A puskaporos kaukázusi levegőben szinte lehetetlen megmondani, hogy mikor és ki lőtt először. A grúz fél szerint dél-oszétiai szeparatisták már hetek óta lövik a határ közeli grúz településeket. Erről viszont az állítólagos incidensek idején nem tettek panaszt egyik nemzetközi szervnél sem, így a vád finoman szólva is megkérdőjelezhető. Az viszont, hogy ezúttal Grúzia vonta magára az agresszor szerepét, egyértelmű. Amikor az egész világ az olimpiai játékok megnyitójára figyelt, és maga Vlagyimir Putyin is kínai barátainál vendégeskedett, Mihail Szaakasvili grúz miniszterelnök elérkezettnek látta az időt arra, hogy revánsot vegyen az 1992 óta úgymond független Dél-Oszétián. Azért itt és nem Abházián, mert annak védelmét több mint tízezer, oroszok által kiképzett katona látja el, és mivel az Moszkva számára fontosabb terület, a válaszcsapás biztosnak látszott.

De most is bejött. A grúz vezetés több dologban tévedett. Vélhetően arra játszottak, hogy gyors rohamban elfoglalják Dél-Oszétia fővárosát, Chinvalit, amit aztán ha kell, akár hónapokig is tartani tudnak, addigra a nemzetközi gépezet mozgásba lendül, és Amerika diplomáciai nyomásával elkerülhető lesz a nyílt fegyveres összecsapás. Szaa kasvili azonban elszámolta magát. Az orosz válasz meglepően gyorsan érkezett. A javarészt orosz állampolgársággal is rendelkező dél-oszétiaiak védelmére hivatkozva Medvegyev elnök azonnal kiadta a parancsot, az 58. orosz hadtest pedig megindult a tartomány fővárosa, Chinvali irányába. A grúz haderő a hét végére összeomlott, Szaakasvili vissza kényszerült parancsolni csapatait Dél-Oszétiából, és megalázkodva fegyverszünetet ajánlani. Amit az oroszok nem fogadtak el.

Az új kaukázusi háború szele már rég a levegőben lógott. A CIA által szponzorált Freedom House alapítvány, illetve a kongresszusközeli National Endowment for Democracy grúziai közreműködésével 2003-ban lezajlott „rózsás forradalommal” az oroszbarát Eduard Sevardnadze megbuktatása után az ország irányt váltott. 2004 januárjában az amerikaiak által kinevelt Mihail Szaakasvili került hatalomra, s hazája legfőbb céljaként az Euroatlanti szövetséghez, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozást jelölte meg, ami geopolitikai értelemben körülbelül olyan abszurd, mintha ugyanezt mondjuk egy új vietnami kormány tűzné ki célul.

Az új grúz vezetés látványos gesztusokat tett az Egyesült Államok irányába: az Irakban állomásozó 850 fős grúz kontingens létszámát 2000 főre emelte, miközben a többi korábbi szövetséges azon tanakodik, hogyan oldja meg diplomatikusan a csapatkivonást. Koszovóba 150 grúz katonát küldtek, a tavaly Dél-Oszétiába látogató John McCain republikánus elnökjelöltet pedig Szent György-kereszttel tüntették ki. A gesztusok mögött azonban érezhető volt, hogy Szaakasvilit nemcsak az Amerika-frigyet hivatalossá tevő NATO-tagság, hanem az oszét és abház szakadárok megregulázásának szándéka is mozgatja. Ehhez viszont fegyverre és nem utolsósorban nemzetközi hátszélre volt szüksége. A rózsás forradalom óta Grúzia hadi kiadásai a korábbinak negyvenszeresére nőttek, 2007 májusában pedig a grúz hadügyminisztérium bejelentette, hogy az 513 millió laris (340 millió dollár) költségvetést egy éven belül 957 millió larira (567 millió dollár) emeli. Ezzel Grúzia a katonai fejlesztések arányát tekintve világelső lett. A hivatalos érvelés szerint a fejlesztések célja a grúz hadsereg NATO-kompatibilissé tétele. 2007-ben Washington 34 millió dollárral támogatta a grúz hadsereg fejlesztését, az ország 16 ezer katonáját így gyakorlatilag amerikai pénzből képezték ki. Az euroatlanti integráció jegyében Tbiliszi NATO-kompatibilis támaszpontok építését is elrendelte, a bázisok valós funkciójáról azonban sokat elárul, hogy azok mind az abház és oszét határok közelébe esnek. A Gori támaszpont például alig félórányi autóútra van Chinvalitól.

