A muszlim kisebbségek integrációja egyre égetőbb kérdés az egész nyugati világban. Felelős politikusok mind gyakrabban beszélnek az integráció kudarcáról. Peter Costello ausztrál pénzügyminiszter igen találó hasonlattal érzékeltette a muszlim integráció kérdését: „Aki nem akar mezítláb mászkálni, az ne menjen be a mecsetbe. Aki pedig nem akar ausztrálként élni, ne jöjjön Ausztráliába.” Bár Costello szavaiban komoly igazság van, a kérdést ma már nem lehet ennyivel elintézni. A már állampolgársággal rendelkező, pláne a már ott született muszlim tömegeket a mai liberális jogrend következtében nem lehet egyszerűen visszatoloncolni őshazáikba. A múlton való kesergés nem ér semmit. A jövőbe kell tekinteni, és meg kell oldani az adott problémát. Erre az egyik verzió Williams érsek javaslata.

Hétköznapi normák

Miből is áll az iszlám törvénykezés? A seria szó jelentése „helyes út”. Alapjait tekintve abban különbözik a nyugati törvénykezéstől, hogy a jog és igazságszolgáltatás mellett az alapvető hétköznapi normákra is kiterjed. Az iszlám törvénykezés büntetési rendszere sok tekintetben a nomád beduin ítélkezést örökíti tovább. A börtönbüntetés ismeretlen fogalom. A kihágások fizikai fenyítést, illetve anyagi kárpótlást, szélsőséges esetben pedig száműzést vagy halálbüntetést vonnak maguk után. A szunnita iszlám törvénykezés (a világ muszlimjainak 90 százaléka szunnita) hagyományosan három jogforrást ismer: ezek a Koránban egyértelműen leírt szabályok, a Mohamed szavait és tetteit megörökítő prófétai hagyományok (szunna), illetve a társadalmi konszenzus. Ez utóbbi létjogosultságát az a Mohamed prófétának tulajdonított kijelentés adja, miszerint: „Az én követőim soha nem fognak téves dologban megegyezni.” A fenti hármon kívül még két jogforrás lehet elfogadott: a józan ész és a hagyomány. Utóbbira igen jó példa, hogy a szíriai muszlimok – az iszlám előtti keresztény szokásokat továbbvíve – szent helyként tisztelik Keresztelő Szent Jánosnak a damaszkuszi Omajjád mecsetben álló sírját.

Párhuzamos joggyakorlás

A szunnita iszlámnak négy fő jogi iskolája van: az ortodoxnak tartott hanbalita és málikita, illetve a nyitottabb sáfiita és hanafita. Az Arab-félszigeten elterjedt hanbalita, illetve az Észak-Afrikában honos málikita iskolák kizárólag a Koránt, a szunnát és társadalmi konszenzust ismerik el jogforrásnak. Az Egyiptomra jellemző sáfiita, illetve a Közel-Keleten elterjedt hanafita iskolák azonban jogforrásként tekintenek az emberi logikára, illetve analógiákra is. A különbségek oka azzal magyarázható, hogy az utóbbi két térségben az iszlám hódítása idején már ismertek voltak a logikának nagy teret adó hellén, perzsa és más egyéb filozófiai iskolák, így azok egyes elemeit átemelték az iszlámba is. A seria így térségről térségre változik. A vallási rendeleteket (fetva) a megfelelő vallási képesítéssel rendelkező muftik hozzák. Mivel a szunnita iszlám világnak nincs mindenki által elfogadott vezetője, a muftik sokszor egymással is vitában állnak. Egységes seria tehát nem létezik.

De hogyan valósul meg a seria és a polgári törvénykezés együttélése a muszlim országokban? Mindössze két ország van, ahol a seria számít az egyetlen jogforrásnak: Szaúd-Arábia és Irán. A muszlim országok nagy részében viszont az egykori európai gyarmatosítások miatt az iszlám jog kéz a kézben jár a polgári törvénykezéssel. A kormányok ha akarnák sem söpörhetnék félre a seriát, mivel azzal saját legitimitásukat is aláásnák. Az iszlám világban ugyanis az uralkodó legitimitása attól is függ, hogy az mennyire őrzi az isteni rendet.

A kettős jogrendszer a gyakorlatban azt jelenti, hogy míg a büntetés-végrehajtás végrehajtás civil törvények szerint működik, addig a családi kérdésekben a seria jog van érvényben. Ha tehát valaki betörést követ el, azért börtönbüntetést kap, noha a seria szerint kézlevágással kéne büntetni. Ha azonban egy idős ember végrendelet nélkül hal meg, akkor vagyona az iszlám előírásai által megszabott arányban oszlik szét családtagjai közt. Ugyanez érvényes a házasság és válás kérdéseire is. A kisebbségek persze kivételt képeznek. Az arab országokban élő keresztények és zsidók például saját vallási szokásaik szerint kezelik családi ügyeiket. A polgári törvény azonban rájuk is vonatkozik.

