Obama vagy McCain? A világ visszafojtott lélegzettel várja, hogy ki lesz a következő amerikai elnök. Az új vezető, pontosabban mondva a mögötte álló lobbicsoportok ugyanis komoly kihatással lesznek a világpolitikai folyamatok alakulására. Míg azonban a küzdelem eldől, a régi republikánus adminisztráció külpolitikailag béna kacsaként vergődik, egyre kevésbé képes igazán hatékony külpolitikai lépések megtételére. John McCain esélyeit nem merik meggondolatlan külpolitikai kalandokkal gyengíteni. Washington szövetségesei és ellenségei felismerték a kínálkozó alkalmat és Amerika átmeneti bénultságát pozícióik javítására használják ki.

Az amerikai adminisztráció átmeneti bénultságával talán egyedül Mikhael Szakaasvili nem volt tisztában. A grúz elnök valódi stratégiai analfabetizmusról tett tanúbizonyságot azzal, hogy pár hónappal az amerikai elnökválasztás előtt bele ugrott az oroszok ellen vívott háborúba. Szakaasvili Washington korábbi ígéreteiben bízva tán azt remélhette hogy tengeren túli szövetségese mögé áll Moszkvával szemben. A választásokra koncentráló republikánusok azonban nem hogy katonailag, de diplomáciailag is alig támogatták a grúz vezért.

Bush elnök ugyan hangzatosan elítélte az „orosz agressziót”, de valójában úgy tűnt, hogy még ő is azt várja, hogy az oroszok a lehető leggyorsabban végezzenek, és Grúzia ügye lekerüljön a CNN hírei közül. Bár a grúz elnök mellényúlt, vannak, akik nagy tehetséggel használják ki az amerikai elnökválasztást megelőző diplomáciai vákuumot. A sor az amerikai megszállás alatt álló Irak vezetőivel kezdődik.

Augusztus 28-án Huszain al-Sahrisztáni iraki olajügyi miniszter hárommilliárd dolláros megállapodást írt alá a Kínai Nemzeti Olajtársasággal, mely értelmében a kínai állami tulajdonban lévő vállalat a Bagdadtól 160 kilométerre, dél-keletre fekvő Ahdab olajföldek feltárására kapott megbízást. Bár a tétel az olajüzletben nem kiemelkedően nagy összeg, az iraki kormány részéről mindenképp jelzés értékű hogy olajpiacán teret engedett az Egyesült Államok legnagyobb riválisának. Fontos persze megemlíteni hogy a mára síiták által dominált iraki politikában az utolsó szó nem másé, mint Ali Szisztáni Ajatollahé, aki számára pedig nem közömbös iráni hittestvérei véleménye. Nem véletlen, hogy júliusban az iraki kormány közölte: addig semmiféle szerződést nem ír alá Washingtonnal, amíg az nem ad pontos menetrendet az amerikai csapatok kivonulásáról.

De nem csak az iraki vezetés keményített be. Szervezkednek az utóbbi hónapokban robbanásszerűen megerősödött tálibok is. Az iszlámisták nyár folyamán újraszervezték soraikat, és a Pakisztán-Afganisztáni határvidéken egyre gyakrabban intéznek támadásokat a NATO csapatok ellen, amire válaszul az amerikai csapatok nem egy esetben már a pakisztáni haderővel is konfliktusba keveredtek, ami az eddiginél is ingatagabbá teheti a térséget. Nem véletlen, hogy a nyár folyamán a pakisztáni hadsereg váratlanul újabb, atomtöltet hordozására is alkalmas rakétát tesztelt.

Az amerikai Tudományos és Nemzetközi Biztonsági Intézet szerint Pakisztán közel áll ahhoz, hogy befejezze második plutóniumot előállító reaktorát. Miután az Egyesült Államok korábban többször hangoztatta, hogy a pakisztáni atomfegyverek védelmében támogatja a nyáron lemondani kényszerült korábbi elnököt, Pervez Musharrafot, utóda, az ugyancsak Nyugat-barát Aszif Ali Zardari most világos üzenetet küldött: Ha nem akarják hogy a káosz szélére sodródott országban az iszlámisták még modernebb atomfegyverekhez jussanak, fordítsanak több energiát és forrást az új kormány támogatására.

Az amerikai választások közeledtével Észak-Korea is stratégiát váltott. Phenjan augusztus végén bejelentette: a korábbi megállapodást felrúgva felfüggeszti atomlétesítményeinek működésképtelenné tételét, és azokat újbóli üzembe helyezi.