Grúzia nem csupán katonai szempontból stratégiai terület. Az országon halad keresztül a brit és amerikai érdekeltségű, Bakuból a törökországi Ceyhan kikötőig vezető Baku–Tbiliszi–Erzurum olajvezeték és az Európai Unió régóta tervezett Nabucco vezetékének tervezett nyomvonala is. Grúzia tehát egyaránt fontos Moszkva, Washington és Brüsszel számára is.

A Szovjetunió bukása óta Washington katonai és rakétabázisok láncával próbálja újra felhúzni a vasfüggönyt Oroszország körül. Katonai bázisokat tart fenn Koszovótól Törökországon és Irakon át Afganisztánig, gyakorlatilag bekerítve Moszkvát. A korábban Varsói Szerződés kötelékébe tartozó Magyarország, Lengyelország, Csehország 1999-ben, Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovákia pedig 2004-ben csatlakozott az Észak-atlanti Szövetséghez, az utóbbi években pedig Washington Franciaországra és Németországra próbál nyomást gyakorolni Grúzia és Ukrajna mielőbbi felvétele érdekében. Az idei bukaresti NATO-csúcson egyedül Németország tiltakozásának volt köszönhető, hogy a szervezet nem fogadta el a Grúzia csatlakozását előirányzó akciótervet.

Szaakasvili legutóbbi húzását látva kijelenthetjük, a szövetség hálás lehet Berlinnek. A grúz kaland nagyon sokba kerülhetett volna az Észak-atlanti Szövetségnek. Nem csoda, hogy nyugati barátai gyorsan cserbenhagyták Grúziát. A NATO láthatóan úgy döntött, a kicsiny kaukázusi ország nem ér annyit, hogy nyílt háborúba keveredjen Oroszországgal. Washington ugyan – kissé erőtlenül – a támadások felfüggesztését kérte Moszkvától, de valójában megmaradt a verbális ellenkezés szintjén.

Brüsszel mélyen hallgat, hiába tett Szaakasvili elnök hétfőn színpadias bejelentést, miszerint Grúzia immár Európáért harcol. Pedig csak az olajért. A háború miatt ugyanis a Moszkva-barát Azerbajdzsán leállította olajszállítmányait, aminek esetleges elhúzódása igen érzékenyen érintené az Európai Uniót. Grúziáért még közel-keleti jó barátja, Izrael sem állt ki. Sőt. A Kneszet a Tbiliszinek szánt fegyverszállítmányok befagyasztását kérte, attól tartva, hogy az ügylet felbőszítheti Moszkvát, s az bosszúból modern légvédelmi fegyverekkel láthatja el Szíriát és Iránt.

A végére két tanulság. Ami a NATO-t illeti: az afgán megszállás óta minden jel arra mutatott, hogy a hidegháború utáni NATO nem több, mint az amerikai hadsereg európai alakulata. Most azonban kiderült, van különbség. A grúz háború másik tanulsága, hogy határai mentén továbbra is Oroszország az úr. Amerika pedig elérte fejlődésének határait. Annak idején a Szovjetunió ebbe bukott bele. Ha a Kreml ezután is mérsékelt politikát folytat, azzal olyan új alapokra helyezheti a Nyugattal folytatott együttműködést, amiről ma még sejtelmünk sincs.

Sayfo Omar