Néhány héttel ezelőtt valósággal megrázta a Balkánt Alek­san­dar Vucsics szerb és Hashim Thacsi koszovói elnök egyezkedésének híre: felmerült, hogy területcserével rendezze vitás ügyeit a két állam. A 2008 óta független Koszovó északi része ugyanis szerb többségű – az albánok állítólag lemondanának ezekről a falvakról, ha cserébe megkapnák Szerbiától az albán többségű Presevo-völgy falvait.

Vranje. Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Hogy az ajánlat és az ötlet valóban létezik, afelől erős kétségeink vannak, hiszen Szerbiában népszavazáson kellene dönteni egy ilyen horderejű kérdésről, a válasz viszont előre borítékolható: a szerbek aligha mondanának le déli területeikről. Sokan úgy tartják, albán segítséggel Vucsics csak belengette az ötletet, tesztelte a hatást, miközben valóban népszavazásra készül: csakhogy az a népszavazás a legfőbb kérdésről, Koszovóról szól majd. Vucsics megértette és nyíltan ki is mondta azt, amit a szerb nép nagy része még nem értett meg: ahhoz, hogy harminc év múlva ne Vranjénál (dél-szerbiai város) kelljen megvédeni az országot, most fel kell adni Koszovót.

Történelmi mondat, történelmi helyzet. Elindultunk hát a vucsicsi mondat nyomába: Dél-Szerbiában kezdjünk utazásunkat.

Orbán Viktor a hősük

1992-ben népszavazást tartottak az albánok lakta Presevóban, Bujenovácban és Medvedjában. Az albánok 98 százaléka a Koszovóhoz tartozás mellett döntött. 2001-ben súlyos összecsapások zajlottak szerbek és albánok között, megalakult a Koszovói Felszabadítási Hadsereg mintájára a helyi albánok fegyveres szervezete. A 2006-os békemegállapodás semmit nem oldott meg, a hamu alatt tovább izzik a parázs. Idén júliusban a három albán település képviselői egyhangú nyilatkozatot tettek, miszerint sorsukat a koszovói politikai vezetés kezébe helyezik. Ez az albánoknak a szabadság előszobája, a szerbeknek hazaárulás.

A vranjei szerbek határozottan kenyértörésre viszik a dolgot, ha úgy alakul. Nemanja kocsmája a központban, a forgalmas Partizanska egyik kis mellékutcájában húzódik meg. Amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, odatelepedik hozzánk egy kicsit politizálni. Odabent sütik nekünk a csevapot és a pljeskavicát, éhesek vagyunk, de még éhesebbek az információra. Arra, hogyan látják a helyzetet az itteni szerbek.

– Roppant egyszerű az egész – szögezi le Nemanja, miközben cigarettája füstjét eregeti –, Koszovót soha nem adjuk fel. És Vranje se lesz soha albán föld, azt garantálom. Ha valamilyen módon átjátszanák nekik ezt a területet, már másnap fegyveres harcot kezdenénk a siptárok (az albánok gúnyneve – a szerk.) ellen.

Újdonsült szerb ismerősünk nem titkolja, hogy Orbán Viktor példakép számára. Így mondja: „ő az én hősöm.”

– A magyarok jól tették, hogy felhúzták a déli határkerítést. Jó lenne egy ilyen Macedóniánál is. Annak is örülök, hogy a szerb–magyar kapcsolatok végre normálisan működnek. Mindegy, hogy ki itt a pravoszláv, ki a katolikus, a lényeg, hogy mindannyian keresztények vagyunk.

Nemanja szerint az albán népszaporulat nem olyan nagy, ahogyan az a híradásokból kiderül.

– Annak a világnak vége, hogy Koszovó után teleszülik nekünk Szerbiát is. Az egyik albán katonatársamék még tizenhárman voltak testvérek, neki pedig már csak három gyermeke van. Arról nem beszélve, hogy a fiatal albánok tömegesen hagyják el a szülőföldjüket. Svájcban, Németországban seftelnek, bűnöznek, az itteni településeket magukra hagyják. Az is mese, hogy fegyelmezetten hazaadnák a pénzt. A világ megváltozott. Felettük az itthoni albán vezetőknek már nincs hatalmuk.

