Szebb időkre várva

A független Ukrajna történetében Volodimir Zelenszkijéhez hasonló arányú, több mint kétharmados győzelmet még senki sem aratott az elnökválasztáson. Pedig még néhány hónappal korábban sem sokan hittek a sikerében. A második forduló előtt aztán már egyértelművé vált, hogy a civilben tévékomédia-főszereplő Zelenszkij a valóságban is elnök lesz. Az ukránoknak ugyanis addigra már elegük lett a korrupcióból, a háborúból, az ész nélküli ukránosításból, a társadalom kettészakításából. Így aztán a korábbi elnöknek, Petro Porosenkónak a nyelv, hit, hadsereg hármasára épített kampánya sem működött. Az emberek a szebb jövő, a posztmajdani fejlődés zűrzavaros szakaszának lezárása reményében valódi program helyett a vágyaikat megfogalmazó, a politikában járatlan, ám tiszta múltú jelöltre szavaztak.

Hamar kiderült azonban, hogy más „új arcként” győzni a választásokon, majd taktikai sikereket aratva ellavírozgatni a politika sűrűjében, és megint más államférfiként megszabni egy ország átalakításának stratégiai irányvonalát, jövőképet mutatni a társadalomnak. Ez utóbbival különösen nagy problémái akadtak elnökként Zelenszkijnek és fiatal, tapasztalatlan csapatának.

Persze, az már a választásokkor is világos volt, hogy e széles tábornak nagyjából a fele nem Zelenszkijre, hanem Porosenko ellen szavazott. Így tehát az elnök egy év alatt elszenvedett népszerűségvesztése törvényszerű volt. A jelenlegi 40 és 50 százalék közötti támogatottság az elődökével összehasonlítva, különösen pedig az elnöki csapat gyatra teljesítményének fényében kimondottan jónak mondható. Ám figyelembe véve, hogy politikai túlélésének záloga a népszerűség megtartása, a trendet látva Zelenszkijnek már lehet oka az aggodalomra. A kormányzó párt, A Nép Szolgája ugyanis jó esetben is csak 25-30 százalékon áll, ami már az őszi helyhatósági választásokra is komoly problémákat jelez előre. Ráadásul az elnök az év eleji kormányváltással legfőbb aduját is kijátszotta, és bukdácsolásaiért nem okolhatja a végtelenségig a csapatát. Tegyük hozzá, nem megfelelően megválogatott csapatát.

A választóktól kapott felhatalmazás nagyságának fényében még harmatosabbnak látszik Volodimir Zelenszkij elnökként nyújtott teljesítménye. Annak ellenére, hogy szerencséje sem volt. Ebben az egy évben ugyanis összejött neki minden, amit egy államfő szeretne kikerülni. Így az egyébként is meglévő gondokat csak tetézte, hogy Ukrajna belekeveredett az amerikai elnökválasztási kampányba, Európa a saját problémáival van elfoglalva, a Kreml pedig egyre magabiztosabb. És mindehhez jött még a járvány és a gazdaságot immár teljesen lefagyasztó karantén. De szegény embert még az ág is húzza, Iránban véletlenül lelőtték az ukrán légitársaság egyik gépét, Csernobil körül pedig ijesztően lángolt napokig az erdő.

Az elmúlt egy év talán legnagyobb eredménye, hogy megváltozott a kormányzás stílusa. Zelenszkij ugyanis láthatóan komolyan gondolja az ukrán társadalom egyesítését, amelyhez az első lépés a porosenkói háborús retorika után a közbeszéd konszolidálása. Az elnök szándéka dicsérendő, tovább azonban nem nagyon jutott, mert a politikai túlélést szem előtt tartva nem vállalt fel komoly ütközeteket a társadalomban még komoly támogatottsággal bíró háborúpártiakkal. Jó példa erre a lényegében változatlan formában elfogadott oktatási törvény, a Moszkvával szemben egyértelműen konstruktívabb hangnem ellenére a minszki megállapodás változatlan elutasítása, de az olyannyira várt elszámoltatás halogatása is. Az utóbbit végig blokkoló főügyészt, Ruszlan Rjabosapkát az őt támogató Egyesült Államokban megkezdődött választási kampányt kihasználva sikerült ugyan leváltania, ám előbbre egyelőre nem jutott. Előremutató volt ugyanakkor a képviselők mentelmi jogáról és az elnök leválthatóságáról keresztülvitt törvény. A nyugati hitelek feltételéül szabott, földvásárlást liberalizáló törvény azonban már finomított változatában is tele van kockázatokkal. Szintén a Nemzetközi Valutaalap (IMF) folyamatban lévő hitele elbírálásának előfeltétele volt annak elfogadtatása, hogy az államosított bankok nem kerülhetnek vissza a korábbi tulajdonosaik kezébe.

