Szabadságharc és farkashorog

A Demokrata hetilap március 9-i számában megjelent írás.

Ukrajna nem náci. Nem híve a neonáci eszméknek a zsidó gyökerű Volodomir Zelenszkij sem, akinek felmenői közül többen a holokauszt áldozatai lettek. Az azonban tény, hogy különösen az ország nyugati részeiben erős ukrán nacionalizmus történelmileg agresszív, és össze-összekapcsolódik a náci ideológiával. Az is igaz, hogy a béke ígéretével induló, így kétharmados többséggel elnökké választott Volodimir Zelenszkij – becsapva a szavazóit – folytatta elődje, Petro Porosenko nacionalista retorikáját.

Ennek az erőszakosan ukránosító, nemzetállamban gondolkodó, kirekesztő és a kisebbségeket hátrányos helyzetbe hozó, a Donbaszban nemzettársait terroristaként kezelő és tovább gyilkoló nacionalista politikának az „eredményeit”, a nyelv- és az oktatási törvényt a saját bőrükön érezhették a kárpátaljai magyarok is. Volodimir Zelenszkij azonban ettől még nem neonáci, hanem egyszerűen gyenge, a hangos és agresszív nacionalista kisebbség túszává vált politikus. Mozgástere olyannyira beszűkült, hogy sokak szerint élete is veszélybe kerülhetett volna, ha a minszki megállapodást végrehajtva tárgyal a Donbasz szeparatistáival, rendezi a régió státusát, és normalizálja a viszonyt Moszkvával.

Ez azonban már a múlt, ezen túlhaladtak az események. A háborúban természetes módon tovább erősödik a nacionalizmus, ráadásul szabadcsapatokba szerveződött leghangosabb és egyben legradikálisabb képviselői kulcsszerepbe kerültek a front több szakaszán, mindenek­előtt Mariupolban. Ha lehet ilyet mondani, az ő tagjaikban lobog a leginkább a harci tűz. Méghozzá olyannyira, hogy sok helyen „politikai komisszárként” akadályozzák meg a visszavonulást, sőt, nemegyszer a polgári lakosság evakuálását is. Elvitathatatlan, hogy a nyugat-ukrajnai összecsapásokban megedződve nekik van talán a legtöbb harci tapasztalatuk is.

Hangjuk és befolyásuk így nemcsak a társadalomban, hanem a hadseregben is jóval nagyobb annál, amilyen erőt számszerűen képviselnek. Ebből még fegyveres konfliktusok is fakadnak. A napokban például a reguláris hadsereg egységei mértek rakétacsapást a legismertebb neonáci jelképeket használó szabadcsapat, az Azov stábjára Kelet-Ukrajnában, aminek következtében húsz harcos meghalt, és megsemmisült tíz jármű is. A hadsereg dühét az váltotta ki, hogy az azovosok önálló életet élnek, nem teljesítik a parancsokat, és amikor ezt számonkérték rajtuk, a vita összetűzésbe torkollott, amelyben állítólag halálosan megsebesült a Vosztok hadseregcsoport parancsnoka, Jurij Szobol. A hadsereg és az önjáró szabadcsapatok között az ilyen villongások nem számítanak újdonságnak, hiszen sokak szerint egyedül a létrehozásukban segédkező, tavaly váratlanul lemondott belügyminiszter, Arszen Avakov képes rájuk hatni. A háborút már nyolc éve üzletként kezelő szabadcsapatokra – több vezetőjük ebből látványosan meg is gazdagodott – a leginkább pedig az éppen őket finanszírozó oligarchák tudtak hatni. A neonáci ideológia mellett a pénz is fontos szerepet játszik ezeknek a szabadcsapatoknak az életében, így a radikálisokon kívül sokan éppen kilátástalan helyzetük és az ukrán életkörülmények között jónak számító zsold miatt csatlakoztak hozzájuk.

Az Azov története 2014 áprilisáig nyúlik vissza, amikor is Arszen Avakov belügyminiszter civil alapokon szerveződő belügyi egységek felállításáról döntött. Az Azov mellett egyébként több, nem a hadsereg irányítása alá tartozó önkéntes zászlóalj is létrejött, így az Ajdar, a Donbasz, a Tornado, a Dnyipro–1, az Ukrajna vagy a Manszur sejkről elnevezett egység, amelyek később több-kevesebb sikerrel integrálódtak a hadseregbe. Az Azovval együtt betagozódtak a Nemzeti Gárdába, és ma az állami költségvetésből tartják fenn őket. És bár az ukrán társadalom döntő többsége békét akar, a legnehezebb időkben a kelet-ukrajnai frontot tartó nacionalista szabadcsapatok komoly tekintélyt vívtak ki maguknak a lakosság körében.

