Kevés hátborzongatóbb könyvet írtak, mint a Luganói tanulmány. Szerzője Susan George globalizációellenes aktivista, politológus, filozófus, a Globalizációs Obszervatórium alelnöke. A történet fiktív, a benne szereplő közgazdasági, politikai, szociális adatok valósak. A könyvet Magyarországon nem lehet kapni, külföldről is csak igen borsos áron szerezhető be.

A könyv lényege az, hogy a jelenlegi liberális, globalizálódó rendszer fenntartása a mindenkori hatalmon lévő gazdasági és politikai elit célja. Az eszközök nem számítanak, az ár nem érdekes. A fenntarthatóság lehetőségeit egy tudóscsoport dolgozza ki.

Hazánkban csupán egy asszony figyelt fel, és vette a fáradságot, hogy lefordítsa, kielemezze, és érthető formában elénk tárja azt, amiről a könyv ír. Ő Csath Magdolna közgazdász, egyetemi tanár. Értekezését a műről az 1990-es évek végén írta meg, és napjainkra az akkori figyelmeztetés kínzóan aktuális veszéllyé vált. Lássuk tehát, mi az, amiről semmit sem tudunk.

Susan George meg van győződve arról, hogy a „titkos megbízói kör”, amelyről csupán annyit sejtet, hogy a globalizáció irányítóit és menedzsereit foglalja magában, világosan látja és tudja, hogy milyen drámai következményekkel jár majd gazdaságpolitikája. Arra azonban mégis képtelen, hogy lemondjon róla, hiszen óriási anyagi haszna van belőle. Helyette saját túlélési lehetőségeit keresi. Ezért ad megbízást a tudóscsoportnak a jövő vizsgálatára, és az ajánlások megfogalmazására. A szakértők megállapításai lesújtóak. Rámutatnak arra, hogy a globalizáció környezeti, szociális és egyéb katasztrófákba torkollhat, és ezért hosszú távon nem tartható fenn. Ha azonban ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan tudnák a globalizáció nyertesei saját kényelmes jövőjüket mégis biztosítani? Erre a kérdésre is választ várnak a szakértőktől. A válasz pedig szörnyű, cinikus és kegyetlen.

A jövő alakulását a következő tényezők befolyásolják: a világ népességének a növekedése, a fogyasztás mennyisége és minősége, valamint azok a technológiák, amelyekkel a fogyasztási cikkeket előállítják. A fogyasztás a jövedelmektől függ. A technológiák továbbra sem környezetbarátok, és a profitérdekek miatt ezen a téren nem várható változás. A népesség a Földön jelenleg 6 milliárd fő, és ha semmi nem változik, akkor 2020-ra 8 milliárd ember lesz a bolygón. A növekedés ráadásul a szegény országokban sokkal gyorsabb, míg a gazdagabb országokban a gyermekvállalás költségessége miatt elöregedő társadalmak alakulnak ki.

Ezért az alapelv az, hogy minél kevesebben vagyunk, annál több jut a nyerteseknek. A célként meghatározott profit miatt egyre több a munkanélküli és a szegény. Míg ezek az elszegényedő rétegek rohamosan nőnek, addig a világ 200 leggazdagabb emberének vagyona meghaladja a Föld lakossága közel felének egyéves jövedelmét. Mindezek miatt az egyik legfontosabb lépés a lakosság létszámának csökkentése, mert a Föld nem képes eltartani ennyi embert ilyen világgazdasági politika mellett: 4 milliárd ember lenne az ideális. Ez a kulcsa annak, hogy a liberális gazdasági rend fennmaradhasson.

A stratégia két pilléren alapul: a születésszám csökkentésén, illetve a halálozás növelésén. Ráadásul a népességcsökkenésnek a kevésbé fejlett világban kell megtörténnie. Azonban nagyon kell vigyázniuk az ezt levezénylő globális szervezeteknek. Az eszközök nem lehetnek durvák és direktek. Ugyanis amennyiben az erőszakosság tetten érhető, és felelősségre vonható, akkor az ilyen magatartás nyílt ellenállásra ösztönzi az embereket. Ezért tehát a globális cégeknek fel kell lépniük az efféle viselkedéssel szemben a látszat fenntartása érdekében.

A népességcsökkentés alapjai a következők: először is a cselekedeteket meg kell ideologizálni, és etikai alapot kell nekik adni. Ezt a munkát jól fizetett írókra, gondolkodókra, médiaszakemberekre bízzák. Biztosítják, hogy ezek a személyek zavartalanul publikálhassanak, szót kapjanak a tv-ben, rádióban. Fontos feladatuk, hogy a fiatalságra kellő befolyást gyakoroljanak.

