Az izraeli vezetés az állítások cáfolata helyett gyorsan előszedte az antiszemita kártyát, az Európai Unió soros elnöki posztját betöltő Svédország és Izrael viszonya pedig sokéves mélypontra zuhant.

Alfred Dreyfust 1894 novemberében vádolták meg azzal, hogy hadititkokat szivárogtatott ki a párizsi német nagykövetség számára. A zsidó származású francia tiszt ügye erősen megosztotta a korabeli francia társadalmat. Mondhatni, olyan volt, mint Magyarországon Tiszaeszlár. A zsidóellenes sajtó élesen támadta Dreyfust, és példáján keresztül követelte a hadsereg és hivatalok zsidóktól való megtisztítását. Támogatói ezzel szemben kiálltak ártatlansága mellett, egy részük pedig antiszemita koholmánynak tartotta a vádat. Dreyfust az ügy kirobbanása után két évvel egy francia guineai szigetre száműzték. Újabb két évvel később több bizonyíték is napvilágot látott, amelyek szerint az igazi bűnös egy Ferdinand Walsin Esterhazy nevű tiszt volt. Ennek ellenére 1898-ban francia nacionalista újságírók – köztük Emile Zola – írásai hatására a bíróság újra megnyitotta Dreyfus aktáját, a társadalom pedig újra megosztottá vált.

Bár a korabeli Franciaországban a zsidók helyzete messze jobb volt, mint Nagy-Britanniában, Németországban, vagy pláne a cári Oroszországban, a Dreyfus-ügy keresztjét, vagyis az antiszemita vádat Párizs több mint egy évszázadig magán viselte. Ez volt többek közt az egyik fontos esemény, ami megerősítette a cionizmus kitalálóját, Herzl Tivadart a zsidó állam megalakításának szükségességében. Végül 2006-ban az akkori francia elnök, Jacques Chirac hivatalos ceremóniát szervezett, ahol megkövette a tiszt leszármazottait és rehabilitálta a Dreyfus nevet. Emlékét azonban úgy tűnik, mégsem sikerült teljesen kitörölni. Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter legalábbis egy párhuzam kedvéért újra előhozta a régi példát. Igaz, most nem Franciaország, hanem Svédország kapcsán.

Az Aftonbladet című svéd lapban 2009. augusztus 17-én írás jelent meg, amely azt állította, hogy az Izraeli Védelmi Erők (IDF) fegyveresei izraeli orvosokkal együttműködve palesztin civilek szerveit rabolták el és bocsátották áruba külföldön.

A cikk szerzője egy szabadúszó újságíró, bizonyos Donald Boström ezzel a New Jersey-ben kirobbant botrányra reflektált, amikor az amerikai hatóságok politikusok és köztisztviselők mellett rabbikat tartóztatott le szervkereskedelem vádjával. Az ügy egyik fő gyanúsítottját, a szír zsidó Levy Izhak Rosenbaum rabbit azzal vádolják, hogy illegálisan szállított emberi veséket Izraelből az Egyesült Államokba, melyeket egyenként tízezer dollárért vásárolt, majd 160 ezerért adott tovább.

A szerző a Ynet izraeli hírszolgálatra hivatkozva megállapítja: az összes etnikai csoport közül vallási okokból a zsidók között a legalacsonyabb a donorok aránya. A nyugati országokban a lakosság 30 százalékának van donorkártyája, míg Izraelben mindössze 4 százaléknak. A felajánlások alacsony száma miatt az Izraelben beültetett vesék felét illegálisan szerzik be Törökországból, Kelet-Európából és Latin-Amerikából.

Boström saját, palesztin területeken szerzett tapasztalataira hivatkozva felveti azt a gyanút is, hogy a szervek meggyilkolt palesztinoktól származhatnak. A szerző állítását Bilál Ahmed Ghanem példáján keresztül mutatta be. A 19 éves fiút az első intifáda idején, 1992-ben lőtték le a ciszjordániai Imatin faluban. A katonák azonnal elvitték holttestét, melyet öt nap múlva adtak vissza családjának. Ekkorra azonban a testén már nyakától alhasáig hatalmas vágás éktelenkedett, melyet vastag cérnával varrtak össze. Donald Boström cikke nagy vihart kavart. Yuval Steinitz nyilatkozatban tiltakozott az írás ellen, mely az izraeli pénzügyminiszter szerint középkori antiszemita vérvádak szellemét idézi, amikor a zsidókat keresztény gyermekek rituális meggyilkolásával vádolták.