Nemanja tehát optimista, és nemcsak politikai ügyekben, de az esti meccsel kapcsolatban is. Szeretett klubja, a Crvena Zvezda ugyanis az osztrák Salz­burggal játszik Bajnokok Ligája-selejtezőt. Meghív közös meccsnézésre, este vissza is megyünk, és hamisítatlan szerb hangulatba csöppenünk. Nemanja és barátai piros-fehér mezben várják a kezdő sípszót, közben fogy a rakija, emelkedik a hangulat, pirosodnak az arcok. Aztán amikor elkezdődik a mérkőzés, a televízió képernyőjén azt látjuk, hogy a Zvezda üres lelátók előtt játszik. Kiderül, hogy Nemanjáék minden körülmények között Belgrádba utaztak volna szurkolni, csakhogy történt egy kis baleset.

– Igen, tényleg zártkapus a meccs – veti oda nekünk Nemanja, miközben sült halat és disznóhúst szervíroz barátainak. – A szurkolók Ratko Mladicsot (a boszniai szerb háborús bűnöst és tömeggyilkost – a szerk.) éltették egy előző meccsen, az UEFA pedig nem engedi a politizálást, kitiltották őket.

A Crvena Zvezda egyébként 0-0-t játszott osztrák ellenfelével. A döntetlen elfogadható eredmény itt, Vranjéban. De lesz még visszavágó, ebben bízik mindenki. A meccs pedig lefújásig tart, ugye. (Lapzártakor megérkezett a visszavágó eredménye: 2-2, amivel a szerb csapat jutott tovább – a szerk.)

Bujenovac. Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Szlovákia nem számít

Bujenovac teljesen más, mint Vranje. Szándékosan nem autópályán haladunk, hogy szemrevételezzük a tájat és az embereket. Ahogyan Erdélyben is látszik, hol élnek a románok és hol a magyarok, itt is nagyjából sejthető, az adott településen az albánok vagy a szerbek vannak-e többségben. Befejezetlen, szerkezetkész házak, némileg kaotikus utcakép jelzi, hogy bár fizikailag Szerbiában maradtunk, lelkileg már albán felségterületen járunk. Ebben a városban – és a tágabb környezetében – hivatalosan nem is élnek albánok. Ennek oka, hogy bojkottálták a legutóbbi népszámlálást, és bár Bujenovácban kétharmados többségben vannak, a statisztikákban nem szerepelnek.

Shukri Ymeri. Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Csakhogy az albánok nem türelmetlenek, tudnak várni. Ez a magabiztosság érződik az Albán Nemzeti Tanács helyi vezetője, Shukri Ymeri minden szavából, minden mozdulatából. Irodája előterében egymás mellé helyezték a koszovói, az amerikai, a német és az uniós zászlót. Orientáció, felelik kérdésünkre, hogy miért éppen ezeket, miért éppen itt.

– Koszovó nemcsak független, de a határait is rendezi az idő előrehaladtával. Montenegróval már megállapodtak, ami pedig Albániát és Koszovót illeti, ott előbb-utóbb nem lesz határ – vázolja fel a jövőt sejtelmesen.

Hozzáteszi, hogy a dél-szerbiai albánok ugyanazokat a jogokat követelik, mint az észak-koszovói szerbek, se többet, se kevesebbet. Ha azok autonómiát kapnak, nekik is jár, ha pedig az északi szerb enklávét Szerbiához csatolják, akkor ők Koszovóhoz akarnak tartozni.

A dél-szerbiai albánok – csakúgy, mint koszovói társaik a volt Jugoszláviában – tudják, hogy elégséges forrás híján csakis magukra támaszkodhatnak. Ymeri úr váltig állítja, ma is az a helyzet, hogy a külföldön élő albánok hazaadják pénzük egy részét, segítik az otthoniakat, ha nem is olyan nagy mértékben, mint húsz évvel ezelőtt. Tanári fizetéséből Ymeri úr sem tudná taníttatni három egyetemista gyermekét, így Amerikában élő testvére segíti pénzzel őket. Ahogyan másik beszélgetőtársunk, a Nemzeti Tanács jogásza, Kujtim Ismaili pristinai tanulmányait is a svájci nagybácsi finanszírozta.

