Keleti szuperhatalom épül Washington ellenében

Ázsiában valami mozgolódik. Bár a híradások kizárólag margón kezelik az ügyet, a Föld keleti részén kibontakozó folyamatok felforgathatják a jelen világrendet. Ázsiában hatalmas tömb körvonalazódik, amely a jövőben jó eséllyel hívhatja párbajra a világ öregedő szuperhatalmát, az Egyesült Államokat.

A Szovjetunió felbomlását követően Oroszországot mindig is komoly aggodalommal töltötte el, hogy korábbi riválisa, az Észak-Atlanti Szövetség egyre keletebbre tolja helyőrségeit. Hasonló aggodalomai voltak a feltörekvő Kínának is. A két ország ezért úgy döntött, a régi viszályokat félreteszi és összefog. Kisebb ázsiai országokkal karöltve egész Ázsiára kiterjedő szövetséget hoztak létre.

Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán először 1997-ben ültek össze Sanghaiban, hogy kidolgozzák közös, határokon átívelő biztonsági politikájukat. A találkozó olyan biztató volt, hogy innentől kezdve évente találkoztak valamely tagországban. 2001 júniusában az ötök visszatértek Sanghajba, hogy írásban is lefektessék együttműködésük alapjait. Így alakult meg a Shanghai Cooperation Organization, magyarul a Sanghaji Együttműködési Szervezet. A csoportosulás bár biztonsági szerveződésként indult, ez idáig nemigen jutott fontos szerephez a nemzetközi politikában. A kínai és orosz részvétel viszont már önmagában garancia arra, hogy a szervezetet ne lehessen leírni.

Az SCO megalakulása után három hónappal beütött a krach. Két repülő csapódott a New York-i Világkereskedelmi Központba, és a világ megbolydult. Washington „terror elleni háború” címszó alatt támadást indított Afganisztán, majd Irak ellen, és a posztszovjet hatalmi övezet felé is egyre inkább kinyújtotta csápjait. Az SCO alapítói – érezve a fenyegetést – úgy döntöttek, természetes szövetségeseikhez fordulnak. A tömb nem meghirdetett, de egyértelmű célja ettől kezdve az lett, hogy minimalizálja az Egyesült Államok befolyását az ázsiai régióban. 2004-ben a szervezet megfigyelői státust ajánlott fel Mongóliának, majd egy évvel később Pakisztánnak, Indiának, Kazahsztánnak és – Washington legnagyobb szörnyülködésére – Iránnak.

A szervezet erős alapokon áll. A két pillér, Oroszország és Kína erősen tartja a tetőzetet. Az elmúlt tizennyolc hónapban Moszkva és Peking igen szorosra fűzte kapcsolatait. A történelmi együttműködés nyitányaként 2004 szeptemberében Wen Jiabao kínai miniszterelnök látogatást tett Oroszországban, amelyet egy hónappal később Vlagyimir Putyin viszonzott. A látogatás történelmi volt, mivel a felek pontot tettek történelmi határvitáik végére. Olyannyira, hogy megállapodtak abban is, a jövőben közös hadgyakorlatot tartanak. Hogy ez gördülékenyen mehessen, Kína sebtében kétmilliárd dollárért vásárolt fegyvert Oroszországtól, ami légvédelmi rendszereket, hadihajókat és tengeralattjárókat foglalt magában. Emellett a két ország közötti, nem katonai célú kereskedelem évente 20 százalékkal növekszik. Hasonló fejlődés jellemzi az olajkereskedelmet is. 2004 márciusában Kína legnagyobb állami tulajdonú olajkereskedelemmel foglalkozó cége, a Zhuhai Zhenrong Corporation huszonöt évre szóló, 110 millió tonna cseppfolyósított gáz szállításáról szóló megállapodást kötött Iránnal, amelyhez még jön egy 250 millió tonnáról szóló megállapodás.

A megegyezés a gyakorlatban is kiválóan működik. Az olajéhségben szenvedő sárga óriás 2005-ben 10 millió, míg a rákövetkező évben már 15 millió tonna olajat vásárolt Moszkvától. Emellett az iráni olaj is áramlik Kínába. Olyan mértékben, hogy mára a kínai gazdaság működésképtelen lenne az iráni olaj nélkül. Ugyanakkor Teherán is komoly vásárlója mind Kínának, mind Oroszországnak. A két óriás ugyanis fittyet hány az amerikaiak által életbe léptetett Irán elleni szankciókra. Peking és Moszkva már a 80-as évek közepétől fontos fegyverszállítója Iránnak, s a történelmi hagyomány napjainkban is tovább él. A perzsa arzenál, például a híres, iráni fejlesztésű, akár 2000 kilométerre is ellövő Shiháb-rakéták is orosz fejlesztőmérnökök keze nyomát viselik.

Mint lenni szokott, a gazdasági kötelékek politikailag is közel hozták egymáshoz az orosz-kínai-perzsa hármast. Az országok könnyen konszenzusra jutottak egymás problémás ügyeiben, nevezetesen Tajvan és Cse-csenföld kérdéseiben. Teherán és Moszkva a legmesszebb menőkig támogatják Peking egységes Kínáról szóló elképzelését. A csecsen szeparatistákat illetően Kína nemigen nyilatkozik. Irán viszont – iszlám állam létére – támogatja Moszkva csecsenpolitikáját. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a csecsen szeparatisták egykor a CIA iskolájából kerültek ki, ahol mestereik beléjük nevelték a síita Iránnal szembeni ellenszenvet, amelynek ők gyakran hangot is adnak.

