Szép szóval már nem megy
Hogy fest ma a véres merényletektől, etnikai feszültségektől és magas államadósságtól sújtott gall állam, Európa egyik bástyája? Garadnai Zoltán történészt, Franciaország-szakértőt a katonatisztek nagy vihart kavaró nyílt levele kapcsán kérdeztük, amelyben polgárháború veszélyére hívják fel a figyelmet.
– Mit jelent, illetve mit mutat az a két levél, amelyet francia katonák írtak nemrég tulajdonképpen egész Franciaországnak? Egyes elemzők szerint ez csupán ijesztgetés…
– Én komoly jelzésnek tartom. Mondjuk úgy, vészjelzésnek, és túlzottan is súlyosnak ahhoz, hogy a politikai elit elmenjen a levelek lényege mellett, és csupán a szerzők kritizálásával foglalkozzon. Mert most ezt teszi. A francia hadseregnek rendkívül nagy a nimbusza, a felmérések szerint élvezi a társadalom 70 százalékának bizalmát és pártfogását. Ráadásul a Dühös rendőrök nevű informális érdekvédelmi csoport is hallatja a hangját, különösen egyik kolléganőjük nemrég történt brutális, nyílt színi meggyilkolása, valamint az azt követő újabb, avignoni rendőrgyilkosság óta. Múlt héten pedig 35 ezer rendőr tüntetett a Nemzetgyűlés épülete előtt, elsősorban az igazságügyi rendszer szigorítását követelve. A kormány mindjárt be is nyújtott egy szigorítást szolgáló törvényjavaslatot.
– Nem ezek az első katonáktól érkező figyelmeztetések a francia történelemben…
– A mostani levelek emlékeztetnek arra, amikor az OAS nevű szervezet, benne az idegenlégió 1. ezredével, valamint több legionárius magyarral is, el akarta mozdítani az akkori elnököt, Charles de Gaulle-t. Igaz, ott és akkor kicsit más volt a lényeg, én mégis látok valamiféle üzenetet abban, hogy a levelek pont a puccs hatvanadik évfordulóján születtek. De Gaulle az arabok pártjára állt, és feladta Algériát. Cserébe Franciaország megőrizhette nemzetközi pozícióit, továbbra is hozzájutott fontos nyersanyagokhoz, és folytathatta atomarzenáljának fejlesztését. Igaz, eközben egymillió feketelábúnak, azaz francia telepesnek sürgősen távoznia kellett Algériából. Aki maradt, azt lemészárolták az arabok.
– Téved, aki azt állítja, hogy mára a kritikus szint alá süllyedt a francia nemzet immunrendszere?
– Franciaország egyrészt nehéz történelmi örökséget cipel. Másrészt az 1980-as évektől, Mitterrand elnökségétől kezdve a francia vezetőréteg egyértelműen besorolt a globalizáció folyamatába. Valamint mára nagyon tágra nyílt az olló az elit és a szegény munkásnegyedek népe között, nem is beszélve a gettók rétegéről. Emellett óriási lett a különbség a város és a vidék között is, például az infrastrukturális fejlesztések vagy a magas szintű oktatáshoz való hozzáférés terén. Már látni, hogy napjainkra kifulladt a francia jóléti állam, ami amúgy elsőként valósult meg az 1930-as évek Európájában. Az a középosztály, amely akkor rendkívüli módon megerősödött, ma már egyre kevésbé tudja kezében tartani Franciaország sorsát. Oda az egykori francia nagyság, a gloire eszményképe, a forradalom eszményei szertefoszlottak. Főleg ha azt a feszültséget nézem, ami az iszlám és a kereszténység között alakult ki napjainkra. Vajon így milyen testvériségről lehetne beszélni?
– Hogy teljesít ma a francia gazdaság, és miként áll a pénzügyek terén az a francia állam, amelynek szembeszökően magas immár az adóssága? Ennek ellenére most elengedte Szudán vele szembeni tartozását…
– Igen, gondok vannak. Az államadósság 98 százalék, a munkanélküliségi ráta 6,9 százalékos, a fiatalok körében viszont 25 százalék, miközben a gazdaság növekedése 1,5 százalékra esett vissza. Macronnal, a köztársasági elnökkel kezdeném, aki kettőt lép előre, hármat hátra, egyet jobbra, kettőt balra. Centrista politikát folytat, amellyel jobbról és balról is próbál szavazatokat szerezni. Így azonban csak tovább gyűrűznek a meglévő gazdasági és társadalmi problémák, az elit képtelen érdemben beavatkozni a folyamatokba, és erre jött még a koronavírus-járvány. Eközben a sárga mellényes mozgalom sem szűnt meg, csak a médiában a pandémia került az érdeklődés centrumába.