Koszovó kérdése persze, itt is előkerül. A bujenováci albánok nem is tagadják, hogy sokkal inkább oda, mint Szerbiához tartozónak érzik magukat. Szerbiában élünk, de a szívünk Koszovóban dobog – érzékenyül el Ymeri úr, de máris jelzi, hogy az érzelmeken túl közjogi kapaszkodóik is akadnak. 1953-ig ugyanis a Presevo-völgyi terület, benne Bujenovac és más települések is Koszovóhoz tartoztak közigazgatásilag, ellenben az észak-koszovói szerb többségű települések nem, azokat csak a kommunista rendszerben csapták hozzájuk… ahogyan a gyimesi települések sem véletlenül kerültek kívül Hargita megyén.

Beszélgetőtársainkat nem különösebben izgatja, hogy a nemzetközi közösség egyelőre nem ismeri el egyöntetűen Koszovó függetlenségét.

– Az Egyesült Államok, Németország, Franciaország már rábólintott a független Koszovóra, majd megpróbáljuk túlélni valahogy, hogy például Szlovákia nem – mosolyog a Nemzeti Tanács helyi elnöke.

Felvetjük, hogy a belgrádi sajtóban hosszú ideje témát adnak a gyanús földvásárlási ügyletek. Ezek a híradások arról szólnak, hogy nemhogy errefelé, de már Nis környékén is koszovói albánok kezén vannak jelentős földterületek. Ymeri úr szerint mindez pusztán szerb propaganda.

– Már csak azért sem igaz, mert a külföldön élő albánok nem érdekeltek ebben, másra költik a pénzüket. Egyébként az is aligha véletlen, hogy az albán többségű dél-szerbiai településeken nemhogy a földhivatalok vezetése, de a teljes munkatársi kör szerb nemzetiségű. Nem is lehetne kivitelezni az ilyesmit – mondja Ymeri úr.

Mi nem teszünk igazságot, bár felmerül bennünk, hogy aki hazaadja keresménye, vállalkozása bevételeinek egy részét, valószínűleg tudja: akié a föld, azé a hatalom.

Presevo. Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Ellátogatunk Presevóba is. A boltok zárva, a kávéházakban férfiak üldögélnek, ahogyan bárhol az iszlám világban. Mindenfelé csend, mecsetbe igyekvő csoportok, mintha valamilyen belső-anatóliai kisvárosban volnánk. Bajramra érkeztünk. Az iszlám világ egyik legnagyobb ünnepén, amelyen a fiát feláldozni kész Ábrahámra emlékezve a gazdag emberek saját kezűleg vendégelik meg szegényebb rokonaikat, barátaikat, elcsendesedik minden. Mi is elcsendesedünk, és egy keveset sétálgatunk Presevóban, de fullánkként a hátunkon érezzük mások tekintetét. Egyszerre megszólal a müezzin, esti imára hívja az iszlám követőit. Mi pedig elhagyjuk a várost, mert ahogyan Pataky Attila énekelte, nem fogadott magába.

Emléktábla Staro Grackóban. Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Kölcsönös sérelmek

Bár a szerbek tagadják, hogy határ volna, ők csak adminisztrációs pontnak nevezik, Dél-Szerbia és Koszovó között igenis klasszikus határ húzódik. Útlevéllel kelünk át, nagyjából egyórás várakozás után. Ahogyan Koszovó dimbes-dombos tájain kanyargunk, és haladunk egyre beljebb a főváros, Pristina felé, megállunk szemrevételezni egy-egy szerb enklávét. Nemcsak Észak-Koszovóban vannak ugyanis zárt közösségek, a tartomány belsejében is élnek egymás szomszédságában szerbek és albánok, csak keresni kell őket.

