Skandináv Babilon

Csakis a külföldiekkel van a baj. A szomáliaiakkal, marokkóiakkal meg a többivel. Idejönnek, és úgy viselkednek, mint az állatok, panaszkodik Uber-sofőrünk, miközben Stockholm Skärholmen negyede felé haladunk a betonsima aszfalton.

– Kizárólag a külföldiek bűnöznek, az igazi svédeknél békésebb és barátságosabb emberek nincsenek a Földön.

Sofőrünk, Huszein egyébként maga is bevándorló. Pakisztánból érkezett tizennégy évvel ezelőtt, dolgozott már bolti eladóként, vezetett kamiont, most pedig Toyotájával keresi meg a betevőt három gyermekének. A lakbért nem könnyű kigazdálkodni, még abban az olcsó, bevándorlólakta városrészben sem, amit az otthonának tudhat.

Ilyen városrész a mi úti célunk is. Uberünk egy parkolóba gördül, innen már csak pár méterre van az alagút, ahol pár napja az országot sokkoló tragédia történt. A 39 éves Mikhael egy átlagos délutánon hazafelé tartott 12 éves fiával, amikor megpillantotta annak a fiatalokból álló bandának a tagjait, akik korábban megkörnyékezték gyermekét. Odament a bűnözőkhöz, hogy kérdőre vonja őket, mire egyikük fegyvert húzott elő, és fia szeme láttára fejbe lőtte a férfit. Ahogy az internet népe később megállapította, Mikhaelnek azért kellett meghalnia, mert lengyel volt. Egy született svéd aligha mert volna odamenni az afrikai bűnözőkhöz.

Az alagútban a fal mellett gyertyák és virágszálak ezrei ölelik körül Mikhael fotóját. Számuk egyre csak gyarapszik, ottlétünk fél órájában sorra érkeznek a tiszteletüket lerovók. Svéd nyugdíjas hölgy, fejkendős muszlim nő kislányával, piros-fehér felvarrót viselő lengyel férfi mind megáll egy pillanatra, ki-ki hitének megfelelő imát mormolva.

Az egykor békés skandináv országban hivatalos becslések szerint 14 ezer bandatag van, hozzájuk további 48 ezer támogató kötődik. A rendőrség összlétszáma mindössze 22 ezer fő. A bandatagok 90 százaléka migránshátterű, akiknek 80 százaléka közel-keleti, illetve afrikai származású első vagy másodgenerációs bevándorló. Átlagos életkoruk 28 év. A hierarchia csúcsán a török és kurd szervezetek állnak, alájuk vannak betagozódva a szomáliai, eritreai, marokkói és egyéb bandák.

A feketepiacon a balkáni bűnözőknek köszönhetően már-már túlkínálat van lőfegyverekből. Egy rendőrségi jelentésből kiderül, hogy a nepperek sokszor egymásra licitálva próbálnak kuncsaftokat szerezni, vannak, akik a komolyabb fegyvert vásárlóknak három kézigránátot adnak ajándékba. Így hát Európán belül Svédországnál már csak Albániában magasabb a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságok száma, és világszinten a háborús zónákat leszámítva csak Mexikóban történik több kézigránátos támadás.

– Korábban nem féltem. De ha most már ha bármit hallok vagy látok, inkább elszámolok magamban tízig – mondja Kuszaj, aki szintén azért érkezett, hogy lerója tiszteletét Mikhael emléke előtt. A 25 éves férfi Szíriából jött menekültként tinédzserként. Akkoriban még a bandák egymás közt intézték bajos ügyeiket, de ma már senkit nem kímélnek.

– Az egyik barátom 21 éves volt – folytatja Kuszaj –, két évvel ezelőtt elment egy koncertre. Valami balhé tört ki, őt pedig nyakon és arcon szúrták. Rögtön a kórházba vitték, de meghalt. Semmi köze nem volt a bandákhoz, rendesen dolgozott, és csak élni akarta az életét.

A legtöbb emberölést persze továbbra is egymás kárára követik el a bűnözők. A piac itt is virágzik. Ugyancsak rendőrségi információk szerint egy gyilkosság ára százezer korona (3,3 millió forint), ezekre a bandák általában 14-15 éves gyerekeket szerveznek be, mivel a 16 éven aluli gyilkosok megússzák négyévnyi nevelőintézettel, abból sem a rosszabb fajtából, hiszen a rehabilitációjukat közösségi Playstation és saját iPad segíti. De általában még ettől sem kell tartaniuk: a hatóságoknak négyből mindössze egy esetet sikerül felderíteniük. Mikhael gyilkosát is keresi még a rendőrség…

Mára a politikai elit is felismerte, hogy nagy a baj. Az elmúlt években 7000 új rendőrt állítottak szolgálatba, 30 új bűncselekményfajtát iktattak be a büntető törvénykönyvbe, és kiterjesztették a hatóságok, így a rendőrség és a titkosszolgálatok jogkörét is. Az EU-szkeptikus Folklistan párt április közepén még azt is felvetette, hogy a bűnözőket az Európai Unió más országainak börtöneibe helyeznék ki. Végső soron ez is egyfajta migránskvóta, tekintve, hogy a hosszú távú büntetésüket ülőknek 53 százaléka külföldi.

„A bandák veszíteni fognak”, summázta a helyzetet a közelmúltban a rendőrség egyik magas rangú tisztviselője a Deutsche Wellének adott nyilatkozatában. „A legnagyobb banda mi vagyunk, erősebbek, mint a bűnözők.” Szavaiban nincs okunk kételkedni. Svédország továbbra is a világ egyik leggazdagabb országa, forrásai és tartalékai bőségesek, ha a politikai szándék és az erre való társadalmi felhatalmazás megszületik, a bűnözők napjai meg vannak számlálva.

