Szemet szemért…

A Demokrata október 18-i számában megjelent írás.

Nemcsak Izraelt, de az egész világot meglepte a Hamász október 7-én indított offenzívája. Az Iszlám Állam kegyetlenségével vetekedő terrortámadások során civileket, azon belül nőket, gyerekeket és fesztiválozó fiatalokat vettek célba. A minden eddiginél keményebb izraeli megtorlás előre tudható volt. De miért érte meg akkor a Hamásznak az akció?

Az ideológiáját tekintve az iszlamizmust palesztin nacionalizmussal vegyítő Hamász a 2005-ös izraeli kivonulás utáni évben nyert választást Gázában. A rivális Fatah korruptságától és kormányzati tehetetlenségétől megcsömörlött gázaiak akkor azt remélték, hogy az iszlamista szervezet a korábbinál igazságosabb viszonyokat teremt, és végre nemcsak a hatalomközeli körök és családok, hanem mindenki részesül a javakból. Csalódniuk kellett. Ahogy a Nyugat által terrorszervezetként számontartott Hamász kezébe vette a kormányrudat, a nemzetközi források apadni kezdtek. Pár év alatt az Izrael és Egyiptom által blokád alatt tartott, 2,3 millió lakosú, Pest méretű övezet a világ legnagyobb gettójává vált. A lakosság növekvő elégedetlenségre válaszul a Hamász Izrael elleni provokációkkal igyekezett fenntartani legitimitását, amelyekre a zsidó állam jellemzően légi csapásokkal és a blokád szigorításával válaszolt.

Az évről évre szűkösebb forrásokból gazdálkodó Hamász így szükségszerűen a Fatah útjára lépett: a javakat saját emberei és azok családjai között kezdte szétosztani, a vele szembefordulókat pedig árulással, kollaborációval vádolta meg és brutális eszközökkel hallgattatta el. A szervezet irodáit és bázisait polgári lakóépületekben helyezte el, az időről időre kiprovokált izraeli légi csapások idején pedig megtiltotta a civileknek otthonaik elhagyását. A Hamász tehát terrorállamot épített ki, amelynek fő áldozata nem a „cionista ellenség”, hanem a palesztin polgári lakosság lett.

Izraellel szemben a Hamász már kevésbé volt bátor. A 2008-as és 2014-es háborúkat leszámítva a zsidó állammal való konfliktus az „ellenőrzött erőszak” szintjén maradt, amelynek állandósult forgatókönyve szerint a Hamász provokált, Izrael visszalőtt, majd egyiptomi, török vagy katari közvetítéssel a konfliktus elcsendesedett. 2008 és 2023 között a különböző harcok 5360 halálos áldozatot és 63 ezer sebesültet szedtek palesztin oldalon, amiért a Hamász propagandája Izraelt tette felelőssé. Ugyanakkor a 2022-re már 47 százalékos munkanélküliséggel küzdő övezetből napi szinten 19 ezer ember járt át dolgozni Izraelbe, így a további eszkaláció nem állt érdekében a Hamásznak.

Mindezekből Izrael arra következtetett, hogy a terrorszervezet fogatlan oroszlánná vált, a prioritást pedig immár nem a harc, hanem a belső stabilitás megteremtése és a kormányzati funkciók ellátása jelenti a számára. A Sin Bét és a Moszad figyelme ezért egyre inkább a lázongó Kelet-Jeruzsálemre és a ciszjordániai telepbővítések miatti konfliktusra irányult.

De miért érte meg a Hamásznak felrúgni a status quót? Az egyik ok a gázai helyzet folyamatos romlása, ami miatt a társadalmi feszültségek egyre nőttek. Az övezetben az elmúlt időszakban már csak napi nyolc órán át működött az áramszolgáltatás, állandóvá vált a vízhiány, és a közalkalmazottak bérei is jelentősen csökkentek. A nép forrongott, a Hamász-ellenes tüntetések rendszeressé váltak. Ezzel párhuzamosan egyre nőtt a szervezet riválisának, a hatalomtól még nem korrumpálódott Iszlám Dzsihádnak a támogatottsága. A Hamászéhoz hasonló iszlamista-nacionalista ideológiát valló szervezet 2019-től számos önálló akciót indított Izrael ellen, aminek jutalmául a zsidó állam legnagyobb ellensége, Irán évről évre nagyobb részét csoportosította át számára a korábban Hamásznak szánt összegeknek.

Közben a nemzetközi folyamatok is egyre kedvezőtlenebbé váltak a Hamász számára. Donald Trump és Benjamin Netanjahu közös erőfeszítése eredményeként 2020-ban meghirdették az Ábrahám-egyezményeket, a zsidó állam békét kötött az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel, Marokkóval és Szudánnal, az elmúlt években pedig megkezdődtek a nem nyilvános tárgyalások a térség leggazdagabb és legbefolyásosabb országával, Szaúd-Arábiával is. Emellett a gazdasági nehézségekkel küzdő Törökország, amely korábban a Hamász fontos barátja volt, szintén megerősítette kapcsolatait a zsidó állammal.

