A lázongás Szíria legdélebbi városában, Deraaban kezdődött. A kiváltó okok csak részben politikai jellegűek. A régió ugyanis immár negyedik éve küzd csapadékhiánnyal, ami lassan ellehetetleníti a mezőgazdaságból élő lakosságot. A település ráadásul a jordán határ menti biztonsági zónában fekszik, ami miatt minden földeladás titkosszolgálati hozzájárulást igényel, kilátástalan bürokratikus procedúrára kényszerítve a helyieket.

A tunéziai és egyiptomi lázadások sikere mellett leginkább a fenti tények inspirálták a zavargásokat, melyek hamar átterjedtek Banjaszra, Doumara és más olyan városokra, ahol Deraa lakóihoz hasonlóan szoros nagycsaládi kötelékek vannak és így a mindent ellenőrzésük alatt tartó titkosszolgálatok tudta nélkül sikerült megszervezni a tüntetéseket.

A rezsim agresszióval sújtott le a lázongókra, aminek köszönhetően a kezdetbeli reformkövetelések mellett a rezsimellenes jelszavak is megjelentek. Hamar eldördültek a fegyverek is. A hivatalos verzió szerint militáns iszlamisták állnak a vérontások mögött, akik így próbálnak káoszt teremteni az országban. Ismert tény azonban, hogy a 2003-as iraki háború óta a szír titkosszolgálatok erősen ellenőrzésük alatt tartják a radikálisokat, akik közül jó páran a határokon keresztül átszökve támogatták az iraki ellenállókat. Ellentmond a hivatalos véleménynek az is, hogy a támadók nem öngyilkos merényletekkel, hanem száguldó autókból leadott lövésekkel végeztek áldozataikkal, ami határozottan nem az iszlamisták módszere. De a leginkább beszédes tény az, hogy egy ízben fegyveres összetűzés alakult ki az egyik katonai hadosztály, illetve a titkosrendőrség között, amikor előbbiek nem akarták, hogy a civil ruhába öltözött ügynökök a tüntetőkre lőjenek.

A szálak így nem al-Kaida közeli elemekhez, hanem magához a rezsimhez vezetnek. A hivatalos propagandagépezet felekezeti polgárháború rémképével riogatja népét és a külföldet. Miközben Szíria lakosságának 70 százaléka szunnita muszlim, a politikai és tényleges gazdasági hatalom az ország lakosságának 12 százalékát kitevő, az iszlám síita ágához tartozó alaviták kezében van, akiket hallgatólagosan a keresztény és drúz kisebbség is támogat. Egy valóban demokratikus fordulat így szükségszerűen a szunnita többség hatalomra jutását eredményezné. A felekezeti összetűzésekre ugyanakkor alig van esély.

Felekezeti alapon szerveződő milíciája egyedül az alavitáknak van. A következetes népnevelésnek és az Izraellel való állandó szembenállásnak köszönhetően, a szunnita néptömegek jámboran tekintenek a kisebbségekre. Ráadásul nem kell messzire menniük rossz példáért. A másfél évtizedig tartó libanoni polgárháború, illetve az iraki felekezeti erőszakhullám rémképe aligha vonzó a szírek számára, akik hazájukra eddig mint a Közel-Kelet egyetlen békés szigetére tekintettek. A békének persze ára volt.

A 80-as évek elején válaszul a Muszlim Testvérek fegyveres felkelésére az idősebb Aszad elnök harci gépekkel bombáztatta Hamá városát, kioltva húszezer civil életét. Az ezt követő megtorló hadjárat során a tényleges ellenzéket felszámolták, így a rezsimhez hallgatólagosan lojális Szabad Hazafias Fronton kívül mára nincs szervezett politikai erő. A félelem apáról fiúra szállt, így mára már két, politikailag inaktív generáció nőtt fel, a nyílt politizálás pedig helyi szinten a családok előjogává vált. Részben ennek is köszönhető, hogy jelenleg – bár már több helyen voltak tüntetések – az elégedetlenség nem terjed futótűzként. Tény, hogy a legtöbb városban, ahol a titkosszolgálatok kialakítva klientúráikat sikeresen beépültek a társadalom szöveteibe, igencsak nehéz lenne efféle tüntetések megszervezése.

