Az első bizonyított ügy az 1968-as elnökválasztásokra, a vietnami háború csúcspontjára vezethető vissza. Az addigra már súlyos emberáldozatokat követelő háború az Egyesült Államok minden korábbi katonai kalandjánál népszerűtlenebb volt az amerikaiak körében. A választások közeledtével Lindon Johnson demokrata párti elnök ezért gyors békekötéssel akarta győzelemre segíteni pártja elnökjelöltjét, Hubert Humphrey-t a republikánus Richard Nixon ellenében. Johnson Párizsban akart tárgyalóasztalhoz ülni Nguyen van Thiew dél-vietnami elnökkel. A republikánusoknak azonban nem állt érdekükben a béke megkötése. Seymour Hersh, Henry Kissinger életéről írt 1983-as könyvében bizonyítékokkal támasztja alá, hogy a republikánus vezetés egy antikommunista, kínai származású amerikai nőn, Anna Chennauit-on keresztül üzent Saigonnak, hogy egy esetleges republikánus adminisztráció jobb alkut kínálna nekik. Közvetítő szerepéről később a hölgy is beszámolt saját önéletrajzában. Daniel Schorr a Washington Post 1995. május 28-i számában további bizonyítékokat tárt fel a republikánusok torpedó-hadműveletéről. A cikk tanulsága szerint 1968. október 23-án Vietnam washingtoni nagykövete, Bhui Dhien az alábbi szöveggel küldött táviratot Saigonba: „Számos republikánus barátom keresett meg és javasolta, hogy legyünk türelemmel.” Öt nappal későbbi üzenetében Dhien így folytatta: „Minél tovább tart a jelenlegi helyzet, annál jobb nekünk… folyamatosan kapcsolatban vagyok Nixon csapatával.” November 2-án Thiew, visszavonva korábbi ígéretét, visszautasította részvételét a párizsi békekonferencián. Johnson nem tudta tető alá hozni a megállapodást, a választásokat pedig Nixon nyerte meg.

Anthony Summer A hatalom arroganciája című könyvében kifejti, hogy a demokraták bár tudtak a republikánusok akciójáról, óvatosságból úgy döntöttek, nem hozzák nyilvánosságra az ügyet. Az Egyesült Államok csapatai ezután még több mint négy évig maradtak Vietnamban. Ez idő alatt pontosan 20 763 amerikai katona vesztette életét és 111 230 sebesült meg, nem beszélve a harcok vietnami áldozatairól. Nixon azonban elérte, amit akart. Az elnök négy évvel később sem riadt vissza az egyszer már bevált módszerektől. 1972 májusában Nixon utasítására pár ember lehallgatókészülékeket rejtett el a Demokrata Párt watergate-i irodájában. Az adminisztráció időlegesen el tudta tussolni a botrányt, így Nixon könnyedén legyőzte a demokrata jelölt McGovernt. A bomba csak egy év múlva robbant fel, minek következtében Nixon 1974 augusztusában kénytelen volt lemondani posztjáról. Helyére Gerald Ford került, aki a két évvel későbbi választásokon aztán alulmaradt Jimmy Carterrel szemben.

A republikánusok mindenesetre levonták a kellő tanulságot a Watergate-botrányból: rájöttek, hogy a jövőben nagyobb figyelmet kell szentelniük a hozzájuk hű médiumok építgetésére, hogy a jövőben megóvhassák vezetőiket a hasonló skandalumoktól. A 70-es években így megindult a modern republikánus médiabirodalmak patronálása.

A 80-as elnökválasztás során a republikánusok, illetve ezúttal Ronald Reagan és hozzá közel álló körök újra kimutatták a foguk fehérét. A választási kampányra sötét felhő vetett árnyékot. 1979-ben az addig Amerika-barát Iránban lezajlott az iszlám forradalom. November 4-én lelkes fegyveresek megrohamozták Washington teheráni nagykövetségét és túszul ejtettek 52 ott dolgozó amerikait. A közel másfél évig húzódó ügy vezető hírré vált az amerikai sajtóban, ami igen kellemetlenül érintette az újraválasztási kampányán dolgozó demokrata párti Carter elnököt.

Az akkori republikánus alelnökjelölt, idősebb George Bush kampánybeszédében több ízben figyelmeztette az amerikaiakat arra, hogy Carter a választások hajrájában „októberi meglepetésként” várhatóan kieszközöli a túszok szabadon bocsátását, hogy ezzel előnyre tegyen szert. Kevesen tudták azonban, hogy a republikánusok a színfalak mögött minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy az említett „októberi meglepetés” elmaradjon. 1996-os gázai találkozójukon Jasszer Arafat palesztin elnök személyesen vallotta be a hozzá látogató Carternek, hogy a republikánusok fegyvereket és diplomáciai támogatást ajánlottak a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek cserébe, ha közbenjárnak Teheránnál a foglyok elengedésének késleltetéséért.

