Kevesen tudják, de az elmúlt évek legnagyobb botrányait nem a nemrég likvidált Oszama bin Laden vagy más karizmatikus vezetők, hanem jelentéktelen provokátorok robbantják ki. A pattanásig feszült helyzetben ugyanis a legkisebb szikra is elegendő ahhoz, hogy elszabaduljanak az indulatok.

A Demokrata most néhány világhírűvé vált bajkeverő portréját mutatja be. Néhány egyszerű szegénylegény tiszavirág-életű tündöklését, akik a nemzetközi hullámokra felkapaszkodván próbálták megcsinálni saját szerencséjüket.

Az I. világháború kezdetét Gavrilo Princip Ferenc Ferdinánd elleni merényletével szokás datálni. Hiba lenne persze azt hinni, hogy pusztán az osztrák trónörökös meggyilkolása vezetett az első világégéshez. Princip tette csupán casus belli volt a nagyhatalmak közti harcok megindulásához, melynek valódi okai a gyarmatszerzési versengés, illetve egyéb gazdasági és politikai tényezők voltak. A szerb diák mégis beírta magát a történelemkönyvekbe.

Princip egy évvel élte túl áldozatát, ily módon akár mártírnak is tekinthető, aki életét áldozta egy ügyért, melyben hitt. Napjainkban már nincs mindig szükség efféle áldozatokra. A média adta nyilvánosságnak köszönhetően sokszor elegendő egy jól pozícionált provokáció a felszín alatt gyülemlő feszültségek lángra lobbantásához.

A 2001. szeptember 11-e óta tartó Kelet–Nyugat konfliktusban is vannak szerencselovagok, kik látványos akciókkal próbálják felhívni magukra a világ figyelmét. Miközben hírnevük gyakran csak tizenöt percig tart, az általuk keltett hullámok sokszor magasabbra csapnak, mint gondolnák, ők pedig csupán lábjegyzetekké válnak az általuk kreált történetben.

A jelenség igen veszélyes. A felek ugyanis hajlamosak homogén masszaként tekinteni egymásra. A Nyugat rendre a muszlim világ képviselőjeként könyveli el a médiafényben sütkérező provokátorokat, ahogyan a muszlim közvélemény is gyakran a Nyugat megtestesítőjeként tekint némely nagyhangú futóbolondra. Ez pedig veszélyes következtetésekhez és a kultúrák közti szakadék tágulásához vezet.

Provokátorok és futóbolondok ugyanis bőven akadnak. Vannak ma is, akik Principhez hasonlóan készek életüket áldozni egy látványos célért. Ilyen például a holland filmrendező, Theo Van Gogh gyilkosa, Mohamed Bujeri.

A ’78-as születésű, 165 centiméter magas fiatalember kezdetekben nem sokban különbözött a többi, identitását kereső másodgenerációs marokkói bevándorló társától. A tinédzser Mohamed legtöbb idejét – közeli ismerősei szerint – a marihuána fogyasztása és egy barátnő sikertelen felhajtása töltötte ki. Iszlamista pályafutása 2003-ban, édesanyja halála és apja újbóli megházasodása után kezdődött. Radikális csoporthoz csatlakozott és egyre mélyebbre merült a vallás rejtelmeiben. A radikalizálódó Bujerit felbőszítette Van Gogh iszlámot sértő „Engedelmesség” című rövidfilmje. Amszterdam nyílt utcáján több késszúrással végzett a filmrendezővel, majd vaktában lövöldözni kezdett a kiérkező rendőrökre.

A 26 éves férfi későbbi vallomása szerint mártírhalálra készült. A rend őrei azonban – legnagyobb csalódására – nem a mellkasát, hanem profi módon a lábát vették célba, így a hurik karjai helyett börtöncellába került. Bujeri, aki jelenleg is életfogytiglani börtönbüntetését tölti, tettével nagyobb, de egyértelműen kétesebb hírnévre tett szert, mint amiről a legtöbb Hollandiában élő marokkói bevándorló csak álmodhat.

A történet utóélete finoman szólva is ellentmondásos. A fanatikus Bujeri nem lett hős a muszlimok szemében. Ezzel szemben Van Gogh, aki korábban gyakran verte ki a biztosítékot nyíltan antiszemita és szexista megjegyzéseivel, hirtelen az európai liberalizmus mártírjává vált. A gyilkosság pedig felszínre hozta az évek óta szunnyadó feszültségeket a többségi holland társadalom és a bevándorló muszlimok között, és komoly lökést adott a Geert Wilders vezette populista Szabadságpárt ma is tapasztalható szárnyalásának.

Bujeri azon kevesek egyike, aki nem saját dicsősége, hanem egy szentnek tartott ügy érdekében tette, amit tett. A legtöbb szerencselovag vele ellentétben nem szándékozik feláldozni magát. Sokan beérik egy egyszeri provokációval, ha úgy tetszik, médiahekkel, mellyel tizenöt percre kitörhetnek az ismeretlenség homályából. Sokszor valószínűleg maguk sem látják tetteik következményeit és nincsenek tisztában azzal, hogy kik és milyen célokra használják majd fel tettüket.

