Több mint 600 millió ember, a föld lakosságának tíz százaléka maradt áram nélkül minden idők legnagyobb áramkimaradásában Indiában. Uttar Pradesh, Haryana és Pundzsáb, illetve több más északi és északkeleti államban két napig szünetelt az energiaszolgáltatás. Az áramszünet közvetett módon a 28-ból 20 indiai államot érintett. A városok között leálltak a vonatok, Újdelhiben nem közlekedett a metró, a vízellátás ingadozóvá vált, Nyugat-Bengálban pedig bányászok rekedtek a föld alatt.

Szusil Kumar Sinde energiaügyi miniszter az egyes államokra hárította a felelősséget, mondván, azok kvótáikon felül használtak fel energiát, ami végül a rendszer összeomlásához vezetett. Az érintettek azzal védekeztek, hogy ők csak azt tették, amit mindenki más, a körülményekről pedig nem tehetnek. A hónapja tartó szárazság miatt a vízerőművek kapacitása lecsökkent, és ugyancsak a szárazság miatt a termelők több vizet használtak fel öntözésre.

Bárhogy is legyen, a kétnapos áramszünet súlyos tekintélyvesztés egy olyan ország számára, amelyet számos elemző és politikus az új évezred feltörekvő hatalmaként tart számon.

2010-es indiai látogatása során Barack Obama így fogalmazott: „India nem csupán egy emelkedő hatalom. India már felemelkedett.”

Noha India már valóban nem az a szegény harmadik világbeli ország, amely évtizedekkel ezelőtt volt, azonban az olyan események, mint ez a kétnapos rendkívüli áramszünet is azt mutatják, hogy a fejlett, pláne nagyhatalmi státusztól még messze van.

Pedig egészen a közelmúltig minden ebbe az irányba mutatott. A gazdasági mutatók ígéretesek voltak. A 2008-ban kirobbanó gazdasági válságig India 9,8 százalékos növekedésével a második leggyorsabban növekvő gazdaság volt, 2004 és 2009 között pedig a szegénység öt százalékkal szorult vissza. Az indiai vállalatok nemzetközileg is offenzívába lendültek. 2006-ban az ország legnagyobb acélmágnása, Lakshmi Mittal felvásárolta a francia Arcelort, ezzel létrehozva a világ legnagyobb acél- és bányászati vállalatát, két évvel később pedig a Tata autógyártó vette meg a brit Jaguárt és az amerikai Land Rovert. A bővülő piaci lehetőségeket felismerve idén a Coca-Cola és a svéd Ikea döntött úgy, hogy komoly beruházásokat hajt végre az országban.

India egyéb téren is előretört. Afganisztán újjáépítésében ő az ötödik legnagyobb befektető.

Az éremnek ugyanakkor két oldala van. Az elmúlt negyedévben a növekedés 5,3 százalékra esett vissza. Noha az indiai döntéshozók az Európát sújtó gazdasági válságnak tudják be a lassulást, a problémák okai nagyon is helyi szinten keresendők. Az országon belül bebetonozott gazdasági érdekcsoportok, valamint a termelői szövetségek és munkás szakszervezetek megbénítják a gazdasági reformokat. A „világ legnagyobb demokráciájának” is nevezett ország politikusai pedig igyekeznek a lehető legkevésbé felbőszíteni az elmúlt évtizedek során politikai öntudatra ébredt százmilliókat.

A termelők az ország számos pontján ezért alig vagy egyáltalán nem fizetnek a felhasznált áramért. A benzin – megelőzendő az egyre erősödő középosztály elégedetlenkedését – irreálisan olcsó, s hogy a diákok se lázongjanak, a tandíjak olyan alacsonyak, hogy az egyetemek csak veszteségesen tudnak működni. Mindennek köszönhetően a kincstári deficit a GDP 6 százalékára rúg.

A közszféra szintén súlyos veszteségekkel működik, miután az állam hol nem akar, hol pedig nem mer szembemenni a hatékony érdekképviselettel rendelkező közalkalmazotti réteggel. Jó példa erre az állami tulajdonban lévő Air India légitársaság, amelyet súlyos veszteségei ellenére sem privatizálnak. A vállalkozók és beruházók dolgát a túlburjánzó bürokrácia és a különféle ingatlantörvények nehezítik meg. Ez pedig súlyos veszteségeket okoz a gazdaságnak. Noha a mezőgazdaság virágzik, a termények harmada megromlik, miután nincs kiépítve hatékony értékesítési lánc.

Egy nagyhatalomnak tekintélyes haderő dukálna. India esetében azonban ez közel sincs meg. Noha az ország rohamosan fejleszti hadiflottáját, GDP-jének kevesebb, mint 3 százalékát költi hadi kiadásokra. A korrupció ráadásul a hadi igazgatást is behálózza. Jól mutatja ezt, hogy az öregedő, MiG-ekből álló repülőgéppark lecserélése már egy évtizede húzódik, annak ellenére, hogy az új gépeket már kiválasztották. Ennél is kínosabb vesszőfutás folyik az ország első saját fejlesztésű gépével kapcsolatban.

A munkálatok 1990-ben kezdődtek el, az első prototípus pedig hűen ábrázolja a készülés ideje alatti külpolitikai viszonyokat. A motor amerikai, a radar izraeli, a fegyverzete orosz. Mindez nem abba az irányba mutat, hogy India a közeljövőben tettre kész regionális katonai erővé válhat. Erőre pedig szükség lenne, mivel India világpolitikában betöltött szerepe korántsem egyértelmű. Noha sokan az Egyesült Államok természetes szövetségesének tartják Indiát, aki segítségével az amerikaiak ellensúlyozhatják Kína regionális előretörését, valójában a kép ennél árnyaltabb.

India külpolitikájának fontos tradíciója az el nem kötelezettség. Való igaz azonban, hogy India és Kína között számos vitatott kérdés van, a két ország közötti területi viták 1962-ben háborúhoz is vezettek. A feszültség napjainkban is érezhető. Peking éles kirohanásokat intézett az India és Egyesült Államok között 2008-ban kötött nukleáris megállapodás ellen is, melynek értelmében Washington modern technológiákat adott el Újdelhinek. Peking ráadásul egyre szorosabb kapcsolatokat ápol Pakisztánnal, és nagy összegekkel veszi ki a részét Banglades infrastruktúrájának fejlesztéséből.

A közvetett fenyegetettség ellenére az indiai kormány visszautasította a szorosabb partnerségi megállapodások megkötését az Egyesült Államokkal. A két ország között ugyanis bizonyos sarokpontokban gyökeres érdekellentét van. Ilyen például Irán ügye. India gazdasága nagyban támaszkodik az iráni gázimportra, az országban pedig ötvenmillió síita muszlim él. Washington így aligha számíthat Újdelhire az Irán elleni szankciókban, pláne egy esetleges konfliktusban.

A 1,2 milliárd lelket számláló ország kormánya mindent megtesz, hogy a lehető legjobban csökkentse a belső társadalmi feszültségeket. Noha az 1950-es alkotmánynak és a tömérdek felzárkóztató programnak hála, a kasztalapú negatív diszkrimináció – legalábbis a nagyvárosokban – mérséklődött, a hindu–muszlim ellentét továbbra is feszíti az országot. Ennek feloldásáig még hosszú út vezet.

Csakúgy, mint India igazi nagyhatalommá válásáig. Addig pedig marad az, ami eddig is volt: egy középhatalom, mely – már csak méretei, elhelyezkedése és lakossága miatt is – megkerülhetetlen tényező a világpolitikában.

Sayfo Omar