Staro Grackót azonban szó szerint alig találjuk meg. Lipjan külvárosában egyetlen kósza tábla jelzi az útirányt az 1999-es szerb tragédia talán legfontosabb helyszíne felé. Itt, ebben a poros, szinte néptelen kis faluban annak az évnek a júliusában tizennégy szerb földművest mészároltak le máig ismeretlen tettesek. Nagy fantázia azért nem kell hozzá, hogy a máig felderítetlen bűncselekmény elkövetőit elhelyezzük: háború dúlt, a környéken pedig albán települések fogják közre Staro Grackót. A helyi iskola falán emléktábla örökíti meg a gyilkosságot, minden erre vetődő szerb átutazó vendég elidőzik itt egy cseppet.

A nem túl készséges, de a kérdéseinkre tisztességgel felelő helyi szerbek elmondják, hogy mindmáig kapnak egy csekélyke nyugdíjat a szerb államtól, ahogyan a közfeladatokat ellátó személyeket, például a tanárokat is Belgrádból fizetik. Az itteni szerbek beszélnek albánul, kell is nekik, hiszen munka nemigen terem másképp számukra az albán tengerben. Mindenesetre bátor az a pár száz Staro Grackó-i szerb ember: itt maradtak a szülőföldjükön, holott az esetleges újabb erőszakhullám elsőként nyilvánvalóan őket éri el. Hogy miért nem mennek el mégis, arra nem kapunk választ: miután röviden válaszoltak kérdéseinkre, sietve bezárkóznak otthonaikba. Errefelé ez a normális, megértjük őket.

A leghíresebb szerb enklávé kétségkívül Gracanica, közvetlenül Pristina tőszomszédságában. A város egy darab Szerbia: mindenfelé cirill betűk, szerb zászlók, és nemcsak euróval, dinárral is lehet fizetni. Jelentőségét és hírnevét XIV. századi ortodox kolostorának köszönheti. A háború idején békefenntartók őrizték az épületet az albán bandáktól, ezért nem esett kár benne, ahogyan más ortodox építészeti emlékekben. 2006 óta pedig a Világörökség része, védett épület. Mindezt Bojan Todorovic idegenvezető meséli el nekünk, és ahogyan minden szerb, ő is az egekig dicséri Orbán Viktort.

– Minden országból jönnek ide turisták, havonta néhány magyar csoport is felkeresi a kolostort. A múltkor is megérkezett egy busznyi magyar, mondom nekik, Orbán Viktorra igazán büszkék lehetnek, ilyen miniszterelnök kellene minden európai országban! Erre a magyarok csak húzták a szájukat, hogy micsoda diktátor, üldözi a civil szervezeteket, és így tovább. Figyeljenek ide, mondom én, talán bűn az, ha az ember szereti a hazáját? Hogy neki Magyarország a legfontosabb? Nem szóltak semmit, de láttam, hogy teljesen összezavarodtak.

Mit feleljünk, ilyen magyarok is vannak…

1999-ben persze a szerbek is követtek el súlyos háborús bűncselekményeket. És hogy az erőszak emléke, a múlt máig kísért, azt az albánok lakta városkában, Gadime e Uletben értjük meg. Beszélgetőtársunk, Adem Tasholli ma már nyugdíjas, vegyesboltot vezet, de hosszú ideig iskolaigazgatóként dolgozott Lipjanban. Miközben beszél, Albán ellenállás 1944–1951 között című könyvét lobogtatja kezében. Mint minden koszovói szerb és albán, Tasholli úr is a végeláthatatlan történelmi sérelmek felsorolásával kezdi a beszélgetést, de hamarosan rákanyarodunk a félmúltra is.

– 1999-ben betörtek ide a szerbek. Tíz­ezer embert kisöpörtek a környékről, a helyi albánok Albániába és a környező hegyekbe menekültek. A szerb csapatok szörnyű bűncselekményeket követtek el, megerőszakoltak nőket, gyerekekkel zsarolták a szüleiket, embereket gyilkoltak meg.

Sem Tasholli úr, sem szerb beszélgetőtársaink nem ejtenek szót a saját közösségük bűneiről. Nincs visszavágás, csak elszenvedett ütés. A Balkánon a minket ért csapás mindig univerzális és egyetemesen rossz, a visszavágás viszont a körülményekhez képest emberséges. Így megy ez errefelé.