Visszatérve az Azovhoz, ekkor, 2014-ben összevonták az úgynevezett Avtomajdan aktivistáit és a szélsőségesen nacionalista Ihor Moszijcsuk „fekete embereit”. Az egységet eleinte a dnyepropetrovszki (ma Dnyipro) adminisztráció fejeként az egyébként zsidó Ihor Kolomojszkij finanszírozta egészen addig, amíg elege nem lett Moszijcsuk náci stílusú kijelentéseiből. Végül Moszijcsuknak mennie kellett, így ismét csorogni kezdett a pénz az önkéntes zászlóaljhoz. A „fekete férfiak” néven is ismert speciális szélsőjobboldali félkatonai szervezetet a Donbaszban megerősödött szeparatizmus ellen hozták létre, és először Mariupolban vetették be az adminisztratív épületek védelmére. A nevét így az Azovi-tengernek köszönő zászlóalj 2014 végén már mintegy 800 főből állt, mára a létszámát tíz- és húszezer közé teszik.

A nácizmushoz köthető farkashoroggal a közepén kék-sárga jelképet viselő Azov adja a fő bázisát a civil szervezetként induló, majd a 2019-es parlamenti választások előtt párttá alakuló, a többi szélsőjobboldali pártot – Szvoboda, Jaros, Jobb Szektor – integráló Nemzeti Hadtestnek is. Andrij Biletszkij vezetésével ez a nemzetiszocializmust elfogadhatónak tartó közös radikális lista a szavazatoknak csupán a 2,15 százalékát szerezte meg, így nem jutott a radába, ám társadalmi befolyása ennél jóval erősebb. Mutatja ezt, hogy a hatalom több programpontjukat is átvette, így legutóbb például a háború kirobbanása előtt pár nappal Volodimir Zelenszkij éppen a müncheni biztonsági fórumon vetette fel Ukrajna atomhatalmi státusának visszaállítását.

A modern Ukrajna tragédiája, hogy a fiatal állam a nemzetépítés jegyében egyrészt megpróbál ukránosítani mindent és mindenkit, másrészt pedig a lázas identitáskeresés közben piedesztálra emelt történelmi hőseit kizárólag a „nagy testvérrel” szembeállítható korszakokban, így a náci ideológiával rokonszenvezők és a Hitlerrel kollaborálók között találta meg. Ráadásul mindezt az európai értékekről szóló retorikával öntik le, így még visszatetszőbb a dolog. Így dicsőült meg a függetlenségi eszme nevében a második világháborúban a szovjetek ellen harcoló Sztepan Bandera és az Ukrán Felszabadító Hadsereg (UPA). A baj ezzel csak annyi, hogy ezek a nácikkal kollaboráló „dicső harcosok” ellenségnek tekintettek mindenkit, aki nem ukrán. Nemcsak az oroszokat, de a lengyeleket, a zsidókat, a magyarokat is gyűlölték. És nemcsak gyűlölték, de gyilkolták is. Volhíniában például 1943 nyarán szisztematikus etnikai tisztogatásokat végrehajtva közel százezer lengyelt. Ennek az UPA-nak a vezetőiből, Sztepan Banderából – születésnapját, január 1-jét már évekkel ezelőtt hivatalosan is nemzeti emléknappá nyilvánította a kormány – és Roman Suhevicsből kreál nemzeti hősöket az elmúlt jó évtizedben a hatalom, és foglalja törvénybe „dicső tetteik” lejáratásának elítélését. Köszönését pedig – „Dicsőség Ukrajnának, dicsőség a hősöknek!” – bevezették az ukrán hadseregben. Olyan ez, mintha Magyarországon a nyilas vezér Szálasi Ferencből kreálnánk nemzeti hőst. Ha azonban valaki azt gondolja, hogy az elmúlt öt évben megerősödött oroszgyűlölet hozta ezt ki belőlük, téved. Banderát és Suhevicset már megtalálta magának Viktor Juscsenko is, aki elnökként elkezdte felállíttatni szobraikat. Ebben a szellemben folyik ma a nemzetiségek elnyomása – és a szovjet címer lefűrészelésével „ukránosították” még a második világháború áldozatainak emlékére Kijevben emelt emlékművet, a Haza Anyácskát is.

Így emelte Ukrajna állami szintre a függetlenség és az euroatlanti integráció zászlai alatt a vállalhatatlan náci eszméket. Tegyük hozzá, a szélsőségekre, a náci eszmékre különösen érzékeny nyugati világ asszisztálásával. Mert fontosabb volt számára Oroszország nyomás alatt tartása, mint a saját, oly sokat hangoztatott értékei.