– Miért döntött úgy, hogy Afrikában akar dolgozni?

– Középiskolás társaimmal együtt nyaranta sok időt töltöttünk magyarországi állami gondozott gyerekek között. Egy barátnőm, Borbély Emese volt a szervezőmotorja a lelkes társaságnak. Emlékszem, mindig szíven ütött, hogy gondozóként el kellett játszani, hogy az árvák családja vagyunk, de csak reggel nyolctól délután négyig, mert utána meg kell velük szakítani a kapcsolatot. A barátnőmmel aztán szétváltak útjaink. A véletlen úgy hozta, hogy mikor újra találkoztam vele, már a Taita Alapítvány létrehozójaként önkénteseket toborzott egy kenyai árvaházba. Nyárra érett meg bennem az elhatározás, hogy elmegyek. Úgy éreztem, itthon felborultak az értékek, és bizonyosságot kellett szereznem, hogy nem e sarkaiból kifordult világ, hanem az én értékrendem a helyes. És örömmel segítettem ott, ahol arra a legnagyobb szükség van, s közben, ahogy megismertem az afrikai kultúrát, ráláttam saját európai életemre: igyekeztem felfedezni az egyetemes emberit, megtanulni azt, ami feledésbe merült a mi civilizációnkban.

– A világ más részeiről érkeznek Burába önkéntesek?

– Inkább csak turisták. Az árvaház kőépületét németek építették fel, a magyarok pedig a fenntartás költségeit fizetik. Egyébként az önkéntesség Nyugat-Európában másképp működik, mint itthon. Nyugaton egy egész iparág létesült arra, hogy fizetés nélküli segítőket közvetítsen Afrikától Dél-Amerikáig olyan helyekre, ahol arra szükség van. Az önkéntesek komoly összeget fizetnek az erre szakosodott szervezeteknek azért, hogy ingyen dolgozhassanak. Magyarországon szerencsére ez nem így van. Mi támogatókat szereztünk, az adományokból pedig a kinti gyerekeknek vásároltunk kukoricát, babot, alapvető élelmiszereket. Az önkéntes a magyar rendszerben nem fizet: én is csak a saját útiköltségemet fedeztem, kint pedig ugyanazt az ellátást kaptam, mint az árvák.

– Mit tudnak a burai árvaházban Magyarországról?

– Semmit. Viszont azt hiszik, ez az ország maga a Kánaán. Hiába magyaráztam, hogy az itteni gazdasági helyzet sem túl rózsás, nem hittek nekem. Az ő fogalmaik szerint egy olyan ország, ahol van víz és étel bőven, az maga a paradicsom…

– Ez teljesen érthető.

– Igen, főleg, hogy a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, mikor a víz, az étel, a család, az oktatás nem a mindennapi élet része, hanem luxuscikk. Egy kis faluban a hegyek között van az árvaház, amelyet a Sisters of Saint Joseph működtet. Itt, a hegyvidéken egyébként a Kenyára jellemző éhínség, szárazság kevésbé fenyegető, a körülmények az afrikai átlaghoz képest jónak számítanak. A síkvidéken rosszabb a helyzet. Három éve nem esett eső, nincs víz, a maszájok állatai elpusztulnak, víz nélkül pedig az alapvető gabonát sem tudják megtermelni. Mikor volt alkalmam utazgatni az országban, akkor értettem meg, hogy az árvaházi gyerekek a kenyai átlaghoz képest paradicsomi körülmények közt élnek. Naponta ötször kapnak enni, fedél van a fejük fölött, és iskolába járhatnak.

– Hogyan telt egy napja?

– Az első napokban nehezen találtam a helyem, meg kellett tanulnom az ottani szokásokat, át kellett vennem az afrikai életritmust, ami az itthonihoz képest nagyon lassúnak tűnt, de aztán beilleszkedtem. Reggeltől délig a kisbabákkal foglalkoztam, etettem és pelenkáztam őket. Délután pedig, mikor az óvodások és az általános iskolások hazajöttek, velük foglalkoztam. Az iskolásokat angolra tanítottam, ami nem volt egyszerű, mert tanulás helyett sokszor a sambára, vagyis a földekre kellett menniük dolgozni. Egy szelíden csordogáló patakról – amit egyébként ők folyónak hívtak –, hordták a földekre és az árvaházhoz a vizet, ami rendkívül megerőltető munka. Egyébként a család, a mély emberi kapcsolatok hiánya miatt nagyon visszamaradottak ezek a gyerekek a fejlődésben, ezért is értékelték olyan nagyra a személyes figyelmet. Hogy ne sérüljenek, az elején ügyeltem arra, hogy ne alakuljon ki mély kötődés köztünk, de később rájöttem, még a kicsik is tisztában vannak azzal, hogy az önkéntesek csak rövid ideig vesznek részt az életükben.

– Milyen esélyük van arra, hogy felnőttként jobb körülmények közt élhessenek?