Ami az intézményi struktúrát illeti, a muszlim országokban egymás mellett működnek seria és polgári bírságok, a bírákat azonban mindkét intézmény esetében az igazságügy-minisztérium nevezi ki, a legfőbb, minden egyéb fórumon felül álló igazságszolgáltató szerv pedig a világi alapon szerveződő legfelsőbb bíróság.

A nyugati híradásokban gyakran hallani csonkításokról, megkövezésről és más kegyetlen büntetési módokról. Ezek azonban nem megszilárdult jogrendekben, hanem – Szaúd-Arábiát és Iránt leszámítva – válságövezetekben jellemzőek. A seria bevezetése ott olyan, mint a Nyugaton is ismert zéró tolerancia kihirdetése. Tehát a szükséges rossz, de mint a gyakorlat mutatja, remekül működik.

Az első példa Afganisztán. A közép-ázsiai országban 1999-ben 4600 tonna kábítószer termelt. 2001-ben, a seriát bevezető és szigorúan be is tartó tálib uralom csúcsidőszakában ez 185 tonnára zuhant. 2001 végén azonban az Egyesült Államok és szövetségesei szétverték a tálib rezsimet. 2007-re így a drogtermelés minden korábbi rekordot megdöntve 6100 tonnára növekedett.

A második példa Indonéziáé. Aceh tartományban muszlim szeparatisták hosszú évekig harcoltak a jakartai kormányzattal a seria bevezetésért. A kormány ennek egészen 2004 decemberéig ellenállt. A cunami pusztítása után azonban fosztogatók és gyermekrablók járták a vidéket, a központi kormányzat pedig tehetetlenül nézte a katasztrófa vámszedőinek ámokfutását. A káosznak akkor lett vége, amikor a szeparatisták felállították az iszlám bíróságokat, amelyek példásan megbüntették a fosztogatókat. Hasonló okból élvezett széles társadalmi támogatást a Szomáliát 2006-os etióp beavatkozásig irányító Iszlám Bíróságok Tanácsa is.

A titok neve: rend

Hogy mi a seria titka? Az, hogy a muszlim bíróságok gyakorlatilag azonnal meghozzák ítéleteiket, melyek a Nyugaton szokásos büntetéseknél jóval nagyobb visszatartó erővel bírnak. A rablásért kézlevágás vagy korbácsolás, a károkozásért hasonló mértékű kártérítés, a nemi erőszakért vagy gyilkosságért pedig halálbüntetés jár. Európában ezzel szemben többéves bírósági procedúra kezdődik, aminek a vége akár minimális pénzbírság vagy felfüggesztett börtönbüntetés is lehet. A fenti példákból egyértelműen levonható a következtetés, miszerint a seria bevezetése igen hatékony eszköz az anarchikus állapotok leküzdésében.

Európa persze nem Afganisztán vagy Szomália. Ennek ellenére vészjóslóan kaotikus állapodnak uralkodnak el időről időre Párizs és más nyugati nagyvárosok muszlimok lakta külvárosaiban is. Zéró toleranciára előbb-utóbb itt is szükség lesz. Ez azonban óhatatlanul kiélezi majd az etnikai és kulturális feszültségeket. Az egyre inkább eluralkodó káosznak két nagy vesztes csoportja van: a befogadó nemzetek tagjai, illetve a beilleszkedésre képes bevándorlók. Az antiszociális kisebbség az előbbieknek a biztonságérzetét, az utóbbiaknak pedig beilleszkedési esélyeit teszik tönkre. Mind a befogadó nemzetek, mind pedig a bevándorlók érdeke tehát, hogy rend és béke legyen.

A rendteremtés egyik módja lehet a Jean Marie LePen által javasolt változat, miszerint a bajkeverőket családostul hajóra kell pakolni és vissza kell küldeni Afrikába. Ez persze emberjogi vitákat vethet fel. Megoldás lehet a Nicholas Sarkozy által preferált gazdasági segéllyel párosított zéró tolerancia elve is. Ez azonban óhatatlanul kulturális és etnikai feszültségekhez vezethet.

És itt érkeztünk el Williams érsek javaslatához. Pontosabban annak egy kicsit továbbfejlesztett változatához. A szabad választás jogának megadásával minden muszlim származású fiatal szabadon eldönthetné, hogy muszlimnak vallja magát, és ekkor vállalja a seria szigorú szabályait, vagy pedig világi emberként világi bíróság elé kíván állni. Ha viszont az utóbbi mellett dönt, akkor nincs sírás-rívás rasszizmusról és diszkriminációról. A köztársaság törvényeit be kell tartani!

A felmérések szerint a Nagy-Britanniában élő muszlimok 40 százaléka támogatná a seria bevezetését. Ez az arány a többi nyugat-európai ország muszlim közösségeiben is hasonló. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a muszlim bíróságok hatékonyan meg tudnák zabolázni a randalírozó fiatalokat.