Ilyen például a közelmúlt Korán-égetési botrányainak főhőse is. Az ominózus történet középpontjában egy pirospozsgás, Bismarck-bajuszú egykori szállodamenedzser áll. Terry Jones, megelégelvén régi szakmáját, a 80-as évek elején költözött Németországba, ahol gyorstalpalón teológiát tanult, majd Kölnben saját gyülekezetet alapított. Közösségéhez közel ezer hívő csatlakozott. A német hatóságok azonban nem sokáig nézték jó szemmel ténykedését. Doktori cím jogtalan használata miatt vádat emeltek ellene, nem sokkal később pedig hívei kezdték vádolni egyházi pénzek elsikkasztásával és személyi kultusz kiépítésével.

Mikor a hullámok 2008-ban összecsaptak a feje felett, Jones visszatért az Egyesült Államokba, és a floridai Gainsvilleben Dove World néven gyülekezetet alapított. Közösségéhez alig ötvenen csatlakoztak. A tiszteletes neve valószínűleg örökre az ismeretlenség homályába veszett volna, ha 2010-ben nem ad ki könyvet, provokatívan „Az iszlám az Ördög” címmel. A hirtelen jött ismertség azonban tovaszállt, így Terry Johns újabb lépésre szánta el magát: nagy nyilvánosság előtt bejelentette, hogy a muszlimok szent könyvének elégetésével harcol a gyűlölt vallás intoleranciája ellen.

A tiszteletes elképzelése nem volt éppen úttörő. 2008-ban Kansas állam Topeka városában a Westboro baptista egyház egyik lelkipásztora már véghezvitt egy hasonló akciót. A sajtót azonban akkor nem érdekelte az ügy. Kollégájával ellentétben Jones tiszteletes jól időzítette kampányát. Mivel az ügy pont egybevágott a 2001-es New York-i merényletek helyszínéhez közeli mecset építése körüli botránnyal, a média hamar felfigyelt a tiszteletesre. A provokációból politikai ügy lett.

A Vatikántól Barack Obamán és az afganisztáni hadműveleteket vezénylő David Petreaus tábornokon át egészen az amerikai Evangélikusok Nemzeti Szövetségéig számos politikus és szervezet elítélte Johns tervét. Hiába. 2011 márciusában a tiszteletes még megmaradt maroknyi hívével máglyát rakott és elégetett kétszáz darab Koránt. A hatás nem maradt el. Alig pár hétre rá Afganisztánban elszabadultak az indulatok. Tüntetések robbantak ki, melyek során tízen életüket vesztették, közel százan pedig megsebesültek. Jones tiszteletes akciója ugyanis kiváló apropó volt az eddigi indulatok felszínre kerüléséhez. A tiltakozó akció egyik katalizátora maga Hamid Karzai lett. Az afgánok nagyobbik része elsőként ugyanis nem a híradásokból, hanem az elnök elítélő nyilatkozatából értesült a történtekről.

Karzai, aki az elmúlt években családja korrupciós és drogkereskedelmi ügyeinek kiteregetése és a korábbi támogatások elmaradása miatt erősen megorrolt amerikai szövetségeseire, kitűnő lehetőséget kapott arra, hogy borsot törjön az amerikaiak orra alá és demonstrálja megkerülhetetlenségét. A legnagyobb sikert azonban Jones könyvelhette el. Pár hét alatt világhírre tett szert, alig 50 főt számláló gyülekezete pedig a muszlim emberek szemében, ha rövid időre is, a keresztény világ megtestesítőjévé vált.

Jones tehát jó lóra tett. Ugyanez azonban nem mondható el egy éppen ellentáborhoz tartozó amerikai honfitársáról. Zachary Adam Chesser egyszerű virginiai zsidó család sarjaként született 1989-ben. Szülei válása megviselte a fiatal Chessert. A botrányos rocksztár, Marylin Manson rajongója lett, iskolai füzetébe pedig gyakran rajzolt sátáni jelképeket. Megvilágosodása 2007-ben következett be, amikor áttért az iszlámra, majd egy tizenkét fős, magát muszlimnak valló csoportosulás vezetője lett.

Chesser, alias Abu Talhah Al-Amrikee tevékenysége leginkább internetes fórumozásokban merült ki, ahol szinte valamennyi amerikai muszlim csoportosulással összetűzésbe került. Ténykedését még a radikálisabb iszlamisták is nevetségesnek tartották. A 20 éves, karizmában továbbra is szűkölködő fiatalember csillaga 2010-ben ragyogott fel. A South Park című, felnőtteknek szóló rajzfilmsorozat ugyanis akkor ünnepelte kétszázadik epizódját. A szatirikus, cenzúrát és tabukat nem ismerő sorozat készítői pedig az ünnepi duplarész alkalmával úgy döntöttek, szerepeltetik történetükben Mohamed prófétát. Mindezt persze a korábbi botrányok miatt a legnagyobb óvatossággal tették. A mesében szereplő próféta ironikusan arca mutatása nélkül egy autó belsejéből, majd óriási mackójelmezben beszélt a történet hőseihez.