Ez utóbbi inkább azért érdemes említésre, mert az elnök ennek keresztülvitelével cáfolt rá arra az általános vélekedésre, hogy a jelöltként őt támogató oligarcha, a PrivatBank visszaszerzésére számító Ihor Kolomojszkij zsebében lenne. De ennek kapcsán kezdett egyértelművé válni az is, hogy szép lassan elfogy a pártja Zelenszkij mögül. Az eredetileg is sokszínű Nép Szolgája ma már erősen megosztott. A képviselők nagy részét ma Ihor Kolomojszkijhoz hasonló oligarchák mozgatják, az elnök egyetlen esélye pedig az, hogy megpróbál egyensúlyt tartani a belső frakciók között.

Ugyanez a helyzet a kormányban is. Azzal megspékelve, hogy a gazdaságot lejtőre tevő Olekszij Honcsarukot a miniszterelnöki székben váltó Denisz Smihal legalább jó „könyvelő”, és képes végrehajtani a stratégiát. Már ha lesz, aki kitalálja. Mert erre most nincs sok esély. Botrányok követték egymást az elnöki kabinetben is, amelyet „Kolomojszkij ügyvédje”, Andrij Bohdan után már az eddig inkább külpolitikai téren jeleskedő Andrij Jermak vezet. Összességében elmondható, hogy az államfő káderpolitikája kész kudarc. Zelenszkij elnök „kispadja” rövid, szűk környezete az államigazgatásban egy év után is amatőrnek minősíthető, és persze az sem hozott javulást, hogy Soros György embereit jelentős mértékben az oligarchák megbízottjai váltották. Ám hogy taktikai érzéke azért igenis van, Zelenszkij bizonyította azzal, hogy Porosenkóhoz hasonlóan ő is kormányzati pozíciót adott Mihail Szaakasvilinak. A volt grúz elnökkel elődjéhez hasonlóan ugyan még meggyűlhet a baja, az egyre nagyobb teret nyerő erőcsoportok ellensúlyozására azonban időlegesen mindenképpen jó lehet.

A politikai háttér megerősítése terén lenne bőven feladat, a legégetőbb kihívás azonban most a csődközelben lévő állam stabilizálása. A nem túl magas bázisról a GDP idén várhatóan 7-8 százalékot esik, miközben lassan már most sincs pénz a szociális juttatások és a nyugdíjak kifizetésére. A munkanélküliség megközelíti a tíz százalékot, és további terhet jelent a külföldön dolgozók egy részének koronavírus miatti hazatérése. Ezzel nemcsak a költségvetést részben egyensúlyban tartó és a szociális biztonságot úgy-ahogy garantáló hazautalt pénz esik ki, de munkát is kellene adni legalább 150 ezer embernek. Nem sok jót ígér az sem, hogy alacsony az acél ára, és a búzatermés sem ígérkezik jónak. Közben még az idén 3,7 milliárd dollárnyi hitelt kell az országnak törlesztenie. Csaknem félmilliárdot az IMF-nek, 660 millió dollárt az EU-nak, további, 2,4 milliárdot pedig euró- és dollárkötvények után kell fizetnie. Ukrajnát most csak újabb hitel felvétele mentheti meg az összeomlástól, és már készül az IMF 5-10 milliárd dolláros csomagja.

Az ország tehát éppúgy kiszolgáltatott helyzetben van – mindenekelőtt a Nyugat jóakaratának –, mint Petro Porosenko idején. Miközben azonban szuverenitását Oroszországgal szemben félti, azt valójában éppen a támogatói gyengítik. A gazdaság értékesebb részének megszerzésével, a belpolitikára gyakorolt közvetlen nyomással és azzal, hogy továbbra is geopolitikai harcmezőnek tekintik az országot. Ezzel együtt a Nyugatnak már nagyon elege van az egész ukrán válságból. Kijev már messze nem tudja úgy felsorakoztatni maga mögé az euroatlanti szövetséget, mint 2014 után. Ráadásul mind az Európai Unió, mind pedig az Egyesült Államok belső gondjaival volt már a koronavírus-járvány előtt is elfoglalva. De nem tett jót az amerikai kapcsolatnak az sem, hogy Kijev hagyományosan a demokraták győzelmére tesz. Így mind Brüsszel, mind pedig Washington kegyeiért a korábbinál jobban meg kell már Kijevnek harcolnia. Megmutatkozott ez a kelet-ukrajnai rendezést, más néven a minszki folyamatot garantáló úgynevezett normandiai négyek decemberi párizsi találkozóján is. Volodimir Zelenszkij ezért is tett lépéseket – már amennyit a belpolitikai mozgástér megengedett – Oroszország irányába. Bár vannak apró előrelépések – lásd fogolycsere –, a béke azonban még messze van a Donbaszban. Az mindenképpen biztató, hogy a rendezési folyamat nem állt le, hiszen az orosz megbízott Dmitrij Kozak napokban tett berlini látogatása újabb csúcstalálkozó előkészítésének a része lehet. Ám azért sokat elárul Volodimir Zelenszkij egy évéről, hogy a várakozásokkal szemben már a minszki folyamat helyben járása ellenére sem a Donbasz jövője az elnök legnagyobb gondja.