A választásokat komoly belpolitikai viták előzték meg. A forradalmi vezetés ugyanis a 7597 jelölt közül 2200-nak nem engedélyezte az indulást, többnyire azzal a váddal, hogy politikájuk nem egyezik az iszlám forradalom eszmeiségével. Nem indulhatott például az iszlám forradalom atyja, Khomeini ajatollah unokája sem. Eli Eshragi egy nyilatkozatában elmondta, diszkvalifikálása előtt a vallási rendőrség afelől faggatta szomszédait, hogy gyakorló muszlimnak ismerik-e.

Félreértés ne essék, az iráni rendszer a kizárások ellenére teljesen demokratikusnak mondható. Csakúgy azonban, mint a nyugati országokban, Iránban is vannak olyan politikai vörös vonalak, amelyeket minden hatalomra vágyó politikusnak tiszteletben kell tartani. Európában ez a liberalizmus, Iránban pedig a forradalmi eszme iránti elkötelezettség. Ráadásul Nyugaton sokszor ideológia sem kell a jelöltek ellehetetlenítésére. Példának okáért az amerikai elnökválasztáson őszi legyekként hullottak ki az olyan indulók, mint Dennis Kucinich, John Edwards és Ron Paul. A jelölteket itt persze nem a helyi forradalmi gárda, hanem egy még annál is nagyobb hatalom, a média és a mögötte álló tőke diszkvalifikálta.

A kizárások miatt a reformerként számon tartott korábbi elnök, Khatami jelöltjei legjobb esetben is csak 120 helyet tudnak megszerezni a 290 fős iráni törvényhozásban. Ami a listákat illeti, a reformerként számon tartott Nemzeti Bizalom Párt vezetője, Mehdi Karroubi szerint a reformer erők 160 kerületben számíthatnak győzelemre. Ez a helyek 55 százalékát jelenti, ami a legjobb esetben is csak egy erős ellenzék létrehozására elegendő.

Az, hogy az ellenzék választási sikere ellenére sem tudja aprópénzre váltani győzelmét, nem iráni sajátosság. A 2006-os amerikai kongresszusi választásokon például, bár a Demokrata párt több széket szerzett a törvényhozásban, mint a republikánusok, valójában semmit nem ért el vele.

A választásra jogosult több mint 43 millió iráni nem eszmékről, hanem személyekről és politikákról fog ítéletet mondani. Az irániak túlnyomó többsége támogatja az Ahmadinedzsád által védelmezett atomprogramot. A reformer Khatami elnök volt energiaügyi minisztere, Habibullah Bitaraf ugyanakkor békésebb külpolitikát és professzionálisabb diplomáciát sürgetett az iráni atomprogram ügyében. Bitaraf több nyilatkozatában kifejtette azt a véleményét, hogy ha a diplomácia rendben lenne, nem lennének állandó feszültségek a Nyugattal, és nem lennének Irán-ellenes szankciók. Az egyetlen lényeges különbség tehát a dolgok csomagolása.

Az ellenzék várható győzelme, mint a világon bárhol, Iránban is belpolitikai okokra vezethető vissza. A világszinten érezhető gazdasági válság Iránt is sújtja. Az iráni parlament kutatóintézete szerint tavaly 22-23 százalékos volt az infláció. Szaúd-Arábiában ez mindössze 7 százalék volt. Az iráni központi bank a 100 ezer riálos bankjegy kiadását tervezi. Jelenleg az 50 ezres a legnagyobb címlet. Davoud Danesh-Jafari pénzügyminiszter február 16-án egy konferencián évi 6,7 százalékos gazdasági növekedésről beszélt.

Irán 63 milliárd dollárnyi olajbevételre számít a márciussal lezáruló évben. Az optimista szólamok ellenére az egyszerű irániak mégsem élnek jobban. Bár az olaj hordónkénti ára meghaladja a 100 dollárt, a nagyvárosok lakói nem látják, hova megy a sok bevétel. Ahmadinedzsád legfőbb bázisa ezért a vidéki lakosság.

Az elnök az elmúlt években látványos látogatásokat tett a provinciákban, melyek során pénzalapokat fektetett le, hidakat és autópályákat adott át. Vidéken tehát az élet javulóban van. Ez azonban igen kevéssé érdekli a teherániakat, akik úgy érzik, hogy az életminőségük egyre romlik. Az állam persze továbbra is támogatja a legfőbb élelmiszereket és a benzin még mindig olcsóbb, mint bárhol a világon. A gazdasági válság azonban érezhető. A friss diplomások nehezen találnak munkát, a pályakezdő fizetések pedig alig tartanak ki a hónap végéig.

Idén ráadásul az égiek is Ahmadinedzsád ellen fordultak. A tél szokatlanul hideg volt, és Türkmenisztán különböző vitás ügyek miatt visszatartotta a gázszállítmányokat. Több tucat ember megfagyott a szokatlanul hideg tél miatt. Az iszlám forradalom legfőbb őre, Ali Khamenei ajatollah nyilvánosan utasította Ahmadinedzsád elnököt, hogy hozzon törvényt a falvak gázellátásának garantálására. Érthető tehát, hogy miért szavaz majd az irániak többsége a kormány ellen. 2005-ben Ahmadinedzsád leginkább annak köszönhette választási győzelmét, hogy ígéretet tett a társadalom alsóbb osztályai helyzetének javítására. A terv azonban kudarcot vallott.

A gazdasági nehézségek az iráni vezetést a jövőben minden eddiginél megfontoltabb külpolitikára kényszerítik. A legégetőbb kérdés minden bizonnyal az atomprogram ügye. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség elnöke, El Baradei legutóbbi nyilatkozatai szerint az iráni atomprogramot övező kételyek szertefoszlottak, és bebizonyosodott, hogy Teherán nem akar atomfegyvert fejleszteni. Az Egyesült Államok ennek ellenére időről időre újabb kérdésekkel hozakodik elő, melyeket nem a NAÜ, hanem saját hírszerzésének vizsgálódásaival támaszt alá.

