Flamand, vallon, két jó barát – Tizenöt év után felbomolhat a belga föderáció

Újra kiéleződtek a vallon-flamand konfliktusok Belgiumban. Emiatt az országnak – több mint három hónappal a parlamenti választásokat követően – nincs kormánya. Ez a jelentős belpolitikai válság újra felvetette a kérdést: vajon egyben marad-e az ország?

A probléma súlyos, Belgium az európai integráció és adminisztráció több intézményének ad otthont, a belga főváros tehát bizonyos értelemben az egység jelképe. Az esetleges szétszakadás így nemcsak Belgium, hanem egész Európa ügye lenne. A belga föderalizmus válsága az egész királyság létét fenyegeti. A több mint kétezer éves múlttal rendelkező, a római birodalmi hódítások idején önálló provinciaként Galia Belgicának nevezett, ám csak 1830 óta független Belgium 1993-ban lett demokratikus szövetségi állam. Most azonban – csaknem másfél évtizedes föderatív történetét követően – a szétszakadás fenyegeti.

Nézzünk a statisztikát és a flamand-vallon ellentét történeti gyökereit. Belgium lakossága alig több, mint Magyarországé, 10,7 millió. Az ország lakosságának 58 százaléka holland anyanyelvű flamand, 40 százalék pedig francia anyanyelvű vallon, 2 százaléka német. A katolikus és protestáns vallású flamandok az ország északi, míg a katolikus vallású vallonok Belgium déli részén, a francia határ mellett élnek. A hivatalos nyelv a flamand, a francia és a német. A föderatív állam szintjén a törvényhozó hatalmat egyrészt a két házból (Képviselőház és Szenátus) álló szövetségi parlament, másrészt a kormány, azaz a király és a miniszterei gyakorolják. A Képviselőháznak 150 tagja van, akik két nyelvi csoportba tartoznak: 91 fő flamand, 59 képviselő pedig vallon nyelvű. A szenátus 71 tagból áll, ebből 25 flamand és 15 vallon. A flamand régió területe 13 500 négyzetkilométer, lakosainak száma 5 millió 870 ezer, a vallon régióban 16 844 négyzetkilométeren 3 millió 315 ezer lakos él. A hetvenes évektől a nyelvi régiók önállóságot kaptak kulturális életük szervezésére. A kulturális autonómia az 1988-ban részükre leadott oktatásüggyel teljesedett ki.

A nyolcvanas évektől Belgiumban létrehozták a területi autonómiát, melynek során a tartományok megkapták szinte az összes döntéshozatali feladatkört, beleértve például a közigazgatást és a külkereskedelmet is. A központi kormánynak maradt a külpolitika, a monetáris politika, a hadsereg körüli feladatok és az igazságszolgáltatás. Az 1993-as alkotmánymódosítás létrehozta a belga szövetségi államot, amelynek négy autonóm tartománya van. Az elsőt a kormány képviseli. A további három regionális szintű törvényhozó testület – a vallon, a flamand és a német – a hatáskörükbe tartozó ügyekben rendelkezhetnek. Egy-egy régió köthet külön nemzetközi szerződéseket is, de az csak akkor válik érvényessé, ha a többi kisebbség nem vétózza meg. A régiók működéséhez szükséges pénzügyi fedezetet részben a saját joghatóságukban kivetett adók, részben az állami adók átengedett része, illetve központi támogatás biztosítja.

A mai flamand-vallon probléma gyökere több évtizedre tekint vissza. A nehézipar és a szénbányászat korábban a vallon vidéknek kedvezett, az elmúlt időszakban azonban Flandria sokkal jobb gazdasági teljesítményt nyújtott. Ennek következtében a két etnikai közösség az adók újraelosztásán vitatkozik, mivel a flamandok úgy érzik, hogy a vallonok kihasználják az állami redisztribúciót.

A tartományok közötti gazdasági különbségek és a francia nyelv közigazgatásban való használata váltotta ki az erőteljes flamand egyenjogúságért folyó küzdelmet. Miután Flandria dinamikusan fejlődött, a flamand-vallon gazdasági és politikai kapcsolatok megváltoztak, vallon ellenmozgalom alakult ki.

A flamandok számára az első lépést a törvények két nyelven való közzététele – az 1898-as úgynevezett egyenlőségi törvény – jelentette. A törvényhozási és választási egyenjogúságot az 1893-as és az 1921-es alkotmányrevíziók hozták. A nyelvi-kulturális és gazdasági ellentéteket politikaiak is súlyosbították és súlyosbítják ma is, ugyanis a flamandok egy része az első és második világháborúban együttműködött a német megszállókkal, ami kiélezte a flamand-vallon viszonyt. A vallonok ezt ma is felemlegetik a flamandoknak.

A fejlettebb vallon és a gazdasági gondokkal küzdő flamand területek között a feszültségek a flandriai munkanélküliség kapcsán a hatvanas években újra felerősödtek. Ekkor kimondták, hogy egyik közösség sem gyengítheti a másikat. A konfliktus megoldása az 1962-es alkotmánymódosítással indult meg, miszerint Belgiumot négy nyelvi körzetre osztották: holland, francia, német és Brüsszel kétnyelvű területére. Ezzel sikerült nyelvi határokat húzni Flandria és Vallónia, valamint Vallónia és a német kisebbség között, ezzel egy időben kiigazították a községek és tartományok határait is. Az 1962-ben kidolgozott nyelvkódex gyakorlati megvalósulását úgynevezett nyelvi ellenőrző bizottság követi figyelemmel, ennek ellenére a flamand-vallon konfliktust mindmáig nem sikerült megnyugtatóan megoldani.

A probléma lényege ma az, hogy a flamandok függetlenséget követelnek maguknak, ami azonban nem új jelenség, hiszen a törekvés már a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve erőteljesen jelen van Belgiumban. A közelmúltban Filip Dewinter, a szélsőjobboldali Vlaams Berlang párt vezetője azt kezdeményezte a flamand parlamentben, hogy rendezzenek népszavazást a flamand területek függetlenségéről. Próbálkozása sikertelen volt. Nem elhanyagolható tény viszont, hogy a legújabb közvélemény-kutatások eredményei szerint a flamandok mint­egy 43 százaléka tett hitet a függetlenné válás mellett, és a vallonok több mint 20 százaléka támogatja a szétválást.

Mi is a flamand-vallon konfliktus legsarkalatosabb pontja? A legvitatottabb kérdés, hogy nem tudják, pontosan mennyivel támogatják a gazdagabb flamandok a szegényebb vallon területen folyósított szociális juttatásokat. A flamandok meggyőződése szerint óriási összegekről van szó. Többek között ez a mély flamand meggyőződés vezetett oda, hogy Belgiumnak a 2007. június 10-i törvényhozási választások óta nincs kormánya.

II. Albert király minden erejével igyekszik kiutat találni, a korábban koalíciót alkotó felek azonban most nem képesek egyezségre jutni. Az egyet nem értés főként abból adódik, hogy a keresztény-demokrata középpárti és liberális koalíció nem tud dűlőre jutni egy, a flamandok által elindított intézményi reform tekintetében. A flamand regionális parlament ugyanis 1999-ben előzetes egyeztetés nélkül olyan intézményi reformprogramot fogadott el, amelytől a vallon közösség erősen ódzkodik, mivel szerintük ez de facto konföderációhoz vezethet. Az uralkodó a közelmúltban két mediátort nevezett ki annak érdekében, hogy a megegyezésre képtelen pártok között meginduljon a közvetítés.

A helyzet azonban már odáig fajult, hogy nem is igazán a kormányalakítás az érdemi kérdés, hanem az ország szétszakadása.