Benjamin Netanjahu is megszólalt. Az izraeli miniszterelnök közölte, országa nem bocsánatkérést, hanem elhatárolódást vár a svéd kormánytól. A svéd fél azonban erre nem volt hajlandó. „Ha a média valamennyi állítását kommentálnom kellene, semmi másra nem maradna időm” – utasította el a felszólítást Carl Bildt svéd külügyminiszter. A választ hallva az izraeli külügyminisztérium szóvivője fenyegetően bejelentette, hatóságukat valójában semmi nem kötelezi arra, hogy vízumokat adjanak a hozzájuk készülő svéd újságírók számára.

Boström a katari al-Dzsazírának adott interjújában tagadta, hogy antiszemita lenne. Állítása szerint csak azt írta le, aminek 1992-ben szemtanúja volt, és amit a 2001-ben megjelent Inshallah című könyvében egyszer már leírt. Igaz, akkor csupán a könyv egyik fejezetében szólt a témáról, itt pedig egy külön cikket szentelt a témának.

Hogy az írás állításai mennyire helytállóak, a távolból nehéz megítélni. Való igaz, Boström nem sorolt fel perdöntő bizonyítékokat. Az pedig gyenge ellenérv lenne számára, hogy a huszadik században jócskán akad példa arra, hogy személyes beszámolókon nyugvó állításokat történelmi tényként kezelnek. A zsidó államot – ahogy ezt Boström is leírta – valóban számos kritika érte korábban, amiért igen liberálisan viszonyul a szervkereskedelem kérdéséhez. Izrael az egyetlen magát nyugatinak tartó ország, amelyik nem csatlakozott az illegális szervkereskedelmet elítélő nemzetközi egyezményekhez. Éppen ezért a 90-es években Franciaország felfüggesztette szervkereskedelemben való együttműködését Izraellel.

Igaz ugyanakkor az is, hogy a zsidó állam a világ egyik vezető donornemzete. 1992-ben az akkor még egészségügy-miniszterként szolgáló Ehud Olmert indított kampányt, melynek keretében szerveik felajánlására buzdította az izraelieket. A Jerusalem Post szerint a kampány sikerrel járt. Gyanús ugyanakkor, hogy ugyanebben az időben látványosan megszaporodtak a palesztin részről érkező panaszok, miszerint izraeli katonák már nemcsak rájuk, hanem szerveikre is vadásznak. Az esetek dokumentálatlansága és a megbízható ellenőrzés hiánya miatt azonban a szervvadászok története mendemonda szinten rekedt meg.

Boström cikkének megjelenése után egy héttel Kawthar Salam palesztin kutató írást közölt blogján, melyben név szerint sorolt fel olyan palesztin fiatalokat, akik az első intifáda idején tűntek el, és akiknek azóta sem került elő a holtteste. Emellett beszámol arról, hogy az első intifáda idején a hebroni Princess Alia, illetve az al-Ahli kórházból katonák vitték el a fej- és mellkaslövéssel megölt palesztinok holttesteit. De nemcsak a kórházakból, hanem a csatatérről is összegyűjtötték a palesztinokat. A harcokban lelőtt – többnyire fiatal – palesztinok holttesteit először az izraeli hatóságok szállították el, majd azzal a feltétellel adták vissza a családoknak, hogy azokat még aznap eltemetik. Biztonsági okokra hivatkozva a testeket sokszor sötétedéskor adták vissza, a temetés pedig pár órán belül lezajlott. A halottakat ilyenkor nemcsak hozzátartozók és barátok, hanem izraeli harckocsik is elkísérték utolsó útjukra.