Az amerikai muszlimok nem is igen háborodtak fel az ügyön. Abu Talhah-t kivéve, aki halálos fenyegetést intézett a sorozatot szignáló Trey Parker és Matt Stone ellen és általános tiltakozásra szólította fel az ummát. Az általa remélt tüntetések és halálos fetvák azonban elmaradtak, hiszen Egyiptomtól Afganisztánig az emberek azt sem tudták, eszik-e vagy isszák a South Parkot.

A reklám jól jött a rajzfilmnek. A következő rész nézettsége rekordokat döntött. A készítők előre sejthették, hogy provokációjuk kapuba talál majd, hiszen a botrány kirobbanása után pár nappal megjelenő epizódban már beágyazott poénként szerepelt több, a cenzúrára vonatkozó utalás. Ráadásul kiderült, hogy aki a mackójelmezbe bújt, az nem a próféta, hanem az ugyancsak nagyszakállú télapó volt. Az ügy iróniája, hogy 2002-ben a South Parknak már volt egy epizódja, ahol a többi vallásalapító mellett Mohamedet is totálban mutatták.

Abu Thalha mindenesetre egy darabig nem sok vizet fog zavarni. 2011-ben ugyanis a szomáliai al-Kaida támogatásának vádjával egy amerikai bíróság 25 év börtönre ítélte a nagyszájú Chessert.

Az összes efféle civilizációk közti provokáció közül tán a dán karikatúrabotrány a legismertebb. Kevesen tudják azonban, hogy ez a botrány is szerencselovagok buzgóságának köszönheti megszületését. A történet 2005 szeptemberében kezdődött, amikor a dán Jyllands Posten a bevándorlók integrációjának témáját boncolgatva leközölt tizenkét, Mohamed prófétát ábrázoló karikatúrát. Az eset valószínűleg elsikkadt volna, ha nem kezd tiltakozásba a dániai Islamisk Trossamfund nevű, alig ötszáz főt tömörítő muszlim csoport.

Tudni kell, hogy Dániában több nyugati országgal ellentétben, alig pár évtizedes jelenség a muszlim bevándorlás. Így egyelőre még nem stabilizálódtak az erőviszonyok annak tekintetében, hogy mely csoport képviseli leginkább a muszlimokat és így ki mennyi állami támogatásban részesül. Ezt a muszlim belharcot próbálta eldönteni egy látványos akcióval a szóban forgó társaság egyik prominens figurája.

Az Islamisk Trossamfundot akkoriban egy hatvanéves, rákban szenvedő sejk, Ahmad abu-Laban vezette. A szóvivői tisztséget ellenben egy agilis, huszonkilenc éves fiatalember, Ahmad Akkari töltötte be. A hétéves Ahmad még 1985-ben érkezett családjával a háború sújtotta Libanonból Dániába. 1994-ben a dán hatóságok arra hivatkozván, hogy Libanonban már véget ért a polgárháború, haza akarták küldeni a családot. Akkari egyedül egy jószándékú médiakampánynak köszönhette maradását, melyben liberális dánok őt minta-bevándorlóként beállítva vették pártfogásukba.

Akkari pár évvel később állampolgárságot kapott. A dán állam 2006-ban ismét védelmére kelt, mikor saját állampolgáraként kimenekítette az izraeliek légicsapásai elől Libanonból. A hála azonban elmaradt. A Mohamed-karikatúrák publikálása után Akkari bocsánatkérésre szólította fel a dán államot. Miután ez nem történt meg, a beteg al-Laban sejk tekintélyét felhasználva egy 43 oldalas beszámolót írt, melyben félrevezetően állami tulajdonú lapként állította be az egyébként magánkézen lévő Jyllands Postent.

Akkari ezt követően közel-keleti turnéra indult, ahol magát tekintélyes muszlim vezetőnek beállítva kampányolt befogadó hazája ellen. Nem kis sikerrel. Az ügy hamar túlnőtt Akkarin és korábban példa nélküli Nyugat-ellenes tüntetések indultak iszlám-világszerte. Dán zászlók lobbantak lángra, a muszlim országokba irányuló dán export pedig súlyos veszteségeket könyvelhetett el. Akkarinak mindenesetre bejött a dolog. Azóta is rendszeresen hívják arab és dán televíziós műsorokba, mint a „dániai muszlimok prominens figuráját”.

Ahogy mondani szokás, minden csoda három napig tart. Bujeri, Jones, Chesser és Akkari neve legjobb esetben is csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az általuk is tüzelt Kelet–Nyugat konfliktusáról szóló fejezet azonban tragédiák és pusztítások véres krónikája lesz. Ne legyenek kétségeink. Provokátorok voltak, vannak és lesznek. Bár Oszama bin Laden meghalt, a kultúrák és a kulturálatlan emberek harca folytatódik.

Sayfo Omar