Mi azért el tudjuk képzelni, mi zajlott itt 1999-ben pró és kontra. Albánok és szerbek között alkalmasint ma is azért dúl a viszály, amiért szerbek és horvátok, szerbek és bosnyákok, macedónok és albánok között is. Gróf Andrássy Gyula már száz éve világosan leírta, hogy a Balkánon a nemzetiség az egyetlen államalkotó elv: „hiányoznak a tradíción, a történelmen és a természeten alapuló határok.”

Most is ez a baj.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Nem kell területcsere

Pristina teljesen más. Már kétszer jártam Koszovó fővárosában, de mostanra lehetetlen nem észrevenni a változást. Gombamód megszaporodtak a divatos üzletek, megérkeztek a világcégek, hatalmas irodaházak nőttek ki a semmiből, jól öltözöttek az emberek. Az autók legalább fele a négy német márkából kerül ki: Mercedes, BMW, Audi és Volkswagen. Talán még Németországban sincs ennyi német autó.

A felszín alatt azonban Koszovó továbbra is szegény ország – legalábbis ezt állítja beszélgetőtársunk és kollégánk, Lavdim Hamidi, a Zeri napilap főszerkesztője.

– Valóban sok a fejlesztés, látványosak a beruházások, de a helyi gazdaság szerkezete továbbra sem megfelelő. Kilencven százalék az import, és mindössze tíz százalék az export aránya. A nyugati diaszpóra évente egymilliárd eurót küld haza, ez az állami költségvetés mintegy fele. Sajnos, sok bajunk akad a migrációval, 150 ezer ember hagyta el Koszovót, Magyarországra is eljutottak, legalábbis átmenetileg, mert Németországba készültek.

– Kik a legfontosabb gazdasági partnereik?

– Bár sok politikai problémánk akad Szerbiával, mégis ők a legfontosabb partnereink Macedónia mellett. Rajtuk kívül Németországgal és Svájccal ápolunk élénk kapcsolatokat, itt nyilvánvalóan az ott élő sok albán az összekötő kapocs. Albániával nem ilyen jó a gazdasági kapcsolat. Szerbiával 500 millió eurós importforgalmunk van, ugyanez az érték Albániával nem éri el a 100 milliót.

A politikai kapcsolatokról szólva Lavdim Hamidi nem osztja azt a véleményt, hogy a Vucsics-Thacsi-találkozón felmerült területcsere bármit is megoldana.

Lavdim Hamidi. Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Igazság szerint egyiküknek sincs fogalma arról, hogyan lehetne ezt kivitelezni. Szerintem semmi szükség erre az egészre, és nem vagyok egyedül a véleményemmel. Koszovót mintegy százötven ország elismeri, nem nekünk kéne kinyitni Pandora szelencéjét. Mi lesz akkor Macedóniával? És Boszniával? Tudomásul kell venni, hogy a balkáni országok csak uniós perspektívában gondolkodhatnak. Nem új határokra és területcserére, hanem több Európára van szükségünk.

Világos beszéd. És itt, a Zeri napilap szerkesztőségében igaz is. A baj csak az, hogy sem a világ, sem Koszovó, sem Szerbia számára nem ilyen egyszerű a képlet. Hogy mást ne mondjunk, még Pristinában is dúl a harc a nyugatiasak és az iszlám felé húzók között, és ez csak egyetlen apró probléma a pristinai belpolitikában.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Nincs hova hátrálni

Kosovska Mitrovica felé vesszük az irányt. A kettéosztott városról sok rossz hírt hallhattunk, összecsapások, tüntetések zajlottak itt az elmúlt években. Akárcsak Belfastban, itt is elkülönülve, egymástól elzártan él a történelem által egymás mellé parancsolt két közösség. Az Ibar folyó a természetes akadály, attól északra szerbek, délre albánok laknak. Magában a városban a szerbek egyharmados kisebbségben vannak, a vidékkel együtt azonban többséget alkotnak az északi területen.
Arra hamar rájöttünk, hogy a szerb Mitrovica eléréséhez hatalmasat kell kerülnünk, a belgrádi útról lekanyarodunk, és egy falu érintésével érkezünk meg. Mindenfelé szerb és orosz zászlók, ortodox szentek és régi szerb királyok szobrai. újra eszünkbe jut Észak-Írország, amikor gazdagon díszített graffitikbe botlunk – mintha éppen Belfast és Derry katolikus gettóiban járnánk. A falakon marcona katonák egyenruhában, szerb szimbólumok, valamint az elgondolkodtató, ugyanakkor tragikusan kifejező mondat: „Innen nincs hova hátrálni!”