– Macron? Jövőre választás lesz Franciaországban. Hír, hogy még nem volt olyan francia elnök, akinek annyira alacsony lett volna a népszerűségi indexe, mint most neki.
– Mégis ő az esélyes, beállnak majd mögé azok a körök is, akikről még nem látni, hogy támogatnák. Az igazi változást egy új, jobbközép arc jelentené. Szóba került Pierre de Villiers neve. Ő volt a hadsereg főparancsnoka, de 2017-ben összeveszett Macronnal, és lemondott. Tavaly húsz százalékon állt a népszerűségi indexe, ami francia viszonylatban komoly szintnek számít. Elindul? Nem indul? Még nem tudni.
– A francia Vallási Örökségek Megfigyelője nevű szervezet vezetője, Edouard de Lamaze szerint naponta három keresztény templomot ér támadás az országban, tizenöt naponta adnak át egy új mecsetet, és bontanak le egy keresztény templomot. Strasbourgban pedig épül Európa legnagyobb muszlim vallási központja, amit a város zöld polgármestere 2,5 millió euróval támogat… Ezt már egyébként a toleráns Darmanin belügyminiszter is rosszallja. Hova vezet ez?
– Ez a nyugati kereszténység általános válságának és önfeladásának a jele, ami Franciaországban másféle súlyos fenyegetésre is utal. A Napóleon utáni évtizedekben a franciáknak le kellett mondaniuk Európa meghódításáról, tehát más földrészek felé fordultak, és tekintélyes gyarmatbirodalmat építettek fel a XIX. században. És élvezték is a birodalmi lét előnyeit, persze a hátrányait is, de most mintha több lenne a hátrány. A történelem benyújtja nekik a számlát. Kirajzolódtak a kettős állam körvonalai. A gettókban a muszlim hit és a sárija alapjaira építve párhuzamos állam kezd kialakulni. Épp az lesz Macron alkalmasságának végső próbája, hogy képes-e megszüntetni ezt a második államot.
– Ő kezdeményezte a radikalizmusra buzdító imámok és a radikális muszlim csoportok elleni törvényi szigorítást…
– Korábban kellett volna már lépnie. A franciák nem mostanában találkoztak először az iszlám terrorizmussal. Megtapasztalták már az 1980-as években is, a libanoni válság kapcsán, gyilkosságok, robbantásos merényletek formájában, de az 1990-es esztendők algériai polgárháborújának hatásait sem lehetett távol tartani Franciaországtól. Napjainkban pedig francia katonák halnak meg Maliban a muszlim terroristák elleni harcban. A másik, hogy Franciaországban is jelen van, méghozzá a legvéresebb formájában, az arab–zsidó konfliktus. Valaha itt élt Európa legnagyobb, legbefolyásosabb zsidó közössége, mára alaposan lecsökkent a lélekszáma, sokan menekültek el Izraelbe.
– Mit lát, mit érez most egy átlag francia? Aki nyilván nem lepődött meg Marine Le Pen bejelentésén: a Nemzeti Tömörülés elnök asszonya szerint ugyanis migránsok, illetve migráns hátterű tettesek követik el az utcai bűncselekmények 90 százalékát. A katonák pedig azt írták: az állam egyezséget kötött a gettók bűnözésével.
– A franciák különleges nemzetnek tartják magukat, amely a kultúra, a demokrácia, a szellem világossága terén is példát adott Európának. Most ez az érzet is összeomlóban van. Befogadó országról beszélünk, ahol előbb kelet- és dél-európai bevándorlók keresték a boldogulást, aztán jöttek a vietnámiak, majd az arabok, a feketék. A francia ember úgy viszonyult mindehhez, hogy aki franciául beszél, és elnyerte a francia állampolgárságot, az onnan kezdve francia. Most azonban az illúzióvesztés korát éli az őshonos társadalom. Tény, szép szóval már semmi sem fog menni. Másrészt működő program, hiteles perspektíva kell azoknak, akik ki akarnak törni a gettókból, ahol egyre inkább a szervezett bűnözés veszi át a mindennapok irányítását.
– Tényleg kitörhet egy polgárháború?
– Nem, én arra számítok, hogy az elnökválasztás után több területen is fordulat, de legalábbis hatékony kiigazítás következik be. Egy polgárháború ugyanoda vezetne, mint az, ha tétlen maradna a leendő vezetés. Franciaország a semmibe hullana.