A tajvani és a csecsen kérdések horderejét azonban messze meghaladja az iráni atomkérdés. Az SCO pedig egységesen sorakozott fel az iráni atomprogram védelmében. Az ügy legfőbb bábája Moszkva lett, aki ez év februárjában megállapodást írt alá Teheránnal, melynek értelmében a jövőben Oroszország látja el nukleáris fűtőanyaggal a bushehri atomerőművet. A szerződés komoly nemzetközi visszhangra lelt, mivel a szóban forgó tüzelőanyag kiválóan alkalmas fegyverek készítésére is. A közvélemény megnyugtatására a két ország ígéretet tett arra, hogy az elhasznált tüzelőanyag az utolsó grammig visszakerül Oroszországba. Az ígéretet mindenki a legnagyobb megelégedéssel nyugtázta, egyedül az Egyesült Államok húzta a száját, nem akarván tudomásul venni, hogy Iránt illető vádjai alól immár kicsúszott a talaj.

Régi-új barátaival a háta mögött Irán tökéletes védelemben érezheti magát az amerikai fenyegetéssel szemben. Moszkva és Peking több ízben is kijelentette, hogy akár vétójogát is használná, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélné Iránt atomprogramja miatt, vagy szankciókat kívánna életbe léptetni ellene. A dolog persze igencsak szúrja Washington sze-mét. Pedig némi iróniával mondhatnánk, hogy Oroszország és Kína mindössze az ő Izrael-politikáját veszi irányadónak.

Az Egyesült Államok ebbe nem nyugodott bele, és 2005-ben minden lobbierejét bevetette, hogy megfigyelői státust kapjon az SCO-ban. Eredménytelenül. A szervezet geostratégiai téren kitette az irányjelzőt. Az Asia Times ez év áprilisában közölt információi szerint az SCO teljes jogú tagságot készül felajánlani az eddig pusztán megfigyelő státussal bíró Iránnak, Mongóliának, Indiának és Pakisztánnak. Ha a bővítés megvalósul, az SCO-t semmi nem mentheti meg attól hogy a világ egyik legmeghatározóbb tömbjévé váljon, hiszen akkor az amerikaiakkal jelenleg hűbéri viszonyban álló kisebb államokat leszámítva Ázsia egy egységes tömbbé válik, amelynek tagországai felülemelkednek korábbi ellentéteiken – lásd India és Pakisztán – és egységes erőként lépne fel.

Oroszország ma minden erejével azon van, hogy megbékítse az ősi ellenségeket. Ez évben Vlagyimir Putyin kijelentette, hogy csak akkor támogatja Pakisztán felvételét, ha azzal egy időben India is csatlakozik. A gesztus némileg arra a mintára rímel, amellyel a NATO, ha nem is tökéletesen, de enyhítette a török-görög ellentéteket. Irán felvétele szintén új kapukat nyitna meg, mivel a perzsa ország által a közel-keleti síita félhold, nevezetesen Irak síita része, Szíria és Libanon is bekapcsolódhatna, így az SCO a Földközi-tengerre is kijutna. Az elmúlt hónapokban a nemzetközileg igencsak szorongatott Szíria már jelezte is, hogy szívesen adna otthont két orosz katonai bázisnak, tengerparti térségében.

Az ázsiai egység létrejötte azt jelentheti, hogy az ázsiai régióban fenntartott NATO-támaszpontoknak meg vannak számlálva a napjai, és az észak-atlanti szövetségnek, ha nem is a közeli jövőben, de fel kell adnia Afganisztánban, Grúziában és más ázsiai országokban fenntartott helyőrségeit. Ez pedig a jelenlegi világrend átrendeződését okozhatja.

Ezzel együtt sem valószínű egy új hidegháború kibontakozása. Immár nem állnak egymással szemben ellentétes ideológiák. Ráadásul az SCO által képviselt tömb potenciálját Európa sem hagyhatja figyelmen kívül. Annál is kevésbé, mivel az elmúlt idők tanulsága szerint a tömb országai képesek összehangolni politikájukat. Ez év július 16-án Vlagyimir Putyin orosz és Mahmúd Ahmadinedzsád iráni államfők sanghaji találkozójukon felosztották egymás között a gázpiacot. Ennek értelmében az európai területek egy az egyben az orosz Gazprom kezébe kerültek, cserébe Irán monopóliumot kapott Moszkvától India és Dél-Kína gázellátására. Az Európai Unió által remélt árharc tehát elmaradt. Ráadásul a Gazprom komoly erőket mozgósított annak érdekében, hogy megállapodást kössön Algériával, amely az európai gázimport 10 százalékát fedezi.

Ettől kezdve tehát Európa Oroszországtól és így az SCO-tól való függősége nem a jövő, hanem nagyon is a jelen zenéje. A világ pedig sokkal kiegyensúlyozottabb lesz. És mivel-hogy a szervezeten belül minden nagy világvallás képviselteti magát, akár lassan megindulhat a jelenleg élet és halál közt vergődő civilizációs párbeszéd is.

Sayfo Omar