Séta el-Alameinben

El-Alamein. Az egyiptomi város neve örök időkre beírta magát a történelembe. 200 ezer angol katona és 1440 harckocsi állt szemben a német-olasz erők 80 ezer katonájával és 530 harckocsijával. Hatvannégy évvel ezelőtt itt dőlt el a II. világháború észak-afrikai hadszínterének sorsa.

A mikrobusz el-Alamein központjában tesz le. A várost északról a tenger, délről a sivatag szegélyezi. Kicsi, álmos, egyiptomi városka. A főtéren – mintha filmet forgatnának – tizenötéves-forma beduin fiú terelgeti nyáját. Körös-körül régi épületek állnak. Az újabbak pedig félkészen meredeznek. Több közülük évtizedek óta változatlan állapotban van. Nem azért, mert építőiknek nincs pénzük befejezni őket, hanem mert befejezetlen épület után nem kell adót fizetni az államnak. Az emberek általában felhúznak két-három szintet, beköltöznek, a legfelsőt pedig ott hagyják félkészen. Ha jön az ellenőr, széttárja karjait, majd jelenti a hivatalban, hogy az adó kivetése nem megalapozott. Takarosnak kizárólag a mecset, illetve egy svájci tulajdonban lévő, üresen kongó szálloda mondható. El-Alameinben viszonylag kevés turista fordul meg. Az Egyiptomba érkező látogatók általában csak a gízai piramisokig vagy a sínai-félszigeti üdülőparadicsomokig jutnak. El-Alameinbe kizárólag a második világháború fanatikusai, illetve az itt folyó harcok évfordulójára érkező külföldi delegációk jönnek el. Ennek köszönhetően a helyiek nem megfejendő tehénként, hanem érdekességként kezelik a városukba tévedő idegent, és valóban önzetlenül igyekeznek segíteni neki. Utamat az egyik helyi étteremben kezdem. Egy első ránézésre vérhasgyanús, de mint utólag kiderült, teljesen ártalmatlan sült csirke elfogyasztása után rövid közvélemény-kutatásba kezdek a helyi fiatalok közt, hogy vajon mit tudnak az ötvennégy évvel korábban el-Alameinben zajlott eseményekről. Rövid beszélgetés után kiderül, hogy a fiatalok bár nagyon barátságosak és segítőkészek, történelmi ismereteik némileg hiányosak. Azt, hogy városuk valamikor egy döntő ütközet színhelye volt, mindegyik tudja. Azzal viszont, hogy hol és mi történt, pusztán egyetlen tizennyolc év körüli, barna arcú ifjú, bizonyos Ibrahim van tisztában. Ismeretei azonban neki sem történelemkönyvekből, hanem nagyapjától származnak, aki annak idején személyesen is átélte az eseményeket. Rögtön megkérem, vezessen a nagyapjához. Ő előveszi mobilját, beszél valakivel pár szót, majd bólint. Gyalog indulunk el. Utunk a városközponttól alig tízperces sétára eső alameini vasútállomás mellett vezet el. – Itt folyt a döntő csata – közli Ibrahim. Körbejárjuk a kőépületet és elmerengünk. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy felidézzük a csata mozzanatait. Az ágyúdörejt, a futkosó embereket és a süvítő lövegeket… mintha tegnap történt volna. Ez nem nosztalgikus megjegyzés. Sokkal inkább az állomás és környéke állapotának találó leírása. Az épület olyan állapotban van, mintha tényleg tegnap zajlott volna le a csata. Fala kopott, körülötte pedig annyi kőtörmelék, mintha a Luftwaffe tette volna tiszteletét a közelmúltban. A síneken áthaladva alacsony építésű, fügefákkal övezett kőházak közé érünk. – Megérkeztünk – mondja Ibrahim. Bevezet egy szobába és magamra hagy. Pár perc elteltével az ajtóban egy nyolcvanas éveiben járó, szakállas, barna arcú férfi jelenik meg. Ő a nagyapa, Hadzs Dáwúd. Hosszú fehér gallabiyyát, fején pedig szintén fehér fejfedőt visel. Körülötte négy hat és tíz év közötti gyermek nyüzsög. Az öreg barátságosan köszönt és int, hogy foglaljak helyet a szoba fala mentén körben elhelyezett matracok egyikén. Ibrahim fügével és szőlővel megrakott tálat hoz, mi pedig beszélgetésbe kezdünk. Hadzs Dáwúd elmondja, hogy ő a