– A mi fogalmaink szerint kevés. Ám a jobb képességű gyerekek bentlakásos iskolába járnak, innen nagyobb az esélyük arra, hogy tovább tanulhassanak, sőt a magyar alapítvány fizeti öt gyerek tanulási költségeit. Egyetlen esélyük a tanulás, ezt tudják is. A járványok miatt azonban romlanak az életkörülmények. A lakosság 15 százaléka HIV-fertőzött, sok fiatal- és középkorú asszony szenved a kórban, ezért a férfiak tizenkét, tizenhárom éves lányokat vesznek feleségül, akik ha ki is hordják a babájukat, gyakran belehalnak a szülésbe. Ezért különösen sok az árva.

– Az egészségüket pedig tovább gyengíti a hiányos, egyoldalú táplálkozás…

– Így van. De ott, ahol éhen halnak emberek azért, mert három éve kimaradt az esős évszak, és a legalapvetőbb élelmiszereket sem tudják megtermelni, még egy tányér kukoricakásának is örülnek. Egyébként a takarmánykukoricából készült kása – amit szuahéli nyelven ugalinak hívnak –, a legfőbb táplálék. Az árvaházi étrend tényleg nem volt változatos, a kukorica egyhangúságát néha egy kis bab vagy lencse törte meg. Én jól tudtam alkalmazkodni a szegényes étrendhez, de előfordult más önkéntesekkel, hogy nem állt át a gyomruk az afrikai kosztra. Az árvaházban dolgozó nővérek ilyenkor mindig főznek valamit, hogy segítsék az átállást: olyat, ami szerintük az európai ízlésnek való. Ilyen volt a sült krumpli, tojással. Hozzá kell tennem, az ő tányérjukra csak ünnepnap kerül tojás. De nehéz a szokásaikon változtatni. Az első héten azt gondoltam, nem lehet, hogy folyton csak kását egyenek, ezért abból a pénzből, amit kivittem, húst szerettem volna venni. Hétvégén a faluba indultam, a hentesboltba. A helyi hentes üzlet helyett egy hűtőláda előtt fogadott. Kértem egy kiló marhacombot, mire egy egész fagyott marhalábat húzott elő, letette egy koszos farönkre, és baltával próbált lefaragni róla egy kilónyit. E kaland után egy kissé elment a kedvem a húsevéstől. Talán nem véletlen, hogy a szárazon tartósított ételekhez vannak szokva, hiszen csak azokat lehet ilyen körülmények között biztonsággal elfogyasztani.

– Ezek szerint nem volt túl könnyű dolga, mikor alkalmazkodni próbált a kinti életmódhoz.

– Igyekeztem átvenni az életvitelüket. Nem dzsippel utaztam, mint a gazdag turisták, hanem a helyi járaton a feketék között. Ezt a kisbuszt matatunak hívják, ezzel mentem mindenhova. Jellemzően kétszer annyian ülnek benne, mint amennyi hely van. A zsúfoltság ellenére engem fehér nőként az első ülésre ültettek, eléggé zavarban is voltam.

– Ennyire élnek még bennük a gyarmati időszak beidegződései?

– Igen, ez lehet az egyik oka, hogy még most is sokan úgy gondolkoznak, hogy a fehér ember felsőbbrendű. A feketék részéről a tisztelet elsősorban az egyházi személyeknek, a papoknak és az apácáknak jár, ami részben a természeti népek istenkultuszának öröksége, részben az egyház által felvállalt közösségszervező szerepnek köszönhető, mely a törzsi társadalom felbomlásával és a gyarmatosítók elvonultával betöltetlenül maradt. A fehér embernek pedig, akinek van pénze, a kenyai logika szerint szintén tisztelet jár. Én azon a buszon a kis pénzemmel, amelyet elhoztam az árvaháznak, gazdagabb voltam, mint az egész utazóközönség együttvéve…

– Milyen érzéseket hagyott önben Kenya?

– Kétarcú ez az ország. Ahol én laktam, ott kevés turista fordul meg, nagy a szegénység, ám a kenyai partvidék gazdagabb, oda az európai és az amerikai turisták járnak pihenni. Részt vettem egy kétnapos szafarin, amelyre a tengerparti luxusszállodák vendégei is befizettek. Négyfogásos vacsorát, meleg vizes zuhanyt kaptunk. Az árvaház nyomora után a partvidék fényűzése erős kontraszt volt, főleg, hogy tudtam, a kerítésen kívül azért halnak meg emberek, mert nincs mit inniuk. Közben a szállodai meleg vizes fürdőhöz tankon szállították a vizet. Ami viszont az afrikaiak között járva ennél is jobban megdöbbentett, hogy a halált éppen olyan természetesen fogadták, mint a születést. Volt egy temetés Burában, abban a falucskában, ahol az árvaház is áll. A gyerekektől kérdeztem, hány évig élnek Kenyában az emberek? Szemmel láthatóan nem értették a kérdést, sőt, nevetni kezdtek. Bármikor meghalhatsz, magyarázták, mikor Isten úgy dönt. És hiába élnek szegénységben, az emberek valahogy sokkal boldogabbak. Ez az, ami minden afrikai utazót megigéz: még aki segíteni is indult, nagyobb ajándékkal tér meg, ha odafigyel ezekre a „szegény” emberekre.

Szentei Anna