Theresa May az időhúzásra játszik. Miután a brit parlament alsóháza leszavazta a Brüsszellel novemberben aláírt Brexit-tervezetet, a miniszterelnök a frakciók között egyensúlyozva próbálja elkerülni a katasztrófát, amit az uniós tagság megállapodás nélküli megszűnése hozna magával. A március végi határidő vészesen közeledik. Noha a „kemény Brexit” senkinek nem érdeke, a brit társadalom és politika továbbra is mélyen megosztott, így nincs garancia arra, hogy a miniszterelnök időben félre tudja rántani a kormányt.

Fotó: MTI/EPA

Két év munkája hiúsult meg január 15-én, amikor a brit parlament alsóháza 432 vokssal 202 ellenében elvetette Theresa May Brexit-tervét. A javaslat értelmében, amelyre korábban már Brüsszel is rábólintott, a március végi kilépést egy 2020 decemberéig tartó átmeneti időszak követte volna, melynek során London és Brüsszel lefektetik a jövőbeni kapcsolatuk alapjait. A miniszterelnök veresége azért is megalázó, mivel nemcsak az ellenzéki Munkáspárt képviselőinek többsége, hanem még saját konzervatív frakciójának egy része is ellene szavazott. Nemet mondtak a megállapodásra azok a kilépéspárti konzervatívok, akik szerint May tervével Nagy-Britannia túlságosan szoros kapcsolatban maradna az Európai Unióval, és nemmel szavaztak a Brexit-ellenes munkáspártiak, a liberális demokraták és a Skót Nemzeti Párt képviselői is.

A Brexit körüli huzavona nyomán a brit politika újrarendezte sorait. A parlament immár nem elsősorban pártszimpátiák vagy ideológiák, hanem a Brexithez való viszony mentén oszlik frakciókra. Ez a megosztottság a társadalom repedéseit is leképezi. Az angol nagyvárosok, Skócia és Észak-Írország lakói – akik a globalizáció nyerteseiként élvezik a szabad mozgás és árubőség előnyeit – a maradást támogatják. Nem így a kisebb települések és a magukra hagyott iparvidékek polgárai, akiknek az olcsó külföldi munkaerő és az importáruk dömpingje tönkretette a megélhetésüket, ezért a távozás mellett voksoltak. Az árkok mélyek, kompromisszumra pedig alig van esély. Az idő azonban rohamosan fogy: március 29-én Nagy-Britannia elhagyja az Európai Uniót, megállapodás hiányában pedig egyik napról a másikra visszaállnak a vámok, az infrastruktúrájukban erre felkészületlen határokon káosz alakulhat ki, a boltok polcai pedig kiürülhetnek.

Noha a parlament alsóháza előbb lenullázta Theresa May kétéves munkáját, egy nappal később a képviselők mégis bizalmat szavaztak a miniszterelnöknek. May mozgásköre azonban korlátozott lesz, hiszen a képviselők továbbra is tartják magukat egymással kibékíthetetlen álláspontjaikhoz. A miniszterelnök így nem tehet mást, mint hogy a lehetetlennek sokadjára nekifutva megpróbál valamiféle kompromisszumos Brexit-tervezetről megállapodni a parlamenti pártok vezetőivel, amit aztán majd újra az Európai Unió elé terjeszthet. Ez valószínűleg a bal- és jobboldalon egyaránt legnépszerűbb Brexit-forgatókönyv felé fog mutatni, miszerint Nagy-Britannia Norvégiához, Izlandhoz és Liechtensteinhez hasonlóan csatlakozna az európai gazdasági övezethez. Érdemi módosításra azonban kevés az idő, hiszen alig tíz nap van az újabb szavazásig. Ezzel párhuzamosan Theresa May az ír kormánnyal folytatandó kétoldalú tárgyalásokkal szeretné módosítani az 1998-ban megkötött, több évtizedes harcokat lezáró nagypénteki egyezményt. Optimista vélemények szerint a módosítással elkerülhetővé válna, hogy a Brexittel visszaálljon a határellenőrzés Írország és Észak-Írország között.

Hogy a sorait rendezni tudja, Theresa Maynek az Európai Uniótól is időt kell kérnie. Péntek délután a kormányfő lázas telefonálásba kezdett, és sajtóhírek szerint Jean-Claude Juncker bizottsági elnökkel és Angela Merkel kancellárral is beszélt. A brit miniszterelnök azonban maga is jól tudja, hogy a májusi európai parlamenti választásokra készülődő brüsszeli elit aligha kívánja megtolni az EU-szkeptikus erők szekerét azzal, hogy előnyös alkut kínál a renitens briteknek. Az időkérő tárgyalást ráadásul az is megnehezíti, hogy a brit miniszterelnöknek a saját Brexit-párti konzervatív szavazói és párttársai részéről sincs felhatalmazása arra, hogy engedményeket tegyen a Brüsszel számára legfontosabb témában, a munkaerő szabad mozgása engedélyezésében.