Működő rendszer

A seria alkalmazásának hatékonysága nem csak a törvények szigorú betartásában rejlik. Az európai muszlim közösségek, csakúgy mint az anyaországbeli társadalmak, hierarchikus alapon szerveződnek. A muszlim világban az individualizmus fogalma teljesen ismeretlen. Az egyén csakis családjában vagy klánjában létezhet. Az antiszociális elemeket a közösség – a többség érdekeit szem előtt tartva – példásan megbünteti, végső esetben kitaszítja soraiból. A társai védelmét és barátságát elveszítő európai muszlimok előtt így csak egy lehetőség állna: individuumként, a többségi társadalomba száműzve, ott feloldódva kellene új életet kezdeniük. Végső esetben pedig nem az idegenrendészet, hanem a muszlim közösség rakatná repülőgépre a javíthatatlanul antiszociálisnak ítélt elemeket.

Jogharmonizációra persze szükség van. Ez azonban áthidalható probléma a muszlim világban is. A seria szerint például az iszlám hitet elhagyó ember halállal büntethető. Erre azonban Afganisztánt és Szaúd-Arábiát leszámítva, talán sehol nem volt példa. Máshol a vallástudók a Korán azon kijelentésével intézik el az ügyet hogy „a vallásban nincs kényszer”. Ami a halálbüntetést illeti, Nigéria muszlim tartományaiban a seria nyolc évvel ezelőtti bevezetése óta nem volt egyetlen kivégzés sem. Marokkóban és sok más muszlim országban pedig tilos a többnejűség.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni: A seriának ezer arca lehet. Számos európai muszlim teológus foglalkozik például az „euro-iszlám” gondolatával. Lehet, hogy nagyobb teret kellene adni az erről szóló vitáknak.

Ellenérvként persze felhozható, hogy a kettős jogrend miatt állam alakulna ki az államon belül. Nos, a gyakorlat a muszlim világban sem ezt mutatja. A muszlim országok többségében – a radikális elemek féken tartása érdekében – az egyházak ügyeit külön Vallásügyi Minisztérium irányítja. Egyiptomban, Szíriában és más arab országban például kizárólag a minisztériumnak van joga mecsetet építeni, és a már működő mecsetek teljes garnitúráját is ők jelölik ki. Ebből következik, hogy a mecsetek imámjai a pénteki ima előtt tartott szónoklataikban kizárólag a minisztérium által jóváhagyott témákról szólnak. Sokszor pedig a minisztérium külön utasítást küld az adott város Vallásügyi Igazgatóságainak, hogy miről szeretne hallani a pénteki beszédben. A khutba tehát igen hatékony kommunikációs eszköz az állam kezében, mivel így az emberekhez teológiailag is alátámasztva jutnak el a politikai üzenetek.

Európában egyelőre nincs meg a kellő jogi háttér az egyházak ilyen mértékű ellenőrzésére. De idővel a szükség még törvényt bonthat. Ami viszont komoly probléma, hogy a tekintélyesebb muszlim kisebbségekkel rendelkező országoknak eddig még nem sikerült kinevelniük azokat a muszlim vezetőket, akikre hallgatnak tömegeik, és akikkel értelmes eszmecserét lehet folytatni.

Közösségen belül

Tévedés ne essék. A vallási bíróságok intézménye nem idegen az európai gyakorlatoktól. Nagy-Britanniában élő ortodox zsidók már régóta saját bíróságaik elé vihetik az egymás közt felmerülő problémáikat. A brit állam pedig támogatja a Beth Din-bíróságok működését, mondván, azok hatékony fórumai egy kisebbség vitás ügyei rendezésének. Hogy a seria bíróságok bevezetése mégis ilyen nagy vitát vált ki, annak két oka van: az egyik a kisebbségek számbeli aránya. Míg Nagy-Britanniában 268 ezer zsidó él, addig a muszlimok száma jócskán meghaladja a kétmilliót. A másik pedig az adott kisebbség sajtója, társadalom előtti imidzse és az őket övező politikai hangulat.

Kétfajta rasszizmus van, az ösztönös és a tanult. Előbbi ellen tenni aligha lehet valamit. Ha valaki ösztönösen idegenkedik a más színű, vagy számára érthetetlen nyelvet beszélő emberektől, annak az előítéletei egy életen át megmaradnak. A tapasztalat útján szerzett rasszizmus ellen viszont lehet és kell is küzdeni. És ebben a kisebbségek szerepe is nagy. Ha a muszlim közösségek rendet képesek tartani soraik közt, és a többségi társadalom tagjait nem éri sérelem muszlim fiatalok részéről, akkor minden bizonnyal egy idő után azok is el fogják hinni a muszlimok által sokat hangoztatott jelszót, mely szerint az iszlám a béke vallása.

Sayfo Omar