város hivatalos halottmosdatója. Szolgálataiért nem kér pénzt. Ahogy mondja, az Istennek tesz szolgálatot. Elmondom jövetelem célját, ő pedig hosszas monológba kezd a második világháború okairól és eseményeiről. A körülötte ülő gyermekek szájtátva hallgatják. Beszél a háború előzményeiről, főbb eseményeiről és az el-alameini csatáról. Emlékei igen frissek. – Milyen emlékei vannak a britekről? – kérdezem. – Az angolok nem voltak rossz emberek – feleli. – Az arabok mindennapi dolgaiba nemigen avatkoztak bele. Mindenki szabad volt. Sokan vállaltunk munkát náluk, amiért jól megfizettek minket. Én például gyümölcsöt árultam nekik. Nemigen alkudoztak az árral. Mindig kifizették, amennyit kértem. Persze nem számítottam nekik magas árat. Fontosabb volt, hogy állandó vevők legyenek. Sokszor viccelődtünk egymással. Voltak néhányan, akik arab szavakat is megtanultak tőlünk. – Találkozott német katonákkal? – Németeket csak hadifogolyként láttam – emlékezik vissza. – Magas, szép arcú emberek voltak. A mi feladatunk volt, hogy ennivalót adjunk nekik. Elég udvariasak voltak. Mindig azt mondták: Danke. Így köszönték meg az ételt. Ahogy Hadzs Dáwúd beszél, feltűnik, hogy orra felett nagy sebhely van. Meg is kérdezem, mi történt vele. – 1941 novemberében történt – mondja. – Sűrű bombázások voltak, és egy német rakéta találta el az angol tábort. Hét barátom meghalt. Nekem szerencsém volt, enynyivel megúsztam… – Hogyan élték meg a lakók az itt folyó harcokat? – El-Alamein akkor még sokkal kisebb város volt, mint ma. A harcok idején az emberek egy része arrébb költözött. Sokan voltak azonban, akik nem zavartatták magukat. Tudtuk, hogy mi nem vagyunk senki ellensége. Az angolok és németek egymás közt rendezték el a dolgaikat. – De mégis, kinek drukkoltak? – Igazából senkinek – válaszolja. – Tudom, hogy az alexandriaiak szerették a németeket. Minket azonban nem érdekelt, hogy ki győz. Több mint egy órán át beszélgetünk, majd elbúcsúzunk Hadzs Dáwúdtól és családjától. Mielőtt kilépnék az ajtón, az egyik unoka zsákot hoz. Hadzs Dáwúd kioldozza a zsák száját és tartalmát a földre szórja. Töltényhüvelyek tucatja potyog a szőnyegekre. Hadzs Dáwúd felvesz egy negyvencentis darabot és felemeli. – A csata után ilyenekkel volt tele az egész környék. Több hétig tartott, míg mindet össze tudtuk szedni. Emlékül a kezembe nyom egy tízcentis hüvelyt és utamra enged. Taxival folytatom, amivel hamarosan megérkezünk a domb tetején lévő hadimúzeumhoz. Álmos arcú jegyárus fogad. A sétát a múzeum kertjében kezdem. Az épület körül brit, német, olasz, amerikai és egyéb járművek állnak katonás sorban. Többségük megdöbbentően jó állapotban van. Nem egyet frissen festettek. Nehéz ellenállni a kísértésnek, az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, ha lenne itt egy kanna benzin, vajon ezek is beindulnának-e úgy, mint az orosz T-34-es október 23-án a Deák téren? Közelebbről szemlélve a járgányokat azonban kiderül, ez hiú ábránd. A tankok és harckocsik motorja helyén üreg tátong. Kívülről azonban impozáns látványt nyújtanak. Európai múzeumokban alig akadnak ennyire korhű, világháborús matuzsálemek. A kertben mindössze egyetlen kiskatona kóvályog. Bár nemigen figyel rám, azért engedélyt kérek arra, hogy közelebbről is megismerkedhessünk a járművekkel. – Szabad? A kiskatona egykedvűen legyint, én pedig sorra felmászok az emelvényekre és elfoglalom a katonák egykori helyeit. A sétát az épület belsejében folytatom. Körben üvegvitrinek mögött egyenruhába öltöztetett, élethelyzetekbe beállított viaszbábuk állnak. Vannak sebesültet ápoló orvosok, és vannak harcoló katonák. Mellettük fegyverek és kellékek sokasága. A falon fényképek százai, amelyek az Észak-Afrikában szolgáló