Phenjan az elmúlt évben a Dél-Korea, Egyesült Államok, Japán, Kína és Oroszország részvételével zajlott hatoldalú tárgyalások eredményeként fűtőanyagért és segélyekért cserében feladta atomprogramját, majd nyáron a CNN élő közvetítésével felrobbantotta a jongbjoni erőmű hűtőtornyát. Az Egyesült Államok azonban ígérete ellenére nem vette le Észak-Koreát a „terrorizmust támogató államok” listájáról, ezért Phenjan úgy döntött, ismét bekeményít.

Bizonyos, hogy az új amerikai adminisztrációnak minden diplomáciai érzékét latba kell vennie, ha vissza akarja dugaszolni a szellemet a palackba. Az amerikai választások közeledte leginkább a Közel-Keleten érezhető. Ehud Olmert, távozó izraeli miniszterelnök és Mahmúd Abbász palesztin elnök rendszeresen konzultál egymással, és nyilatkozataik szerint a közel-keleti béke még soha nem volt olyan közel, mint most.

Optimizmusra ad okot az izraeli miniszterelnöki poszt új várományosának személye is. Cipi Livni életpálya és nyilatkozatai arra utalnak hogy a leendő kormányfő teljes mértékben elkötelezett a palesztinokkal kötött béke mellett. A béke persze még várat magára. Nem csak azért, mert az izraeli koalíciós tárgyalások még eltartanak egy darabig, hanem azért is, mert a felek most figyelő szemeiket Washingtonra vetik.

Az amerikai meghátrálás önbizalommal tölti el az iráni vezetést is. Mahmúd Ahmadinedzsád továbbra is makacsul kitart országa atomprogramja mellett. Az elnököt az sem tántorítja el, hogy szeptember 15-én az Egyesült Államok ezer darab úgynevezett bunkertörő bombát adott el Izraelnek. Az iráni elnök tudja ugyanis, hogy az elkövetkező hónapok sokkal inkább a hangzatos frázisoknak, semmint a tényleges harcnak kedveznek.

Bár a felsorolt folyamatok igen fontosak, valójában világpolitikai szinten, nem túl meghatározó momentumok. Valószínűsíthető, hogy az új elnök megválasztásával az amerikai diplomácia mindent megtesz a kialakult válságok záros határidejű kezelése érdekében, s a rivális országok legfeljebb arra használják fel az amerikai külpolitika átmeneti kómáját, hogy a későbbi játszmákra készülve most gyorsan jobb pozícióba juttassák magukat.

A nemrég az Európai Unió soros elnökévé lett Nicolas Sarkozy ugyanakkor tényleges politikai offenzívába kezdett, ami messze túlmutat az Egyesült Államok időleges bénultságán. A Mediterrán Unió elnevezésű ambiciózus projekt égisze alatt olyan diplomáciai területekre lépett, melyek eddig Washington vadászterületei voltak. Tárgyalóasztalhoz hívta például Bassár al-Aszadot, a Washington által pária-állam sorsba taszított Szíria elnöke így hosszú évek óta először visszatért a nemzetközi politikai porondra.

Franciaország pedig Damaszkuszon keresztül pozícióba került a Libanonban és a palesztin-izraeli folyamatokban. Felismerte a kínálkozó lehetőséget Dmitrij Medvegyev és Vlagyimir Putyin is. Az amerikai elnökválasztás közeledtével – és tán látva Washington Grúziával kapcsolatos tétlenségét – Moszkva elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Közép-Európába tervezett amerikai légvédelmi rendszerre visszavágva ő is Amerika közelébe furakodjon. Szeptember elején Oroszország megállapodást írt alá Hugo Chavez venezuelai elnökkel, melyben lefektették: a két ország november 10. és 14. közt közös tengeri hadgyakorlatot tart a Venezuela partjainál. Chavez elnök nem titkolt célja Washington Latin-amerikai hegemóniájának letörése, az Amerika-ellenes érzelmeiről híres vezető egyébként régóta komoly kuncsaftja az orosz fegyvergyáraknak. Szeptember 19-én Moszkva bejelentette: műholdindító létesítmény telepítésén gondolkodik kubai területen, ami alig 100 mérföldre esne Florida partjaitól…

Hogy melyik ország milyen mértékben tudja hosszú távon megtartani a most kivívott pozícióját, az leginkább a szövetségesek súlyától no meg a diplomáciai érzéktől függ majd. Kétség sem lehet afelől, hogy bárki is legyen az új amerikai elnök, szinte egytől-egyig gratulálni fognak neki. Addig azonban még két hónapig szabad a vásár.

Sayfo Omar