Rekordnagyságú fogásnak minősül a két hete elrabolt Sirius Star. A három repülőgép-anyahajó méretű szaúdi tanker az Indiai-óceánon hajózva az Egyesült Államokba tartott, gyomrában kétmillió hordó olajjal, a sivatagi királyság napi exportjának egynegyedével. A kalózok Kenya partjaitól 830 kilométerre ütöttek rajta a százmillió dollár értékű szállítmányon, a hajót a szomáliai Eyl kikötőjébe kormányozták. Elengedéséért és a 25 fős lengyel, horvát, Fülöp-szigeteki és szaúdi matróz szabadon bocsátásáért 25 millió dollárt követelnek.

A XXI. század elején a romantikus regényekből és kosztümös filmekből ismert iparág újra felívelőben van. Nem volt ez mindig így. A hidegháború idején a kalózkodás gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt, a világ tengereit mindenhol a nagyhatalmak hadiflottái felügyelték, így a törvényen kívülieknek esélyük sem volt. A világ egypólusúvá válását kísérő fegyverleszerelési láz azonban a hajóhadakat is elérte. A tengerek így őrizetlenül maradtak.

A kalóztámadásoknak mára több mint egyharmada az Afrika-szarvon fekvő Szomália partjainál történik. Ahogy minden igazi mesterember, ők is kicsiben kezdték a szakmát. Egy évtizede még csak külföldi halászhajók ellen intéztek támadásokat, mondván, az illegális halászat ellen lépnek fel. Bár az ipar már rég nem erről szól, ennek emlékére a tengeri rablók még ma sem kalózoknak, hanem parti őröknek nevezik magukat. A lavina három évvel ezelőtt indult meg, akkor már az Afrikába tartó, élelmiszersegélyt szállító hajók sem voltak biztonságban.

A kalózkodásnak egyedül a térség feletti hatalmat 2006-ban megszerző Iszlám Bíróságok Tanácsa tudott gátat szabni. Az iszlamisták a saria szigorú törvényeit a tengeri rablókra is kiterjesztették, így a kalózkodás gyakorlatilag megszűnt. 2006 karácsonyán azonban az Egyesült Államok által támogatott Etiópia megdöntötte az iszlamisták hatalmát. Az állítólag az al-Kaidát támogató kormányzat távozásának hírére a kalózok is fellélegeztek.

2008-ban az egy évvel korábbihoz képest 70 százalékkal nőtt a kalóztámadások száma a szomáliai partoknál. A kalózok az elmúlt évben egy hajóért már félmillió és kétmillió dollár közötti összeget követelnek. A megszerzett pénz egy részét technikai felszerelésekre költik. A GPS, a rakétavetők és a szupergyors motorcsónakok egyre nagyobb és értékesebb hajók eltérítését teszik lehetővé. Október végén egy Ukrajnából Kenyába tartó, harminchárom darab T–72-es tankot szállító hajót térítettek el. Akkor sokan azt hitték, hogy ezt már nem lehet felülmúlni, a Sirius Star elrablása azonban szétoszlatta az optimizmust.

David Cordingly Life Among the Pirates című könyvében beszámol arról, hogy a XIX. századig a tengeri hatalmak flottákkal vadásztak a tengeri rablókra. Hajóikat sokszor elsüllyesztették, az elfogott kalózokat pedig nyilvános tárgyalásoknak vetették alá nagyvárosaikban, majd nyilvánosan lógatták fel őket, azt demonstrálva a tengerészek előtt, hogy a kalózkodás nem kifizetődő dolog. Ma már azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. A törvény szinte minden téren a kalózok oldalán van. Egyrészt, míg régen a kereskedelmi gályáknak kötelező kelléke volt az ágyú, addig a II. világháború óta a teherszállító hajók nem rendelkeznek fegyverekkel, így teljesen védtelenek a támadásokkal szemben. Másrészt ha lenne is fegyverük, azt csakis az utolsó pillanatban használhatnák jogszerűen, hiszen a legtöbb afrikai országban a fegyverviselést nem szabályozza törvény, így bárkinek joga van lőfegyvert tartani hajóján. A kalózról tehát csak akkor bizonyítható be, hogy kicsoda, amikor csáklyáit már átdobta a másik hajóra. Addig azonban megalapozatlan bármiféle megelőző támadás.

Az esetlegesen elfogott kalózokat ma nem húzhatnák fel úgy, ahogy elődeikkel tették. A brit külügyminisztérium nyilatkozata szerint például az elfogott kalózokat nem adhatják át a szomáliai hatóságoknak, mivel fennállna a veszélye, hogy kínzásnak vetnék alá őket. Ezért Kenyába viszik őket, ahol valamelyest jobban érvényesülnek az emberi jogok.