A szerbek valóban nem hátrálnak, inkább megelőzésben gondolkodnak. A forgalmas sétálóutca végén, egyetlen karnyújtásnyira a teraszos vendéglőktől, kávézóktól, híd köti össze a két Mitrovicát. Csakhogy az a híd kissé más, mint felénk. A szerb részen mesterséges kő­akadály kettős karéjban zárja le a sétálóutcát: szemmel láthatóan azért építették meg, hogy autóval ne lehessen behajtani az albán oldalról. Közvetlenül a híd bejáratánál olasz békefenntartók süt­kéreznek, a kocsijukon virító Carabinieri felirat halvány jelzés a távoli Nyugat-Euró­páról.

Koszovói szerb rendőr néz minket szúrós szemmel, ahogyan megszemléljük a helyi vértanúk emlékművét. Kétszáz vértanú neve sorakozik a kőoszlopon, őket 1998-’99-ben mészároltak le az albán gerillák, illetve veszítették életüket a légitámadásokban.

Kosovska Mitrovica szerb oldala. Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A szerb Mitrovica a barátságtalan és szótlanságba burkolózó emberek városa. Valamiféle szerzett szomorúság és rosszkedv üli meg a várost, mintha átok sújtaná az ittenieket. A recepciós hölgy, a pincérek, de még az útba igazító járókelők is gépiesen, kedvetlenül beszélnek velünk. Szerbiában nem éppen ezt tapasztaltuk. Talán ilyen lehetett az országvesztés utáni esztendőkben a hangulat Kolozsváron, Szabadkán, Kassán…

Aki szóba áll velünk, felhánytorgatja, hogy Magyarország az elsők között ismerte el a független Koszovót, és akad néhány kemény szavuk Vucsics szerb elnökről is, akinek itt, a diaszpórában még alighanem bizonyítania kell. Annál nagyobb hős a helyi szerbek számára Vla­gyi­mir Putyin. Már csak benne bíznak. Az orosz elnök plakátjai, képei valósággal ellepték a várost. A remény elillant, az illúziók megérkeztek.

A közeli kávézóban rendőrök mellé ülünk, belefülelünk a beszélgetésükbe. Jóllehet a koszovói állam alkalmazottai, ez a tény nem akadályozza meg őket abban, hogy az albánokat emlegetve siptározzanak egy sort. Mindenesetre üdvözlendő, hogy a szerb oldalon szerb, az albánon albán rendőröket alkalmaz a gondoskodó államhatalom. Kész szerencse, gondoljuk magunkban, felesleges élesztgetni a parazsat.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Az Ibar tiszta vizében halakat kutatva, a hídon meg-megállva, átballagunk az albán oldalra. Egyszerre megváltozik minden, a szerb lobogókat a koszovói váltja fel, és az albánok világra nyitottságának – ismét csak az a fránya orientáció – jelzésére uniós, amerikai és NATO-zászlók, Teréz anya-szobor, nyugatias díszletek jelzik, hogy Koszovó nyugatra tör. Vagy mégsem? Az albán Mitrovica kellős közepén hatalmas mecset jelzi, hogy akad azért másféle akarat és irány is. A hivalkodó épületet török segítséggel húzták fel, és adták át 2014-ben.

Kosovska Mitrovica albán oldala. Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Egyszóval ez itt az iszlám földje. A sokasodó, nyugtalan, hódítani kész iszlámé, amelynek oly sok orcája van. Mi éppen a kissé ateista, kissé vallásos, kicsit Nyugat-imádó, kicsit iszlamista albán változattal ismerkedtünk néhány napig. A híd túloldalán pedig ott az európai múlt és jelen. A szerbek Trianonja zajlik az Ibar másik oldalán. Hogy a koszovói történet megáll-e önmagában, vagy erős jelzése a mélyreható európai változásoknak, azon hazafelé jövet egészen a magyar határig gondolkodunk.