katonák mindennapjait mutatják be. Alattuk több nyelven írott feliratok magyarázzák, hogy mi látható a képeken. Sorra haladok a termeken. Mindegyiket valamelyik itt harcoló nemzetnek szentelték a múzeum tervezői. A múzeum egyébként minden igényt kielégít. Információkban végtelenül gazdag és kifejezetten látványos. Az egyik teremben például ötméteres terepasztal szemlélteti az észak-afrikai hadtestek mozgását. Külön terem van fenntartva a harcok „külső munkatársainak”. Azoknak a különböző nemzetek fiainak, akik a szövetségesekhez vagy a tengelyhatalomhoz csapódva vették ki részüket a harcokból. Van itt néger viaszbaba a líbiai hadtest egyenruhájában és rengeteg fegyver. Külön falfelület van elkülönítve az „Egyptian secret services”, vagyis az egyiptomi titkosszolgálatok kötelékében szolgáló ügynököknek. A fényképeket szemlélve hirtelen tátva marad a szám. „Hungarian” – hirdeti egy felirat. Felette pedig az szerepel: „Almazy”. Nem kell vaslogika, hogy kitaláljam, a fényképen szereplő pilótaruhás férfi nem más, mint távolba szakadt hazánkfia, Almássy gróf, aki többek közt a brit hírszerzésnek is szolgálatokat tett a háború idején. A múzeumban ez az egyetlen magyar vonatkozású motívum. Az egyik vitrin mögött egy oldalkocsis BMW-motorba botlom, rajta egyenruhás viaszbabákkal. A motor kitűnő állapotnak örvend, az üvegen lévő ujjlenyomatokból kiderül, hogy sokaknak elnyerte már tetszését. Az épületből mély megelégedéssel lépek ki. Az európai múzeumok példát vehetnének el-alameini társukról. Itt nincs semmi Európában kötelező jellegű „nácizás” vagy elhatárolódás. A múzeum tervezői nem érezték kötelességüknek, hogy értékítéletet mondjanak a katonákról. Még arra is ügyeltek, hogy Montgomery marsall és Rommel tábornok mellszobrai centire pontosan ugyanakkorák legyenek. Az angol, olasz, amerikai és német katonák pedig egyaránt hősökként jelennek meg, akik ugyanúgy szenvedtek, izzadtak a sivatagban, és ugyanúgy nem tehettek arról, hogy feljebbvalóik hazájuktól több ezer kilométerre parancsolták őket. Úgy döntök, tiszteletemet teszem a halott hősök sírjainál is. A szövetséges, a német és az olasz temető a városon kívül fekszik. A temetőket mind az ott nyugvó katonák szülőhazáinak államai építtették, fenntartásukért is ők felelnek. A város határánál elterülő brit temető az első. A többhektáros területen angolszász hagyományok szerint keresztek állnak. Mindegyiken egy név olvasható. A nevek alatt pedig embléma jelzi a sírban nyugvó katona szülőhazáját és vallását. Vannak itt angolok, skótok, walesiek, ausztrálok, új-zélandiak, vallásukat tekintve pedig anglikánok, protestánsok és katolikusok. Néhány fejfát kereszt helyett Dávid-csillag díszít. A temető egyébként teljesen kihalt, és ha a főúton haladó autók zaja eltávolodik, lehet hallani, ahogy a szél fütyül a fejfák között. A következő a várostól négy kilométerre lévő, a Tel al-Aisha dombon magasló német temető. Magaslik, ez a jó szó. A német temető sokkal inkább hasonlít egy középkori erődre, mint egy hagyományos temetőre. A gondnok, egy helyi beduin férfi kinyitja a súlyos fakaput. Bent körfolyosó, középen kis tér és egy obeliszk. A körfolyosó beugróiban faragott vaskripták állnak, mindegyiken az egykori Német Birodalom valamely tartományának címere díszeleg, felette pedig óriási bronztábla sorolja fel az adott tartományból származó, el-Alameinben elhunyt katonák nevét. A körfolyosót a belső tértől elválasztó tartópilléreket emberméretű bronzangyalok díszítik. Az emlékmű igazán méltóságteljesre sikerült. Tiszteleg az életüket áldozó katonák emléke előtt. A kijárat melletti sötét szobában emléktábla, amely alatt koszorúk állnak. Köztük több olyan is van, amelyet valamely német állami szerv képviselői