Az efféle esetek akkoriban kevés nyilvánosságot kaptak. Néha azonban a lóláb mégiscsak kilógott. 2001 decemberében Yehuda Hiss, az Abu Kabir Törvényszéki Intézet igazgatója ellen indítottak vizsgálatot illegális szervkereskedelem vádjával. Izrael legnevesebb patológusát azzal vádolták, hogy harcokban elhunyt izraeli katonák szerveit távolította el és bocsátotta áruba. Emellett a lapok három 15 és 17 év közötti palesztin gyereket neveztek meg, akiknek szervei eltűnésében szerepet játszhatott.

Hogy a vádak helytállóak-e, sőt, hogy lesz-e folytatásuk, nem tudni. Az izraeli vezetés mindenesetre felettébb elavult reflexekkel válaszolt az állításokra. Hasonló vádak esetén egy magára valamit adó kormány vagy nem reagál, vagy pedig bizonyítékokat kér a cikk szerzőjétől. Jogállamokban ugyanis az ártatlanság vélelme mindenkinek kijár, a vád helytállósságát pedig a vádlónak kell bizonyítania.

Netanjahu éles és átlátszó kirohanása azonban óhatatlanul azt a gyanút kelti, hogy valami takargatnivalója valóban van, és az ügyben igen magas rangú, vagy azóta magas pozícióba került emberek is érintettek lehetnek.

Persze az is lehet, hogy az ügy túlreagálása a kétségbeesés jele. Azé a kétségbeesésé, amit egyes régi vágású izraeli politikusok a változó közbeszéd miatt éreznek. Az Egyesült Államok közel-keleti politikájának változásával és a gyűrűző gazdasági válsággal a korábban felállított falak lassan leomlanak. A nagy patrónus kihátrálásával a világban egyre erősödnek a korábban visszafojtott, Izraelt bíráló hangok. A régi védekező reflexek, különösen a már unalomig koptatott, fűnek-fának gondolkodás nélkül osztogatott antiszemita vád devalválódott és egyre kevesebbeket rettent el.

Az izraeli reakció mellesleg méltatlan egy magát nyugatinak tartó országhoz. Érdemes zárójelben megjegyezni, hogy egyes izraeli politikusok és publicisták hasonló vehemenciával reagáltak az ügyre, mint az általuk lenézett muszlimok egy része a dán Mohamed-karikatúrák megjelenésére. Akkor a világ liberális publicistái közül sokan élesen bírálták a muszlimokat, amiért nem tartják tiszteletben a nyugati sajtószabadságot. Most ezek a bátor hangok hallgatnak.

Bár egyes izraeli politikusok és orgánumok így próbálják beállítani, az ügy kapcsán nem az izraeliek és a svédek, főleg nem a zsidók és svédek állnak szemben egymással.

Izraelben is jócskán vannak, akik árnyaltabban látják a képet. Gideon Levy a Haaretz című baloldali izraeli napilapban úgy vélekedett: „Az izraeli jobboldal eltúlzott reakciója nem Boström cikkének szól.” A politikai elemző szerint az antiszemita vád célja valójában az, hogy aláaknázza Svédország hitelét. Azét az országét, amelyik az emberi jogok mindenkori harcosaként gyakran illeti kritikával Izraelt a palesztin területeken elkövetett túlkapások miatt.

Svédország abban a kényelmes helyzetben van, hogy történelmére nem vetülnek sötét árnyak. A II. világháború idején számtalan zsidót fogadott be, és azóta is következetesen kiáll az elnyomott emberek jogaiért. Talán a világon egyedülálló helyzete miatt a svéd sajtó nem ismer tabukat. Gideon Levy sorai bizonyítják: Izraelben is jócskán vannak olyanok, akik nyitottak a valóban európai párbeszédre.

Ez persze nem új keletű dolog. Ahogy a Boström-ügyet, úgy annak idején a Dreyfus-affért sem minden zsidó értékelte az antiszemitizmus megnyilvánulásaként.

Emmanuel Lévinas, XIX. századi zsidó filozófus úgy fogalmazott: „Jó dolog egy olyan országban élni, amely ily mértékben őrli magát csak azért, hogy tisztázza egy aprócska zsidó tiszt becsületét.” Kétség sem fér hozzá: Svédországban is jó élni.

Sayfo Omar