Ez év novembere különösen kegyetlennek bizonyult Európa számára. A gazdasági válság egy hónap leforgása alatt három kormányt emésztett fel. Görögországban lemondott George Papandreou miniszterelnök, Olaszországban Silvio Berlusconi adta át a kormányrudat technokrata utódjának, Spanyolországban pedig megtartották a júliusban meghirdetett előrehozott választásokat, mely megbuktatta az eddig kormányzó szocialistákat.

A Franco-korszak bukása óta soha nem volt ilyen áttörő jobboldali győzelem Spanyolországban. A Néppártnak abszolút többsége van a parlamentben, az ország 17 tartományból pedig 14-et tudhat magáénak. Mariano Rajoy Brey miniszterelnöknek minden eszköz a kezében van ahhoz, hogy átfogó intézkedéseket hozhasson az ország gazdasági gondjainak megoldása érdekében.

Az új kabinet vállán nagy a súly. Teljesítményén nem csupán az ország, de az egész eurózóna, sőt az Európai Unió sorsa múlik. Ráadásul intézkedéseit teljes reflektorfényben kell meghoznia. Miután a piacok és a közgazdászok által ismert és elismert Mario Monti került Olaszország élére, a nemzetközi pénzvilág figyelme immár Madridra irányul.

Első ránézésre úgy tűnhet, Spanyolország gazdasági helyzete kedvezőbb a két másik bajba jutott déli országénál. Az ország GDP-hez mért adóssága alig haladja meg a 60 százalékot, mely arány Olaszország esetében 118 százalék. Az előző spanyol kormányzat a 2009-es 11 százalékról 6 százalékra szorította vissza az államháztartás hiányát, ami Olaszország esetében folyamatosan növekszik. Ráadásul míg Berlusconi két éven át alig hozott megszorításokat, addig Madrid megnyirbálta a közalkalmazottak fizetését és a nyugdíjakat, a nyugdíjkorhatárt pedig 65-ről 67 évre emelte. Emellett a közgazdászok szinte egyhangúan méltatják a spanyol pénzintézeteket magas tőketartalékaik és óvatos befektetéseik miatt.

A biztató látszat ellenére azonban Spanyolországban nemhogy nincs rendben minden, de a helyzet jóval veszélyesebb, mint Olaszországban. Noha az államadósság valóban kezelhető mértékű, a magánszemélyek eladósodottsága rekordokat döntöget.

Az elmúlt évtizedben a hagyományosan alacsony kamatok miatt a lakosság és a magánvállalatok egyaránt aránytalanul nagy kölcsönöket vettek fel, miközben a beruházásaik nem voltak nagyok. A háztartások hiánya alig egy évtized alatt megtriplázódott, így egy átlagos spanyol háztartás adóssága mára bevételeinek 130 százalékára rúg. A magánadóságok összességében a GDP dupláját teszik ki, miközben ez az arány Olaszországban és Görögországban csak 110 százalék. Összes adósság tekintetében a fejlett országok közül egyedül az Egyesült Államok és Japán előzi meg a spanyolokat.

Mindez nem meglepő. A javak öncélú pazarlása nem új keletű jelenség Spanyolországban. Míg egykor a britek, hollandok és franciák világhatalmi pozíciót tudtak kiépíteni a gyarmatokról szerzett tőkének köszönhetően, addig a spanyolok paloták építésére és luxuscikkekre költötték az aranyat. Nem csoda, hogy a gyarmatok függetlenedése után Spanyolország korábbi szintjére süllyedt vissza, miközben a többi ország azóta is meghatározó szerepet tölt be Európa és a világ politikájában.