helyeztek el. Kilépve a kapun látom, hogy sofőröm egy idegen, beduin külsejű férfival társalog. Az idegen messziről integet, majd amikor odaérek, megszólít. Kiderül, hogy helyi lakos, aki szívesen szolgálna egy-két antik portékával. Nyomatékosan megkér, hogy nevét ne említsem meg. Bár a hatóságok nemigen zaklatják a régiségkereskedőket, azért soha nem lehet tudni… Ezt követően kinyitja kocsijának csomagtartóját, és nagy dobozt vesz elő. A doboz valóságos kincsesbánya. Régi pénzérmék, kitüntetések, ruházati kellékek és ki tudja még, mi minden lapul benne. A kereskedő elárulja, hogy a tárgyakat mind a sivatagban szedte össze. Korábban sok kincsvadász érkezett el-Alameinbe. Az aknák miatt azonban számos önjelölt Indiana Jones fizetett a lábával vagy rosszabb esetben az életével. A beduinok azonban otthonosan mozognak a sivatagban, így bár köztük is szedtek áldozatokat az aknák, végül ők maradtak az egyetlenek, akik bemerészkedtek a régi roncsok közelébe. A legtöbb külföldi ezért tőlük vásárol ereklyéket. Megtudom, hogy az árfolyam attól függ, a vásárló honnan érkezett. Az amerikaiaknak és más gazdag népeknek borsos árat kell fizetniük a háborús ereklyékért. Előbbieknek politikai okokból különösen nagy árat számítanak fel. A kelet-európai vagy arab országokból érkezők viszont jutányosabb árakban részesülnek. – Egészen a kilencvenes évek közepéig a választék igen nagy volt – meséli az árus. – Mára már nem sok mindent lehet találni. A sivatagban rekedt járműveket nagykereskedők vitték el. Régen találtunk fegyvereket is. Sőt egy angol turista egyszer egy egész német katonát vásárolt. Csodálkozva nézek rá. – Az angolt Stephennek hívták. Azt kérte, hogy keressünk neki egy valódi katonát. – Valódi katonát? Élőt? – Holtat. A homok és a száraz meleg levegő mumifikálja a testet. Egy nagy zsákban hoztuk el. Kilencszáz dollárt fizetett érte. A morbid történet hallatán akaratlanul is elmosolyodom, mert elképzelem, vajon milyen arcot vághatott a Heathrow reptéren dolgozó vámos, amikor a zoknik és alsónadrágok közül egy mumifikálódott Wehrmacht-katona tekintett rá a bőröndből. Ellentétben az angollal, magam nem vágyom efféle szuvenírre. Hoszszas válogatás után kiválasztok egy felettébb jó állapotú brit sisakot és egy igen kopott, halálfejes német gyűrűt. A kettőért rövid alkudozás után száz egyiptomi fontot (négyezer forint) fizetek, és elégedetten távozom. Utam következő, egyben utolsó állomása a várostól hét kilométerre lévő olasz temető. Ahogy a taxi halad, egy domb mögül feltűnik egy fehér kúp. Ez az olasz temető. A kúp egyre hatalmasabbá válik, és hamarosan egy több mint tíz méter széles kőkapu jelzi, megérkeztünk. A kapu mögött legalább négyszáz méter hosszú, rózsaszín leanderekkel szegélyezett út vezet a gigantikus, fehér márványból épült toronyhoz. Közeledve a látvány egyre impozánsabb. Megállapítom, hogy az emlékmű aránytalanul nagy az olaszok el-alameini csatában játszott szerepéhez képest. Sem a német, sem a brit temetőnél nem láttam ekkora pompát. Igazi olasz megalománia. Akár Mussolini is építtethette volna. A gondnok itt is egy beduin kinézetű helyi férfi. Kinyitja a torony kapuját. A belső látvány még a külsőt is felülmúlja. Óriási, húsz méter magas belső tér fogad. A falak hófehérek. Minden kiejtett szó hangosan visszhangzik. A bejárattal szembeni falon hatalmas kereszt áll. Oldalra ajtók nyílnak, amelyek labirintusszerű kamrákba vezetnek. A falakat a padlótól a mennyezetig szürke márványlapok borítják. Sokra katonák neve van felvésve. A legtöbben azonban az „ignoto” vagyis „ismeretlen” szó olvasható. Kilépve az épületből a forró egyiptomi nap óriási rózsaszínű koronggá szelídül. Közeleg az este. A szél kissé felélénkül. Sayfo Omar