A Nyugatnak, mely éppen tessék-lássék líbiai háborújával van elfoglalva, sem kedve, sem eszköze, de legfőképpen érdeke sincs beavatkozni Szíriában. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának elítélő nyilatkozata a Szíriával élénk kereskedelmi kapcsolatot ápoló Kína, a Tartúsz városánál hadikikötőt építő Oroszország, illetve az állandó függésben lévő Libanon tiltakozása miatt megbukott.

A zavargások kimenetele egyelőre bizonytalan. Mint ahogy az is, hogy képes lesz-e Bassár al-Aszad elnök olyan hathatós gazdasági reformokat hozni, melyek a jövőben elejét vehetik hasonló megmozdulásoknak. Egy esetleges damaszkuszi rendszerváltás és az azt kísérő szunnita előretörés nagymértékben átalakítaná a közel-keleti erőviszonyokat.

Az alavita rezsim távozásával egy csapásra felbomlana a Közel-Kelet egyetlen, nyíltan Izrael-ellenes politikai ereje, az Irán–Szíria–Hezbollah-tengely. A jelenleg regionális középhatalmi szerepben tündöklő Irán befolyása innentől kezdve már csak Irak síita régióira terjedne ki. Ez komoly hatással lenne a libanoni belpolitikára is, hiszen a Hezbollah – Izrael legnagyobb örömére – elérhetetlen távolságba kerülne legjelentősebb támogatójától, ami átalakítaná az országon belüli erőviszonyokat.

Nem kizárt, hogy a Hezbollah belpolitikai erővesztése akár vakmerő Izrael-ellenes lépésre is sarkallhatná a síita szervezetet, aminek politikai és gazdasági következményei felerősítenék az országon belüli felekezeti ellentéteket.

Az iráni szövetség gyengülésével egy szunnita irányítás alatt álló Szíria szükségszerűen közelebb kerülne jelenlegi második fő partneréhez, Törökországhoz. Az elmúlt évek során Törökország gazdasági tömb kialakítását kezdte meg Szíriával, Libanonnal és Jordániával, aminek érdekében vízummentességi megállapodást kötött a három országgal. Bárki is kerülne hatalomra Damaszkuszban, a gazdasági stabilitás érdekében szüksége lenne Ankara támogatására.

Damaszkusz új szövetségi rendszerében Irán helyét Szíria történelmi testvérországa, Egyiptom vehetné át. Ezt a jelenlegi események is alátámasztják. Az egyiptomi Muszlim Testvérek április végén bemutatta újonnan alakult pártjának vezetőit és bejelentette, hogy a hamarosan megtartandó választásokon a szavazatok felére pályázik.

Az ambíció nem irreális. Kairó regionális politikájának változása már most szembetűnő. A jelenleg csak fél gőzzel működő egyiptomi kormányzat április 27-én tető alá hozta az évek óta húzódó palesztin–palesztin megbékélést, amit Hoszni Mubarak hosszú évekig halogatott. Váratlannak nem nevezhető módon az eddig harcias Fatah most hajlott a megállapodásra.

Mubarak egyiptomi elnök távozásával Mahmúd Abbász elvesztette fő patrónusát, és a Muszlim Testvérek egyiptomi előretörésétől tartva – mely ideológiailag a Hamász anyaszervezete –, a Fatah feltétel nélkül tárgyalóasztalhoz ült és egységkormány alapításáról állapodott meg a gázai iszlamistákkal.

A Hamász kilátásai általában véve igen pozitívak. Szíriában ugyanis jelenleg nem létezik legitim, Izrael-barát politikai erő. Damaszkusznak a zsidó államhoz való viszonyát így aligha befolyásolná egy esetleges rezsimváltás. Ha a jelenleg illegalitásban lévő Muszlim Testvérek is kerülnének hatalomra, a palesztin Hamász támogatása nem szűnne meg. Az egyetlen, akinek valóban van oka aggodalomra, az Izrael.

Ha Szíriában megbukna a jelenlegi rezsim, hamar megalakulhatna az Ankara–Damaszkusz–Kairó-tengely, mely a jelenlegi Teherán–Damaszkusz– Hezbollah-szövetségnél gazdaságilag stabilabb, társadalmilag jobban támogatott erő lehetne.

A jelenleg Kairóban zajló események meghatározóak a térségre nézve. Az egyiptomi iszlamisták előretörése – ha a jelenlegi tüntetések el is csitulnak –, lassan, de biztosan Szíriában is változásokat indíthat be, és a szunnita reneszánsz bekövetkezte már csak idő kérdése.

Sayfo Omar