Hasonló sorsa lett az elmúlt évtizedekben felvett kölcsönöknek is. Míg a tőke egy részét valóban gyümölcsöző befektetésekre költötték, és olyan vállalatok futottak fel belőle, mint a Santander, a kontinens legnagyobb bankja, vagy a világ legnagyobb szélenergia-vállalata, az Iberdrola, addig a pénz többi része ingatlanberuházásra és fogyasztói cikkekre ment el. Részben ennek következtében az ingatlanpiac természetellenes fejlődési ívet írt le. 1985 és 2007 között az ingatlanárak duplájukra nőttek. Három éve az építőipar még az összes dolgozóknak több mint tíz százalékát foglalkoztatta, a nemzeti összterméknek pedig 16 százalékát adta. Az emberek 80 százaléka így ma a saját, pontosabban mondva bankja házában lakik. Idő kérdése azonban és az ingatlanluftballon kidurran.

Ha ez megtörténik, akkor az árak leesnek, az építkezésre felvett hiteleket pedig kevesen fogják tudni visszafizetni. Jelenleg több mint egymillió ingatlan vár gazdára, a piac így még évekig telített lesz. De ez még nem minden. A spanyol jelzálogok 90 százalékát változó kamatozású, egyéves euribor (az európai bankok egymásnak felajánlott euró hitelkamatainak napi szintű speciális átlagolása) pénzpiaci kamatlábbal vették fel, ami az unió helyzete miatt folyamatosan növekszik.

Közben a spanyol munkanélküliség 22 százalékra növekedett, mely ma az uniós átlagnak több mint duplája. Az állástalanok aránya különösen a fiatalok körében magas, akik közül minden másodiknak nincs munkája. A problémák pedig csak fokozzák egymást. A munkanélküliség növeli az eladósodottságot, ami lejjebb nyomja az ingatlanárakat. Mindez visszaveti az építőipart, a munkanélküliség pedig tovább nő. A törlesztések elmaradása rontja a bankszektor stabilitását, ami újabb értékvesztést hoz és állami tőkeinjekciókat tesz szükségessé. A magánszektor fizetésképtelensége rontja az ország versenyképességét, ami szintén tovább növeli a munkanélküliséget.

A decembertől hatalmon lévő új kormányzat Berlin nyomására megszorításokkal készül elejét venni a bajnak. Elsődleges célja az Európai Központi Bank, illetve a befektetők megnyugtatása. A spanyol konzervatívok rugalmasabb munkaszerződéseket, a szabályozások lazítását és egyéb lépéseket ígérnek a vállalkozói réteg ösztönzésére, mely ösztönzés munkahelyeket teremthetne a közszférából elbocsátottak számára is.

Félő azonban, hogy az országmentő program visszafelé sül el. A görög példa szerint a közszféra válságidőszakban történő leépítése, a nyugdíjak és segélyek csökkentése tovább csökkenti az összkeresletet, ez pedig a munkanélküliség, valamint a szociális kiadások növekedéséhez, törlesztési elmaradásokhoz vezet, ami katasztrofális lehet a kisebb pénzintézetek számára. A polgárok és vállalkozások bedőlő adósságai idővel az állam vállát fogják nyomni, ami recesszióhoz vezethet.

Ha a negatív forgatókönyv bekövetkezik, az Európai Unió nem lesz képes kisegíteni a spanyolokat. Mi több, a Nemzetközi Valutaalapnak sem áll rendelkezésére elegendő forrás ahhoz, hogy mentőövet dobjon egy Spanyolországéhoz hasonló méretű gazdaságnak. A problémát súlyosbítja, hogy technikailag sokkal bonyolultabb külföldről kisegíteni az egyéni jelzálog-tulajdonosokat, mint megmenteni konkrét államokat. Spanyolország megmentése ily módon nagyobb falat Görögország és Olaszország kisegítésénél.

Ha a spanyol gazdaság nem áll fenntartható növekedési pályára, minden elveszett. Ebben az esetben az ország összadósságát csakis annak elengedése vagy inflálása kezelheti. Ezek közül egyik sem áll érdekében Németországnak és az ország többi hitelezőjének.

Mivel Spanyolország az euróövezet tagja, valakinek végül súlyos veszteségeket kell majd elszenvednie. Az efféle gazdasági kár azonban minden esetben erősíti a nacionalista érzelmeket és EU-szkeptikus hangokat. Spanyolország bukása tehát nemcsak az eurózóna, de az egész unió végét is jelentheti.

Sayfo Omar