Afrikában az erőszak a politikai élet nyelve lett

A Kelet-afrikai Kenya sokáig békés szigetnek számított a háborúkkal, villongásokkal és zavargásokkal teli fekete kontinensen. A nyugalomnak azonban vége. A decemberi elnökválasztásokat az eddigi elnök Mwai Kibaki nyerte, Raila Odinga azonban csalást szimatolt és utcára szólította a híveit. Azóta a harcokban közel kilencszázan haltak meg.

A legtöbb híradás etnikai viszályról beszél, arra utalva hogy Kibaki elnök a kikuyu, Odinga pedig a luo törzshöz tartozik. A képlet azonban ennél jóval összetettebb. És bár Kenya sok tekintetben unikum a térségben, számos afrikai szimptómát visel magán.

Kofi Annan egykori ENSZ főtitkár minden bizonnyal élete egyik legnagyobb kihívásával szembesült, amikor elvállalta a kenyai felek közti közvetítést. A misszió azonban nem lehetlen. Talán nem véletlen, hogy Annan a sok afrikai válság közül éppen Kenyát választotta arra, hogy megkezdje nagy béketeremtő pályafutását. Kenya ugyanis – ha lehet ilyen képzavarral élni – a legeurópaibb fekete-afrikai ország. A stabilitást legjobban az jellemzi, hogy az országnak függetlensége elnyerése óta mindössze három elnöke volt, ami igen nagy szó Afrikában. Kenyának emellett stabil gazdasága van, rendőrsége és hadereje jól képzett, szakemberei pedig messze a legjobbak a régióban. Ráadásul a szembenálló felek – legalábbis magas szinten – nem hadurak vagy vallási fanatikusok hanem nyugati műveltségű, nyakkendős urak. Ami pedig a legfontosabb, Kenya viszonylatában a nagyhatalmak – Darfurral, ellentétben – nem érdekeltek a káosz fenntartásában. Nagy-Britannia számára igen fontos a kelet-afrikai ország. Nem véletlen hát, hogy London évente 175 millió fontnyi segélyt juttat Nairobinak. Nem csupán azért teszi ezt, mert az ország a nyugati turisták kedvelt szafariparkja, hanem azért is, mert talán az egyetlen afrikai ország, amely gyarmatosítás utáni története sikertörténetnek könyvelhető el.

Az Egyesült Államok Nairobiban talált megbízható és kiszámítható szövetségesre a 2001. szeptember 11-i események utáni háborúban. Földrajzi miatt Kenya stratégiai jelentősége igen nagy. A jelenlegi válság így például már Ugandában is érezteti hatását, ahol a kenyai harcok miatt akadozik az üzemanyag-ellátás, a régió kereskedelmi központjának számító Mombasai kikötőben pedig szinte leállt a kereskedelem.

A nyugati elemzők és újságírók hajlamosak az afrikai konfliktusok fő okaként az országok etnikai megosztottságát megjelölni. Közismert tény persze, hogy az egykori gyarmatosítók az etnikai határok figyelembevétele nélkül húzták meg az országhatárokat. Azzal, hogy a nyugat egyedül a törzsi ellentétekkel magyarázza a harcokat, nem tesz egyebet, mint régi bűne beismerésével tereli el a figyelmet az aktuális bűneiről.

Való igaz: Kenya, a többi afrikai országhoz hasonlóan etnikailag igen vegyes. A 34 milliós országban 48 etnikai csoport él. Ezek közül legnagyobb a kikuyu, a második a luhya, a harmadik pedig a luo. És bár a kikuyuk elleni támadásokat javarészt luok követik el, etnikai háborúról mégsem beszélhetünk. A helyzet messze más, mint Ugandában, ahol a hutuk állami támogatással gyilkolták a tuszikat. Való igaz az is, hogy az ország előző elnöke, Arap Moi szisztematikusan leszámolt a luo törzsből való művelt ellenzékiekkel és a luok azóta sem tudták rendezni soraikat. A kenyai cinikus vicc szerint az Egyesült Államoknak is hamarabb lesz luo elnöke mint Kenyának, ugyanis Barack Obama demokrata elnökjelölt-aspiráns édesapja luo származású.

Ha egy európai kinyitja a szemét, még a televízióban mutatott képsorokból is rájöhet, hogy Afrikában messze nem úgy zajlanak a dolgok, ahogy azt mutatni akarják. Elég egy példa: a híradásokban bemutatott afrikai tüntetők, Nyugat-Szaharától, Csádon és Darfúron át Kenyáig, gyakran adnak hangot nézőpontjaiknak különféle írott transzparensekkel. A táblákon pedig tökéletes, mi több, választékos angolsággal megírt üzenetekkel tudatják a világgal sérelmeiket és követeléseiket, melyek általában olyan hangzatos szavak mint a „demokrácia” és az „emberi jogok” . Hogy a szlogeneket nem anyanyelvükön, hanem angolul írják ki, az egyértelműen jelzi, hogy az üzenet nem saját vezetőiknek, hanem a külföldnek szól. Van azonban egy bökkenő. A sokszor szakadt ruhákat hordó, láthatóan szegényebb és műveletlenebb rétegekből kikerülő tömegekről aligha feltételezhető, hogy ilyen kiválóan írnának angolul. A közel-keleti (iraki, palesztin és egyiptomi) tüntetők is gyakran használnak angol transzparenseket. Azok viszont hemzsegnek a nyelvtani hibáktól.