Másrészt pénzügyi vonalon támadnak. Struktúra-átalakításokat hajtanak végre, gazdasági megszorító intézkedéseket vezetnek be. Ezeket a financiális ügyeket egységesen kell ellenőrizni. Erre a következő szervezetek állnak a rendelkezésre. A Világbank, melynek legnagyobb részvénytulajdonosa az USA, a többi a G8 országok kezében van 50 százalékig bezárólag. A fennmaradó 50 százalékon közel 180 ország osztozik, természetesen nem egyenlő mértékben. A Világbank általában csak nagyberuházásra hajlandó kölcsönt folyósítani, és főként a fejlődő országokat, illetve a közép-kelet-európai régió országait célozza meg. Erőművek, autópályák, gátak szerepelnek a listán. A drága és nagyméretű befektetések tervei általában helyi szakértők bevonása nélkül készülnek. A terveket elfogadó vezetők döntéseik helyszínétől távol élnek, a helyi érdekképviseletek szempontjai pedig fel sem merülnek. Amennyiben a Világbank hitelt folyósít egy adott országnak, úgy az jelzés a külföldi befektetőknek, hogy az ország hitelképes, és érdemes pénzt invesztálni abba a térségbe. Amennyiben az ország valamiért megtagadná a világbanki hitel visszafizetését, akkor a befektetők kimenekülnek, a többi bank befagyasztja a hitelfolyósításokat, és a tőkeáramlás megáll. Ezért aztán még a legszegényebb országok is hiánytalanul visszafizetik a világbanki hiteleket, akár a végső erőfeszítések árán. A Világbank a tőkét a gazdag országoktól kapja, a kölcsönök pedig a szegény országokba folynak. Igen ám, de a befolyt pénzből a szegényebb térségek a gazdag államok piacain vásárolnak, a fejlett országok áruiból válogatva. Így a hitelek 80-90 százalékban visszaáramlanak a jómódú területekre. Ezért a szegény még szegényebb, a gazdag még gazdagabb lesz.

Másik jelentős segítője a globális vállalatoknak a Nemzetközi Valutaalap. Felépítése hasonló a Világbankéhoz. Célkitűzéseikben is egymást támogatják. A Valutaalap vadászterületei között főként a volt szocialista országok szerepelnek. Ezeket az országokat államadósságaik miatt arra kényszeríti, hogy nyissák meg piacaikat az erősebb országok piacai előtt, és olyan irányt erőltet, ami a befektetőknek biztonságot nyújt. Főként monetáris politikát követel, illetve a szociális juttatások csökkentését irányozza elő. Ezt azért teszi, hogy az ország az adósságait ki tudja fizetni.

Mindez olajozottan úgy tud működni, hogy a világgazdaság felügyeletére létrehozták a WTO-t. A Kereskedelmi Világszervezet ugyan csak 1994-ben jött létre, de ennek ellenére a globalizációs vállalatok legerősebb katonájává nőtte ki magát. A szabadkereskedelem elvét vallja, szociális és más fontos szempontokkal szemben. Az országokat gyakran akadályozza jogaikban, de az ő törvénykezésébe beleszólni nem lehet. A WTO szerint a világpiacon ugyanakkora eséllyel kell induljon egy 14-16 órás gyermekmunkával készült termék, ami után semmilyen járulékot nem fizettek, mintha ugyanaz az árucikk rendesen leadózva, járulékokkal együtt rendezve kerül a világgazdaság vérkeringésébe.

Természetesen nem ők az egyedüliek, akik a liberális piac felett őrködnek, de ők a legjelentősebbek. Ezeknek a cégeknek a segítségével, mint látjuk, nő a szegénység, romlanak az életkörülmények, és visszaesnek a szociális és egészségügyi juttatások. Nő a halálozás, és csökken a születésszám. Ezenkívül kineveli azt a politikai réteget, amely elkötelezett lesz a globalizáció iránt, és a saját nemzetét figyelmen kívül hagyja. Harmadsorban a számára megvásárolt politikusokkal folytatja a nemzetállamok legyengítését. A politikai elit pedig vigyáz arra, hogy az állam adóssága nemhogy csökkenjen, inkább növekedjen, ezáltal is erősíti saját országa kiszolgáltatottságát a globális cégekkel szemben. Amennyiben pedig elégedetlenkedni mernének, akkor ott a NATO, amely bármikor bevethető katonai erőt képez a rend fenntartására.

Váli János (Folytatjuk)