Ám ha utóbbiakkal szemben nem is, demográfiai fronton Svédország mindenképp vesztésre áll. Utunk Skärholmenből a svéd főváros leghírhedtebb negyedébe vezet. Rinkeby a hatóságok szerint egy igazi „särskilt utsatt område”, vagyis különösen veszélyeztetett terület, az itt élőknek 89 százaléka bevándorló vagy bevándorló-hátterű. Országszerte huszonkét ehhez hasonló városrész van, ami a 2015-ös migrációs hullám előttihez képest közel ötvenszázalékos emelkedés.

A metrókijárat panelépületekkel ölelt kis térre nyílik, a szombat délutáni zöldség-gyümölcs piacon fejkendős nők vásárolnak a napsütésben. Közben egy ránézésre közel-keleti származású hittérítő anyanyelvi arabsággal szónokol Jézus Krisztusról.

Rinkeby frissen festett emeletes épületeit látva egyébként minden kelet-közép-európai panellakó elismeréssel csettintene, a földről enni lehetne, és ha ez nem volna elég, a fákon még mókusok is ugrálnak. Ugyanakkor az építészeti stílust és az autók rendszámtábláit leszámítva nem sok minden emlékeztet minket arra, hogy Európában járunk. Az egyik panel alja szomáli, a másik török mecsetnek ad otthont. A földszintes pláza kávézójának a tulajdonosát arabul szólítjuk meg, mire ékes damaszkuszi akcentussal veszi fel a rendelésünket, a mellettünk helyet foglaló idős (szigorúan férfiakból álló) asztaltársaság tagjai pedig iraki dialektusban társalognak egymással. Skandináv Babilon.

De mi vezetett idáig? Svédországnak nem voltak gyarmatai, ahonnan tömegével érkezhettek volna bevándorlók. Ami pedig a vendégmunkásokat illeti, míg Németország és Hollandia államközi munkaerő-kölcsönzési szerződések nyomán hívott be törököket, marokkóiakat és másokat, addig Svédország 1954-ben az akkor még szegény szomszédaival, Norvégiával és Finnországgal kötött megállapodást a munkaerő szabad áramlásáról. Mikor pedig azoknál is elkezdtek jobban menni a dolgok, a svédek Olaszországból, Görögországból, Jugoszláviából, no meg Törökországból importáltak munkaerőt. A 80-as évek végén utóbbinak a polgárai tették ki a legnagyobb Európán kívülről érkező diaszpórát, mindössze 25 ezer fővel. Aztán minden elromlott.

A parlament 1975-ben minősítette „multikulturális országgá” az akkor még kulturálisan homogén Svédországot. Az elkövetkező évtizedekben pedig az állam kormányzati programok sorával és bőkezű pénzügyi szubvenciókkal támogatta a kulturális és etnikai kisebbségeket identitásuk megőrzésében. Tette mindezt abból a – mint azóta kiderült – naiv megfontolásból, hogy a külföldiek ettől majd boldogok lesznek, és így önként járulnak hozzá a társadalom építéséhez. Az 1990-es években érkező szomáliai és eritreai, majd őket a 2000-es években követő iraki menekülteket így nem terhelte túlzottan az integráció kényszere. Aztán eljött 2015, amikor is Svédország 163000 menedékkérőt fogadott be, jellemzően Szíriából, Irakból és Afganisztánból. 2016-ban az állam már a GDP öt százalékát költötte a menedékkérőkhöz kötődő kiadásokra.

– Amikor mi jöttünk, mi dolgozni akartunk, megtanultunk svédül, örültünk, hogy itt lehetünk. Ezek meg azt gondolják, hogy nekik minden ingyen jár – mondja a 70-es évei derekát taposó Milan. A férfi még az 1970-es években érkezett Jugoszláviából, egész életét Rinkebyben élte le. Elmondása szerint konfliktusai nincsenek, idősebb arab és afrikai szomszédjaival köszönőviszonyban van, a fiatalokkal nincs dolga, és nem is szeretné, hogy legyen. Elköltözni eszében sincs.

– Innen már csak a temetőbe megyek – mosolyog.

A kormány időközben megpróbálta behúzni a kéziféket. 2016 júniusában szigorított bevándorlási politikáján, aminek értelmében a korábban könnyen megítélt, széles jogkörrel járó menekültstátus megítélését gyakorlatilag kivezették a gyakorlatból, helyette már csak 3 hónap és 3 év közötti időintervallumra kiterjedő ideiglenes védelmi státusokat kezdtek kiosztani. A szigorítás azonban későn jött. 2022-ben Svédország 10,6 millió lakosából már 2,14 millió született külföldön vagy külföldi szülőktől, a külföldiek a 25–34 éves korosztálynak a harmadát teszik ki. Csak az elmúlt tíz évben közel egymillióan érkeztek Európán kívülről.

A társadalmi elégedetlenség persze mind erősebb. Míg 2015-ben a svédek 58 százalékának volt kedvező véleménye a bevándorlásról, addig ez a szám mára 40 százalékra csökkent. A 2018-as parlamenti választásokon minden korábbi várakozást felülmúlva a harmadik helyen végeztek a bevándorlásellenes Svéd Demokraták, és népszerűségük egyre nő. Ma már a baloldal is a szomszédos Dániára veti vigyázó szemeit, ahol az országba illegálisan belépők nem adhatnak le menedékkérelmet, a gettókat erővel számolják fel, és ahol Európa legszigorúbb asszimilációs politikáját folytatják a hatóságok. A vonat viszont alighanem már elment. Svédország végérvényesen megváltozott, és bár a gondok java orvosolható, az egykori boldog, békés és legfőképp kulturálisan homogén skandináv álomhoz már nincs visszatérés.

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője.