Számvetés csata után

Menekülnek az örmények az azeriek által visszafoglalt területekről. Jerevánban nemzeti tragédiaként élik meg a vereséget, és Nikol Pasinján kormányfő távozását követelik. Az elkeseredett tüntetők úgy vélik, hogy a miniszterelnök a kapituláció aláírásával elárulta az örményeket. Érthető módon, hiszen a kormányfő és a katonai vezetés 44 napon át azt sulykolta, hogy minden rendben. Így most hiába mentegetőzik azzal a miniszterelnök, hogy az egész Karabah elveszett volna három-négy napon belül, ha nem írják alá a megállapodást. A dühödt tömeg szétverte és kirabolta nemcsak a miniszterelnök házát, de a Nyílt Társadalom Alapítvány irodáját is. Azt is mondhatnánk, hogy a zavargásokra kiképzett utca most dühében a kiképzői ellen fordult. Nikol Pasinjánt ugyanis sokan összekötik Soros Györggyel, hiszen a miniszterelnök 2018-as hatalomra jutása az azóta napvilágra került információk alapján nehezen lett volna elképzelhető az amerikai milliárdos segítsége nélkül.

A történtek egyik tanulsága tehát, hogy kiélezett helyzetekben a hazafias gondolkodás gyengítése még a nacionalista retorika megtartása mellett is nemzeti tragédiához vezethet. Különösen egy eszmeileg erős, autoriter ellenféllel szemben. A másik fontos tanulság, hogy Örményország készült ugyan a háborúra, ám a XX. század eszközeinek a háborújára, így aztán alulmaradt az azeri hadsereg drónjaival szemben.

Bakuban ellenben ünnepel az utca, és nemzeti hősként élteti İlham Aliyev elnököt. A sikeresen előretörő azeri erők ugyanis a karabahi főváros Sztepanakerttől (azeri elnevezéssel Xankəndi, ejtsd: Hankendi) 11 kilométerre fekvő Susi (Şuşa) elfoglalásával egyértelmű helyzetet teremtettek, az örmény vezetésnek pedig a további veszteségek elkerülése végett így nem maradt más választása, mint a feltételek nélküli békekötés. Azzal most sem Bakuban, sem pedig Jerevánban nem nagyon foglalkoznak, hogy mind a győztes, mind pedig a vesztes a mögötte álló hatalom protektorátusává válik. Azerbajdzsánban a testvéri Törökország, Örményországban az ország biztonságát garantáló Oroszország osztja a lapokat.

A megállapodás értelmében a konfliktus szereplői az általuk jelenleg elfoglalt állásokban maradnak, a hadifoglyok és az elesettek holttesteinek kölcsönös átadását pedig megkezdik. A Hegyi-Karabahot Örményországgal összekötő laçıni folyosó mentén az Oroszországi Föderáció békefenntartó kontingenst hoz létre. Az orosz békefenntartók megbízatása öt évre szól, ami automatikusan további ötéves ciklusokra meghosszabbodhat, ha a felek hat hónappal a megállapodás lejárta előtt nem jelzik kilépési szándékukat. Párhuzamosan az örmény csapatok kivonásával Oroszország már el is elkezdte békefenntartóinak Hegyi-Karabahba telepítését.

A tűzszünet betartására Oroszország Törökországgal közös megfigyelő központot hoz létre, így Ankara is részt vesz a békefenntartásban. Örményország a szakadár terület harmada mellett elvesztette a Hegyi-Karabah körül biztonsági pufferként elfoglalt hét azeri járást is. Az egyik harminc évvel ezelőtti amerikai tervet felmelegítve ezenkívül Azerbajdzsán semleges folyosót hozhat létre az anyaország és a nahicseváni exklávé és a vele szomszédos Törökország felé.

Miközben tehát a világ az amerikai választások utáni káoszra figyelt, Moszkva tető alá hozta a Hegyi-Karabah körül a múlt század 80-as évei végén kitört, majd 1994-ben a helyzet befagyasztásával „jegelt”, ám néhány hete ismét fellángolt konfliktus lezárásáról a megállapodást. Ebben Vlagyimir Putyin orosz államfő játszotta a fő szerepet, ám ezt csak úgy tehette meg, hogy maximálisan figyelembe vette a török érdekeket is. A konfliktus rendezésével majd három évtizede foglalkozó, úgynevezett minszki csoport másik két társelnöke a szöveg véglegesítésében már nem vett részt. Az Egyesült Államok elnökét a választások, saját belső gondjai kötik le, a konfliktus fellángolásakor még aktív francia államfőt pedig a járvány és az európai problémák.