A Hamász és támogatója, Irán – a napvilágra került dokumentumok szerint – 2022 végén kezdte szervezni az izraeli civilek ellen irányuló akciósorozatot. Egyelőre azonban bizonytalan, hogy minden idők legkegyetlenebb palesztin agressziója beváltja-e a hozzá fűzött reményeket. A Hamász azt hihette, hogy az izraeli választásokat követő megosztottság és politikai válság a gyengeség jele. Az izraeli társadalom azonban azonnal összezárt. A jobboldali miniszterelnök bírálói nagyjából elhallgattak, és még a baloldali politikusok és véleményvezérek is megtorlást követelnek. Benjamin Netanjahu kezet nyújtott riválisainak, az egységkormánynak így a korábbi védelmi miniszter, Beni Ganc vezette centrista párt is tagja lesz. Az izraeli válaszcsapások így – szemben a korábbiakkal – már nem tekinthetők kizárólag a jobboldali kormánykoalíció akciójának. Erre a széles körű legitimitásra pedig szüksége is van az izraeli vezetésnek, hiszen – ahogy Benjamin Netanjahu ígérte – minden idők legkeményebb háborúja következik.

A Hamász támadássorozatának volumene és kegyetlensége a nemzetközi közvéleményt is megdöbbentette, és még a zsidó állammal általában szkeptikus ENSZ is elítélte. A Biden-adminisztráció, amely eddig fenntartásokkal állt a Netanjahu-kormányhoz, és bírálta az izraeli igazságügyi reformot, most feltétel nélküli diplomáciai támogatást és kétmilliárd dollárnyi katonai támogatást ígért a zsidó államnak. Az arab országok közül az Egyesült Arab Emírségek ítélte el a Hamászt, a többi Izraellel békét kötő arab ország igyekszik kellő távolságból szemlélni az eseményeket. A mostani szimpátia persze mérséklődni fog, ha az izraeli harci gépezet tényleg beindul, és a közösségi médiát elárasztják majd a palesztin polgári áldozatokról készült felvételek. Az idő előrehaladtával tehát Izrael barátai részéről is várhatók tessék-lássék nyilatkozatok és a polgári lakosság védelmére való felszólítások.

A Hamász (és Irán) várakozásai ugyanakkor részlegesen teljesültek. Szaúd-Arábia már bejelentette a zsidó államhoz való közeledés felfüggesztését. A szervezet most a konfliktus eszkalációjára játszik. Célja, hogy beszálljon Irán, a libanoni Hezbollah, a Ciszjordániában működő fegyveres csoportok, és hogy lázadások robbanjanak ki Kelet-Jeruzsálemben. Utóbbi kettőre van is esély. A Ciszjordániai Z generációs, Fatahtól függetlenül működő milíciák mára önálló életre keltek, Kelet-Jeruzsálem társadalmi és gazdasági feszültségei pedig kiváló táptalajt adnak az erőszaknak. Irán és a Hezbollah komolyabb beavatkozása viszont kérdéses. A támadás társtettese, Tehe­rán szóban markánsan a Hamász mellett foglalt állást, de az elmúlt évek gazdasági válsága miatt kialakult társadalmi feszültségek nyomán az iráni vezetés harci kedve alacsony. Közben a Hezbollah Dél-Libanonból rakétatámadásokat indított Izrael ellen, de visszafogottsága arra utal, hogy a síita szervezet még jól emlékszik a 2006-as háborúra, és nem kíván nagyobb harcokba bonyolódni, ezzel is növelve Libanon nem síita lakosságának az ellenszenvét maga iránt.

De ha többfrontossá válnának is a harcok, akkor sem kérdés, hogy Izrael győzni fog a háborúban. Hogy azonban a rá következő napon mi lesz Gázával, egyelőre senki nem tudja. Az övezet újbóli megszállása túl sok áldozattal járna, tehát ugyanolyan fenntarthatatlan lenne, mint 2005-ben volt. A Hamász-kormányzat túlélése politikailag elfogadhatatlan Tel-Aviv számára. A terület irányításának átadása a rivális, Ciszjordániát is uraló Fatahnak kivitelezhetetlen. Arab országok által delegált békefenntartók kihelyezése – akarat és képesség híján – elképzelhetetlen. Egy gázai bábkormány létrehozására sincs sok esély. Ha pedig a Hamászt teljesen megsemmisítik (ami egyébként nem valószínű), nem tudni, hogy a hatalmi vákuumba nem türemkedik-e be valami sokkal rosszabb.