A kalózok fellegvára ma az autonóm puntföldi Eyl városa, ahol jelenleg is több mint tíz eltérített hajó és azoknak 250 főnyi személyzete vesztegel. Bár a hatalmak tisztában vannak a rablók rejtekhelyével, nem tehetnek semmit. 1815-ben Stephen Decatur tábornok a brit flották élén ágyúzta földbe a Földközi-tengeren garázdálkodó kalózok algíri főhadiszallását.

Ma már Eyl városának támadásához az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása kellene. Az ENSZ 1838-as, illetve 1816-os számú rendelete pedig engedélyezi ugyan a kalózok elleni fegyveres fellépést, de kizárólag az illetékes kormány jóváhagyásával. Erre azonban Szomália állapotait tekintve aligha van esély.

Az Afrika-szarvon elterülő ország mára három részre szakadt. A fővárost, Mogadishut az etiópbarát kormány uralja, mely pár éve döntötte meg az Iszlám Bíróságok Tanácsának hatalmát. Az ország déli és középső részén az al-Shabab nevű iszlamista csoport tűzte ki zászlaját, a kalózoknak otthont adó Puntföldet pedig autonóm kormányzat irányítja. Ők azonban nem törik magukat a kalózkodás felszámolása érdekében, hiszen abból komoly bevételeik származnak. A Chatham House nevű brit kutatóintézet szerint például 2008 első tíz hónapjában több mint 30 millió dollár folyt be váltságdíjakból, miközben Puntland évi költségvetése ennek mindössze kétharmada. Helyi beszámolók egybehangzó állítása szerint arrafelé a kalózkodás nemhogy teljesen elfogadott módja a gazdagodásnak, de a tengeri rablókat szinte hősöknek kijáró tisztelet övezi.

Kétes módon szerzett pénzüket ugyanis a tengerparti városokban költik el. Mára így teljes infrastruktúra épült ki a kalózok igényeinek kiszolgálására. Az egy évtizede még mély nyomorban élő települések soha nem látott virágzásnak indultak. A kalózok ráadásul nem idegen elemek, hanem a nép fiai. A többségükben 25 és 35 év közti férfiak többnyire egykori halászokból, volt milicistákból és munka nélküli technikusokból verbuválódnak.

Nem eszme, hanem kizárólag a pénz tartja őket össze, ezért nincs köztük rivalizálás. Helyi beszámolók szerint ázsiójuk olyan nagy, hogy a tengerparti városokba naponta több tucat olyan fegyveres érkezik, akik csatlakozni szeretnének hozzájuk.

A kialakult helyzet megoldásért kiált. A világ olajkereskedelmének több mint 30 százaléka a térségen halad át. A kalózok tehát az olaj világpiaci árára is kihatással lehetnek. A NATO és az Európai Unió 2008 második felében összehangolt akciót indított az Adeni-öblön áthaladó hajóforgalom védelmére. Kapacitásuk azonban korlátozott, a több mint egymillió négyzetkilométernyi vízfelület ellenőrzése meghaladja erejüket. Az Indiai-óceán nyílt vizein – ahogy a szaúdi tanker példája is mutatja – továbbra is védtelenek a hajók. A megoldás pedig sürgető.

Ha a Kelet-Arábiából, Indiából, Távol-Keletről Európába vagy Amerikába tartó hajók el akarják kerülni a kalózoktól fertőzött vizeket, akkor egy lehetőségük marad: végig kell haladniuk Afrika partjainál és meg kell kerülniük a Jóreménység-fokot. Ez azonban, a hajó méretétől függően, plusz 12-15 napba és 20-30 ezer dollárjukba kerülne. A kormányok arra biztatják a szállítmányozókat, hogy hajóik mellé fogadjanak magánbiztonsági cégeket. Kérdés, hogy az iraki és afganisztáni háborúból már ismert biztonsági cégek hatékony védelmet nyújthatnak-e, hiszen egy hajóba becsapódó RPG-rakéta komolyabb károkat képes okozni az egyébként kifizetendő váltságdíj összegénél. Különösen, ha a hajó történetesen nyersolajat szállít.

A világ tehát egyelőre tehetetlenül szemléli hajói kifosztását. Pedig a dologra több megoldás is lenne. Igaz, azok felvállalása problémás lehet. Az egyik lehetőséget a Nyugat által saját maga számára lefektetett szabályok áthágása és egy kíméletlen hadjárat megindítása jelentheti. A második Szomália stabilizálása – ez persze nem egyszerű dolog. A harmadik, esélyt hagyni, hogy a dolgokat maguk a szomáliaiak tegyék rendbe. 2006-ban, amikor az Iszlám Bíróságok Tanácsa kiterjesztette a hatalmát a térségre, hadurakkal szövetkezve felszámolta a kalózkodást. Azt ígérik, ha hatalomra jutnának, újra rendet teremtenének Szomália vizein. Amíg persze a terror elleni háború tart, a felvilágosult Nyugat ezt nem engedheti.

Sayfo Omar