézi Mbeki elnök politikáját. Mások az ANC-vel konkuráló zulu lakosság körében népszerű Inkatha Szabadság Párt aktivistáit gyanúsítják. Az mindenesetre a híradások szerint egyértelmű, hogy a helyi rendőrség sokszor tétlenül nézte a külföldiek ellen elkövetett atrocitásokat, más esetekben pedig a rendfenntartók visszautasították a hozzájuk menekülő áldozatok megsegítését.

Kompenzációs tőke

A viszonylag váratlanul kirobbant erőszak persze más összefüggésben is értelmezhető. Éppen egy nappal a zavargások előtt ugyanis sokak által nem várt fordulat történt. A New York-i Legfelsőbb Bíróság döntést hozott, melynek értelmében az apartheidrendszer áldozatai kártérítésre jogosultak azoktól a nagyvállalatoktól, amelyek fegyverrel, üzemanyaggal vagy technológiával támogatták az 1948 és 1994 közt fennálló rend hadseregét, rendőrségét és titkosszolgálatát. A határozat összesen 23 multinacionális vállalatot érint, köztük olyan óriásokat, mint a BP, Deutsche Bank, Credit Suisse, Fujitsu és Shell. Az áldozatok jogainak képviseletét egy Khulumani nevű emberi jogi csoport látja el. A szervezet ügyvédje, Charles Abrahams szerint a kártérítések várható összege 400 milliárd dollárra rúg.

A dél-afrikai kormány kezdetektől ellenezte a Khulumani ténykedését, mondván a pereskedés súlyosan megronthatja a multik és Johannesburg kapcsolatát, ami akár ahhoz is vezethet, hogy a vállalatok kivonják tőkéjüket Dél-Afrikából. A zavargások így makro szinten akár jól is jöhetnek Johannesburgnak. Az elkövetkező hónapokban érdemes lesz odafigyelni arra, hogy milyen és mekkora megrendeléseket kapnak az érintett multicégek a dél-afrikai államtól a helyi rendfenntartók eszközeinek korszerűsítésére, kompenzálandó a kártérítések miatt elvesztett milliárdokat. A dolog annál is érdekesebb, mivel 2010-ben a tervek szerint Dél-Afrika ad otthont a futball-világbajnokságnak. Nem nehéz elképzelni, milyen presztízsveszteséget jelentene az országnak, ha a játékok alatt utcai rablóbandák vadásznának a pénzes külföldi futballrajongókra. A karhatalom megerősítése tehát egyre sürgetőbb Johannesburg számára. Ha pedig a közbiztonságot ténylegesen sikerül helyreállítani, azzal nemcsak a focirajongók, de a dél-afrikaiak és a migránsok is jól járnak.

Sayfo Omar