Ezt erősítette meg az amerikai kongresszusnak címzett, 1992. december 17-én keltezett levelében Irán korábbi elnöke, Abulhassan Bani-Sadr is. A levél szerint Khomeini ajatollah egyik unokaöccse megbeszéléseket folytatott egy Cyrus Hashemi nevű iráni bankárral, aki szoros üzleti kapcsolatban állt William Casey későbbi republikánus párti biztonsági főnökkel és üzlettársával, John Shaheennel. Bani-Sadr beszámolója szerint egyértelművé tették, hogy a republikánusok komoly CIA-kapcsolatokkal rendelkeznek, és ha nemet mond a dologra, politikai riválisait is megkeresik kérésükkel. A volt elnök saját bevallása szerint csak akkor adta be a derekát, amikor arra Khomeini közeli emberei is igent mondtak. A túszügy végül 444 napig húzódott, Reagan pedig megnyerte a választásokat.

A demokraták – kordokumentumok szerint – ezúttal is tudtak az ügyletről, de féltek a politikai viharoktól, ezért inkább újra a hallgatást választották. Idősebb George Bush 1992-es újraválasztási kampánya idején republikánus körök James Baker koordinálásával indítottak vizsgálatot Bill Clinton útlevélaktáiban. A demokrata elnökjelölt ugyanis diákéveiben több utat is tett a korábbi szocialista rendszer országaiba, ami azzal kecsegtetett, hogy valami hazafiatlanságra utaló jelet találnak a paksamétában. A terv azonban ezúttal visszafelé sült el. 1992 októberében az útlevélügy országos botránnyá dagadt. Baker felajánlotta lemondását, Bush azonban – becsületére legyen mondva – nem fogadta el azt. A „Passport Gate” néven elhíresült ügy bíróság elé került. A republikánus többségű bírák ártatlannak nyilvánították Busht és szűk körét. Az Egyesült Államok új elnöke mindenesetre Bill Clinton lett.

A 2000-es választások körül máig sok tisztázatlan kérdés lebeg. A George W. Bush és demokrata riválisa, Al Gore közti küzdelem Florida államban dőlt el. A szavazatok körül kételyek merültek fel, így újraszámlálták őket. Öt republikánus főbíró azonban leállíttatta a szavazatok újraszámlálását. Egy évvel később nyolc nagy médium vizsgálatot indított az ügyben és arra jutottak, hogy ha a szavazatokat újraszámlálják, az elnök Al Gore lett volna. A 2001. szeptember 11-e utáni közhangulat azonban minden korábbinál nagyobb legitimitást adott a republikánus adminisztrációnak.

Nem volt tiszta ifjabb Bush elnök újraválasztási kampánya sem. A 2004-es választások idején a republikánus közeli Swift Boat Veterans for Truth nevű szervezet kampányt indított John Kerry ellen, melyben a demokrata jelölt vietnami múltját, illetve az ottani helytállását kérdőjelezték meg. Ez persze még nem lett volna elegendő Bush győzelméhez. A voksolás előtt pár nappal azonban rejtélyes videoüzenet látott napvilágot, amelyben Oszama bin Laden intézett fenyegetést Bush ellen. A republikánus párti média ezt olyan fényben tüntette fel, mintha az al-Kaida vezér John Kerryt támogatná a választásokon. Bush támogatottsága pár nap alatt közel három százalékot nőtt, így megnyerte a választásokat. 2004-ben aztán egy amerikai újságíró, Rod Suskind tollából könyv jelent meg, amely több CIA-elemzőt idézve állította: Bin Laden célja Bush győzelmének elősegítése lehetett, mivel a terror elleni háború muszlimok közti népszerűtlensége segíti az al-Kaida ideológiájának terjesztését.

Barack Obama és John McCain végső összecsapásáig még két hónap van hátra. A történelem tanulsága szerint: a kemény menet csak ezután jön. Hogy lapul-e ezúttal is valami a republikánusok tarsolyában, azt egyelőre nem tudni. Az élet ezúttal minden korábbinál több kijátszható kártyát adott a kezükbe. Hogy ez mi lesz? A faji kártya? A terrorizmus elleni háború? Az iráni atomprogram? Az illegális bevándorlás? Az abortusz vagy halálbüntetés kérdése? Grúzia felszabadítása? Majd elválik. Egy biztos: Oszama bin Laden már új videoklipjén dolgozik.

Sayfo Omar