Lehetetlen küldetése közepette The­resa May jól tudja, hogy nem azért élte túl a maga által kezdeményezett bizalmatlansági szavazást, mert különösebben népszerű, hanem mert sem a konzervatívok, sem a baloldal soraiban nincs senki más, aki a nyakába akarná venni Nagy-Britannia jelenleg leghálátlanabb munkakörét. Közben pedig az ország bizonytalanul sodródik előre egy úton, amelynek a vége akár az Európai Unióban maradás, de akár egy pusztító szakítás is lehet.

De meg van kötve Theresa May riválisának, a Munkáspártot vezető Jeremy Corbynnak a keze is. A Munkáspárt 2018-as liverpooli kongresszusán meghozott döntés értelmében a párt elsődleges célja az előre hozott parlamenti választások kiírása. Ha ez nem sikerül, a döntés értelmében bármely egyéb opció terítékre kerülhet, beleértve az új Brexit-népszavazást is. A Munkáspárt új Brexit-szavazást követelő tagjai – köztük hetven parlamenti képviselő – azzal érvelnek, hogy a párt szavazóinak többsége is megismételné a 2016-os voksolást. Corbynnak azonban figyelembe kell vennie, hogy a pártja támogatóinak jelentős részét kitevő, az iparvidékekről származó munkások támogatják leginkább a Brexitet. Az ő akaratukkal szembefordulva a Munkáspárt könnyen azon európai szocialista pártok sorsára juthat, amelyektől a munkásosztálybeli törzsszavazók tömegével pártoltak át a rendszerkritikus erőkhöz. Corbyn tehát, aki elkötelezett baloldaliként maga is erősen szkeptikus Brüsszellel szemben, saját belső ellenzékével, köztük a Munkáspárt Brexit-megbízottjával, Keir Starmerrel is harcban áll, aki az új Brexit-szavazás kiírásáért lobbizik.

Az egyetlen dolog, amiben a brit politikusok pártállásra és Brexithez való viszonyra való tekintet nélkül szinte valamennyien egyetértenek, hogy az alku nélküli kilépés nem szolgálná az ország érdekeit. Ezt az álláspontot osztja a politikai elithez ezer szálon kötődő üzleti élet is. A „kemény Brexittel” ugyanis óvatos becslések szerint az elkövetkező tizenöt év alatt Nagy-Britannia a GDP-jének 9 százalékát veszítené el. Így tehát minimális esélye van annak, hogy a március 29-i határidő lejártával Nagy-Britannia alku nélkül távozzon az unióból. A képviselők támogatni fogják Theresa Mayt abban, hogy valamilyen módon kieszközölje a határidő meghosszabbítását.

A Brexit-sagának két fontos tanulsága van. Az első, hogy a közvetett és közvetlen demokrácia meggondolatlan kombinációja súlyos patthelyzetet eredményezhet. A brit polgárok három éve szavazták meg az Európai Unióból való kilépést. Most azonban az ugyancsak a nép által megválasztott parlament blokkolta a folyamatot, miután nem találta megfelelőnek a kilépés feltételeit. A patthelyzet feloldására egyelőre aligha van igazságos, mindenki által elfogadható recept.

A másik tanulság az, hogy a globalizált világban egy nemzetnek – legyen az mégoly nagy is – már nem egyszerű visszaszereznie a szuverenitását. Nagy-Britannia, amely egykor minden kontinensre kiterjedő gyarmatbirodalmat irányított, és máig az unió legnagyobb nettó befizetője, a kétoldalú tárgyalások során csúnyán alulmaradt a nálánál nagyobb Európai Unióval szemben. Ráadásul Brüsszel és Berlin a Brexit-tárgyalások során végig olyan lekezelően bántak Londonnal, ahogy azt pár éve a gazdaságilag kivéreztetett és a történelem során számtalanszor eltiport görögökkel tették.

Közben pedig a lapokat lassan újraosztják Európában. Január 22-én Angela Merkel és Emmanuel Macron Aachenben találkoznak, hogy megerősítsék a Párizs–Berlin-tengelyt, ezzel próbálva megerősíteni dominanciájukat az Európai Unión belül. Január 10-én pedig Matteo Salvini Jarosław Kaczyńskivel tárgyalt a német–francia dominanciát ellensúlyozó olasz–lengyel tengely létrehozásáról. London eközben magatehetetlenül sodródik a bizonytalan felé. Így ha a Brexit-ellenzők álma megvalósulna, és a kilépés valami csoda folytán mégis elmaradna, Nagy-Britannia három elvesztegetett év után a korábbinál rosszabb pozícióban találná magát Európában.