Oroszország azonban nem totális győztese az eseményeknek, hiszen leginkább csak a pozícióinak gyengülését kerülte el. Mert a türk henger előbb vagy utóbb nagy eséllyel visszaszerzi egész Karabahot, Törökország pedig már most jelentősen megerősítette a pozícióit a posztszovjet térségben. Különösképpen a Kaukázusban, Közép-Ázsiában, és immár Ukrajnában. Azokon a számára stratégiailag fontos területeken, ahol türk népek élnek. Az igazi nyertes tehát nem is a nemzeti hős Aliyev, hanem a türk világ őrzője, a neooszmán álmokat kergető Recep Tayyip Erdoğan. A török elnök nemcsak országa egyre kínzóbb gazdasági gondjairól terelte el a figyelmet, de a Líbiától a Földközi-tenger gázlelőhelyein és Szírián át a Kaukázusig konfliktusokat felvállaló aktív külpolitikájával egyre inkább megerősíti középhatalmi státusát.

Vlagyimir Putyin ebben a válságban mentette a menthetőt. Igaz, a Kaukázusban Oroszország már nem az egyedüli döntőbíró, ám sikerült féken tartania az ambiciózus Erdoğant. Ahhoz képest, hogy Oroszország az egész posztszovjet térségben nyomás alatt áll, a Kreml kihozta a helyzetből, amit ki lehetett. Míg Törökország például Karabahban katonai eszközökkel próbálta kiszélesíteni a mozgásterét, addig Oroszország a diplomácia révén tartotta, Örményországban pedig még erősítette is a pozícióit. Egyértelmű sikerként könyvelheti el azt is, hogy közben el tudta kerülni a közvetlen konfliktust Törökországgal. Ezt azért is értékelhetjük jelentős eredményként, mert utólag a Kreml elismerte, hogy komoly nézetkülönbségek voltak Moszkva és Ankara között a válság kezelését illetően. Oroszország a kaukázusi és közép-ázsiai geopolitikai játszmákban szövetségesként maga mellett tudhatja Iránt is, amelynek egyáltalán nem érdeke Azerbajdzsán erősödése – területén ugyanis több millió azeri él –, mint ahogy nem szeretné egy külső hatalom, így például Törökország megjelenését a Kaszpi-tenger régiójában sem.

Sok kritika érte Moszkvát amiatt, hogy nem avatkozott be Örményország mellett a konfliktusba – még arra is visszafogottan reagált, hogy a fronttól távol lelőtték az egyik helikopterét –, és csak az utolsó pillanatban akadályozta meg szövetségese teljes vereségét. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez esetben agresszióval vádolhatták volna. A harcok ugyanis nem Örményország területén folytak, hanem a nemzetközi jog szerinti azeri földön. Oroszországot csak az kötelezte volna a Jerevánnal kötött egyezmény alapján katonai beavatkozásra, ha Örményországot közvetlenül támadják meg, de ennek elkerülésére Baku és Ankara láthatóan nagyon ügyelt. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Nikol Pasinján a nyugatiak által a posztszovjet térségben mindenütt szervezett „színes forradalmak” egyikének köszönheti a hatalmát, és Jereván az elmúlt két évben érezhetően elfordult Moszkvától. Így aztán Nikol Pasinján esetében nem igaz, hogy Vlagyimir Putyin nem áll ki a protezsáltjai mellett. Az viszont bebizonyosodott, hogy a Nyugat bizony cserben hagyja őket.

A muszlim tengerben ugyanakkor nemcsak Örményország, de lassan Grúzia is Moszkva segítségére szorul. A Kremlnek arra is figyelnie kellett, hogy Oroszországban 2-2 millió örmény, illetve azeri származású él, így el kellett kerülnie, hogy ők orosz területen forduljanak egymással szembe. Végső soron pedig Moszkva az Azerbajdzsánnal való virágzó kapcsolatait sem akarta megrontani. Szűk volt tehát a mozgástere, ám Vlagyimir Putyin azért megmentette a helyzetet: Susi/Şuşa elfoglalása után nem engedte, hogy egész Hegyi-Karabah elessen. Most Moszkva így erőt gyűjthet, és ellentámadásba mehet át a posztszovjet térségben a határai mentén gyengülő pozícióinak a megerősítésére.

Ebben a konfliktusban nem tündökölt a saját magával elfoglalt Amerika sem. Egy-egy pillanatra még bekapcsolódott a béketeremtésbe, ám végül elsodorták a választások, és Vlagyimir Putyin ütötte nyélbe a megállapodást. Emmanuel Macron francia elnök is csak a konfliktus kirobbanása utáni első szakaszban villogott. Ezzel azonban ismét csak az ambí­cióit tudta megvillantani, erőt nem volt képes mutatni. Pedig ez már csak a Franciaországban élő örmény diaszpóra miatt is fontos lett volna. Akárcsak az Egyesült Államoknak. Az elmúlt hetek igazi nagy vesztese egyértelműen Nikol Pasinján és Örményország, de sokat gyengült a régió biztonsága is. Ráadásul immár a Kaukázus kapcsán is ott lebeg a világ feje fölött megoldatlan kérdésként, hogy a népek önrendelkezési joga, avagy a határok sérthetetlensége élvez-e elsőbbséget.