A következtetés egyértelmű: az afrikai tüntetők helyett mások írják meg az üzeneteket. A táblákat vagy külföldi PR-emberek, vagy pedig helyi vezetők írják, akik így akarják demonstrálni a világ számára, hogy politikájukat a nép is támogatja.

Azt, hogy az egyszerű embereket valójában mi viszi az utcára és mit gondolnak a körülöttük folyó folgokról, valószínűleg soha nem tudjuk meg. Christopher Cramer professzor A polgárháború nem ostoba dolog című munkájában kifejti, hogy Afrikában az erőszak mára a kommunikáció egyik módjává vált. Az emberek más módon ugyanis már nem tudják felhívni a figyelmet problémáikra. Még ennél is tovább megy David Anderson, az Oxfordi Egyetem Afrikával foglalkozó professzora, aki szerint az erőszak mára a kenyai gazdasági és politikai élet integráns része lett.

A kelet-afrikai országban igen nagy a nyomorgók aránya. A Viktória tó partján élő szegény sorsú luok közül sokan vándoroltak el Nairobiba. Többségük az Afrika legnagyobb nyomornegyedeként számon tartott Kiberában él, ahol nem hogy áram, de még normális vízellátás sincs. Kiberában és a többi szegény külvárosoban, ahol a rendőrség korrupt, és a bűnözés életmóddá vált, bandák szerveződtek. Ezek a bandák gyakorlatilag olyanok, mint az európai őrző-védő cégek: vagyis bármire felbérelhetők. A megrendelő óhaja szerint tüntetnek, rivális jelöltek plakátjait tépkedik le, vagy éppen otthonokat gyújtanak fel.

A kereskedők és üzleti vállalkozók csak úgy számíthatnak sikerre, ha felbérelnek ilyen bandákat saját szervezetük védelmére, vagy a konkurens üzelmének megzavarására. Hasonlóképp a politikai erőknek is fel kell bérelniük a maguk bandáit. A hibaslehetőség azonban igen magas. Mindig fennáll a lehetőség, hogy bizonyos bandák saját érdekükben, és fosztogatni kezdenek, vagy éppen saját vitás ügyeiket lerendezik. Éppen ezért igen kockázatos lépés volt Odinga részéről, amikor ukrán mintára az utcára szólította támogatóit és bandáit. (Az ukrán párhuzam nem véletlen. Odinga csoportosulása, a Narancsos Demokratikus Mozgalom a nevében bizonyosan az ukrán csendes forradalmat véghezvivő ellenzékre hajaz.)

A kenyai utcákon zajló erőszak oka tehát nem a feltételezett választási csalás, hanem az, hogy a politikai válság miatt meggyengült a központi hatalom. A zavargások kirobbanása óta kilencszázan vesztették életüket, a szám azonban igazán elenyésző ahhoz képest, hogy a fekete kontinensen mennyien veszítik naponta életüket AIDS-ben és maláriában. Ami hosszab távon nagyobb problémát jelenthet, az az, hogy negyedmillió embernek kellett elhagynia otthonát, és a kormánynak nincs kapacitása a menekültkérdés rendezésére.

A kenyai válság legfontosabb oka egy olyan jelenség, amely egész Afrikára jellemző: a földért való harc. Afrikában a népesség egyre csak nő, miközben a globális felmelegedés és elsivatagosodás miatt folyamatosan csökken a megművelhető földek mennyisége. Ez a legfőbb oka a nagy modernkori népvándorlásoknak, illetve az Európába érkező menekültáradatnak is.

A kenyai magasföldek, az ország legtermékenyebb területei. A XIX. században a brit telepesek kiűzték az őslakos maszájokat az értékes területekről. Kenya a híres Mao Mao lázadást követően 1963-ban nyerte el függetlenségét. A gyarmatosítók azonban éles megosztottságot hagytak maguk után a két töbségi etnikum, a kikuyu és a luo között. A hatalmat a lázadás egyik vezetője, a kikuyu származású Jomo Kenyatta ragadta magához. Az ország új irányítóinak első dolguk volt, hogy kisajátítsák saját nemzetiségük számára a termékeny magasföldeket. A birtokszerzés azonban nem szigorú etnikai alapon zajlott. A simulékonyabb, a kikuyukkal szövetséges maszájok szintén kaptak morzsákat őseik értékes földjeiből. A földeket megszerző elit később az ország többi bevételi forrásásaira is rátette a kezét, így mára csak „kenyai hegyi maffia”-ként emlegetik őket. A nyugati segélyek visszatartása tehát kizárólag a szegény rétegeket és az ellenzéket sújtaná, a maffia pozícióját ez nem ingatná meg.

Hogy mit hoz a jövő, egyelőre nem tudni. Kenya mindenesetre azon kevés afrikai országok egyike, amelynek jócskán van mit vesztenie egy elhúzódó konfliktusban. A turistaforgalom – mely évente 400 millió dollár hasznot hoz az országnak – jelenleg szünetel. És ha a romokat el is takarítják, Kenya megtépázott hírnevét nehéz lesz helyrehozni. Tartós megoldást talán csak egy új alkotmány garantálhatna. A rendezés napról napra sürgetőbb. Az 1992-es szavazásokat követő harcokban több száz ezren vesztették életüket. A tragédia megismétlődése senkinek nem érdeke.

Sayfo Omar