Mivel Washington és Teherán konfliktusa nem az atomprogramból, hanem politikai és stratégiai okokból fakad, valószínűleg még sokáig nem kerül le a terítékről. Pedig a megoldás mindkét fél számára sürgető lenne. A tét nem kevesebb, mint a térség feletti hatalom. Washington két fő riválisa Kína és Oroszország ugyanis, bár kiáll az iráni atomprogram mellett, ellenzi, hogy Teherán maga dúsítsa fűtőanyagát. Moszkva felajánlotta, hogy kész fűtőanyagot szállítani a perzsa országnak. Teherán azonban ez idáig udvariasan visszautasította az ajánlatot, tudván, hogy annak elfogadásával végképp Moszkvához kötné magát, és kiszolgáltatná magát az orosz vezetésnek.

Az idő azonban Oroszországnak dolgozik. Az iráni gazdaság legfőbb exportcikke az olaj. Saját energiaszükségletei növekedésével mind kevesebb üzemanyagot tud exportálni, így az állam bevételei vészesen fogynak. Ráadásul a Türkmenisztánnal való gázviták egyértelművé teszik, hogy Teherán kizárólag saját forrásaira számíthat. Ha Irán néhány éven belül nem lesz képes maga dúsítani uránját, kénytelen lesz elfogadni Moszkva ajánlatát. Ez azonban azt jelenti, hogy Washington végleg elveszíti befolyását Irán felett.

Így aztán nem csoda, hogy Mahmúd Ahmadinedzsádot vörös szőnyeggel fogadták Irakban. A látogatás mikéntje nem elhanyagolható, hiszen amíg Bush elnök pár hónapja váratlanul érkezett, és biztonsági okokból egyetlen éjszakát sem volt hajlandó Irakban tölteni, addig Ahmadinedzsád jó előre bejelentette látogatását. Az iráni elnök a bagdadi reptérről nem helikopterrel, hanem szárazföldi konvojjal indult tovább, és még arra is volt mersze, hogy meglátogassa a síiták két szent városát, Nedzsefet és Kerbalát. Biztonságát végig az iraki erők, illetve a kurd peshmarga milícia tagjai biztosították. Az amerikai erők időlegesen még az amerikai védelem alatt álló zöld zóna ellenőrzőpontjairól is visszahúzódtak.

A látogatás fontosságát az is növeli, hogy Szaddám Huszein bukása óta még egyetlen arab vezető sem látogatott Bagdadba, és az arab országok attól is ódzkodtak, hogy megnyissák nagykövetségeiket Bagdadban. Ahmadinedzsád látogatása így nagy pofon Irán legnagyobb riválisa, Szaúd-Arábia számára.

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egészen eddig mindent megtett, hogy megakadályozza Irak és Irán közeledését. A két nagyhatalom annak idején szinte minden eszközzel támogatta Szaddám Huszein Irán elleni háborúját. London, ahogy a II. világháború idején a Szovjetunió és a náci Németország esetében, most is elégedetten nézte, hogyan tépázza egymást a két hatalom. A nyolc évig tartó háborúban több mint egymillió ember vesztette életét. Most az iraki és iráni elnök lelkesen rázott kezet.

Hogy így történt, az éppen Washingtonnak köszönhető. A 2003-as amerikai invázió óta Teherán befolyása Irakra egyre nő. Az amerikaiak által erőltetett demokrácia a többségi síita lakosság klánjainak megerősödéséhez vezetett. Emellett számos, Szaddám Huszein idején iráni száműzetésben élő vallási elöljáró tért haza, akik a mecsetek szószékein keresztül komoly hatással vannak a síita tömegekre.

– Nem találják viccesnek, hogy pont az vádol minket beavatkozással, aki 160 ezer katonát állomásoztat Irakban? – reagált Ahmadinedzsád Washington vádjára, miszerint Irán beleavatkozik Irak belpolitikájába.

Washington ugyanis 2003 óta Irak destabilizálásával és különböző csoportok támogatásával vádolja Iránt. Bár Teherán tagadhatatlanul támogat bizonyos síita milíciákat, valójában stabil Irakban érdekelt. Ez persze nem azt jelenti, hogy erős Irakot szeretne. A perzsa lélek hagyományosan imperialista jellegű, és többre tartja magát a térség többi népénél. Ahmadinedzsád a tárgyalások során többet ajánlott annál, mint amennyit kért. Az iraki és iráni kormányfő aláírta a Memoranda of Understanding (Megértés Memoranduma) nevű szerződéscsokrot, amely bankszektori, biztosítási, agrár-, gyógyszer- és autóipari megállapodásokat tartalmaz. Irán emellett ígéretet tett egy nedzsefi atomerőmű felépítésére. A helyszín szimbolikus, hiszen Nedzsef az iraki síita vallási vezetés legfőbb központja.

Sajtótájékoztatóján al-Máliki hosszan méltatta az iráni fél jó szándékát, és cserébe ígéretet tett arra, hogy kormánya segít felszámolni az Irak területén működő Mudzsahedin al-Khaq nevű – mellesleg a CIA által támogatott – terrorszervezet sejtjeit.

Az iraki–iráni közeledés egy dolgot jelenthet az Egyesült Államok számára. Washington térségbeli befolyása érdekében a jövőben kénytelen lesz javítani imázsán a szunnita világban. Ez pedig egyedül a palesztin–izraeli béke tető alá hozásával érhető el.

Sayfo Omar