– Flandria az elmúlt 35 évben tudatosan készült arra, hogy függetlenségét kikiáltsa – nyilatkozta Delacroix-Rolin, a Brüsszeltől mintegy kilenc kilométerre délre fekvő Rhode Saint Genese városának polgármester asszonya, majd így folytatta: – Kétnyelvűek vagyunk, ehhez jogunk van. Senki nem tartott népszavazást arról, hogy szeretnénk-e Flandria része lenni. 1962-ben egyik nap arra ébredtünk, hogy a nyelvi határt tőlünk délre húzták meg.

Tény, hogy a vallon közösség a legnehezebb etnikai és nyelvi viták idején sem találkozott ekkora flamand elszántsággal, mint most. A flamand nacionalista pártvezér, Bart de Wever kijelentette:

– Az ország széthullása esetén Flandria igényt tart Brüsszelre mint fővárosra. Tíz évvel ezelőtt volt futballcsapata, monarchiája, belga frankja és Brüsszelje. Mostanra csak az utóbbi maradt.

Brüsszel bizony erős vallon sziget a flamand tengerben, ami újabb konfliktus tárgya lehet. Rudy Aemoudt egységpárti újság­író szerint a főváros státusa komoly gond lehet a szétválásnál, hiszen egyrészt a legnagyobb belga város, másrészt az egység jelképe. A belga szakadáspárti politikusok egyébként Csehszlovákiát hozzák fel példának, mondván: 1993-ban a szakadással Prága és Pozsony egyaránt jól járt.

Belgium esetleges felbomlása precedenst teremthetne más nyugat-európai államok, például Katalónia, Lombardia és Skócia számára. Ezekben az országokban ugyanis a gazdagabb régió polgárai időről időre felteszik a kérdést: miért kellene támogatniuk a kevésbé jómódú honfitársaikat? Míg azonban e három országban elsősorban gazdasági okokról van szó, Belgiumban a gazdasági okok mellett egyre erőteljesebb szerepet kapnak az etnikai, nyelvi és politikai indokok.

A flamand függetlenségi törekvések egyes szakértők szerint összefüggnek az európai integráció szuperprojektjével.

– Az Európai Unió megkönnyíti a belső decentralizáció folyamatát, és akaratlanul is tompítja a különválás kockázatait – jelentette ki Kris Deschouwer, a brüsszeli Szabad Egyetem politológus-professzora.

Szerinte egy hatalmas közös piac keretében nem hátrány kicsinek lenni. Ilyen szempontból a szétválás különösen kívánatossá válhat egyes jómódú és erős kulturális identitással rendelkező régiók számára, hiszen függetlenné válásuk nem csorbítja kereskedelmi lehetőségeiket. Felmenti viszont őket ama kötelesség alól, hogy anyagi szolidaritást vállaljanak tehernek tekintett szegényebb honfitársaikkal.

Persze Belgium esetében figyelembe kell venni azt is, hogy az ország tagja az euróövezetnek és a NATO-nak.

– A szétválás híveinek tehát amiatt sem kell aggódniuk, hogy az elszakadás meggyengítheti a flamand régió védelmi képességét, vagy veszélybe sodorhatja valutájának stabilitását. Az Európai Unió akaratlanul ugyan, de előmozdíthatja egyes tagállamai atomizálódását – nyilatkozta André Sapir brüsszeli közgazdász.

A szétválás problémája komoly nemzetközi jogi kérdéseket is felvet, hiszen politikai és jogi dilemma lesz az, hogy ki lesz az európai uniós tagság jogutódja, és melyik félnek kell majd újra jelentkeznie a közösségbe.

A vallon-flamand állam, vagyis a Belga Királyság történetében az egyik legsúlyosabb krízis vár megoldásra. A helyzet zsilettpengeélén táncol, amelynek kényes egyensúlyát a két kinevezett mediátor, valamint II. Albert király határozott fellépése egyfelől, illetve a flamandok türelme biztosítja. Kérdés, hogy meddig. Vajon a belga föderáció megéri-e tizenötödik születésnapját?

Tarics Péter