Szibéria indiánjai

Nyugat-Szibéria végtelen területeire még a Krisztus utáni első évezredének a végén, délről érkeztek a hantik és a manysik elődjei, akiket együttesen obi-ugoroknak is nevezünk. Mivel a török–tatár kánság gyakran prémadót vetett ki az őshonos népekre, a folyóvölgyekben élő törzsek több helyen fejedelemséggé szerveződtek, erődítményeket építettek. Ez azonban már nem volt elég az újabb és erősebb ellenség, az oroszok ellen, akik a XVII. század elejére a területet meghódították és közigazgatását is megszervezték – a gátlástalan kizsákmányolás törvényei szerint. Bevált szokásuk volt, hogy a fejedelmeket elfogták, hónapokig túszként őrizték, majd csak komoly váltságdíj fejében engedték el. A források szerint majdnem ötven manysi és hanti fejedelmet hurcoltak el az oroszok, a gazdag rénszarvastenyésztőkről nem is szólva.

„Mit jó apámra sohase raktak, / Énrám férfira, lábbéklyót raknak. / Kasfarba dobnak, mint egy kutyát, / Így visznek vágtatva hét falun át. / Sokáig vittek, vagy nem sokáig, nem is sejtem, / Apámról maradott hét erszényt ruhámba rejtem. / Hajnalcsillag városba visznek engem, férfit, / De ott egy rohadt odúba, amilyet apám sem látott soha, / Dobnak engem, férfit. / Telő holdbéli hétig táplálom a nyüzsgő tetvek hadát, / Apámról maradott egyetlen erszényem kiürül lassan, / Selyemgombos hatalmas úr jön be, no, mi lesz mostan?” Így kesergett egy népdalban a tehetős rénszarvastenyésztő, akit túszként raboltak el a zsoldos haramiák.

A következő évszázad elején erőteljes pravoszláv hittérítés kezdődött, ami együtt járt az obi-ugorok bálványainak, szent helyeinek feldúlásával, a sámánok megfélemlítésével, börtönbe vetésével. A szovjet időszak még keményebbnek, tudatosabbnak, szervezettebbnek bizonyult. Elég, ha a bentlakásos kollégiumokat említjük, ahová az iskoláskorú manysi és hanti nebulókat kényszerítették, vagyis elszakították a szüleiktől, megtiltották anyanyelvük használatát, korommal kenték be a szájukat, ha mégis használni merészelték, és rákényszerítették őket az orosz ételekre is. Valami hasonló történt Szibériában, mint túlnan az észak-amerikai indiánokkal.

– Így volt ez még az én időmben is. 1984-ben fejeztem be az általános iskolát, ahol tilos volt az anyanyelvünkön beszélnünk. Még azt is tiltották, hogy nemzeti ételeinket, nyers halat, nyers rénszarvashúst együnk vagy a népviseletünket hordjuk. Ez főleg télen volt borzasztó, hiszen az európai ruha nem véd a dermesztő hideg ellen. De hát mi, gyermekek mit tehettünk? Időnként, amikor a távoli tajgából meglátogattak bennünket a szüleink, leültünk a földre, és egy eldugott sarokban titokban megetettek hagyományos ételeinkkel – meséli Inna Romanovna népdalénekes.

Az igazi nagy vész 1937-ben, a sztálini terror idején következett be. A hantikat és a manysikat gyakorlatilag megtizedelték. Sokan titkos tömegsírba kerültek. 1938. január 21-e éjjelén Hanti-Manszijszkban a hőmérséklet mínusz negyven fok alá süllyedt. A koholt vádak alapján elítélt száznegyvenkét fogoly talán még reménykedett valamilyen csodában, amikor elkezdték egyenként kivezetni őket celláikból. A szemérmesen csak vadászoknak nevezett gyilkosok ekkorra már komoly gyakorlatra tettek szert a vérengzésben. Az élelmiszerraktárnak álcázott föld alatti kivégzőhelyen az embereket először tarkón lőtték, majd a biztonság érdekében még egy golyót eresztettek a halántékukba. A hozzátartozók azonban minderről semmit sem sejtettek, és hosszú éveken keresztül visszavárták szeretteiket. Amikor Akszinya Merova rénszarvastenyésztő apját és nagyapját elvitték a csekisták, mindössze hatéves volt. Családjával az Urál-hegység közelében vándorolt, és állattenyésztésből élt.

Persze a pásztorok élete nem nevezhető idillinek. Nyugtalan rénszarvascsordáik a Sarki-Urál hegyek völgyeiben kóborolnak, füvek, levelek, rügyek, gombák után kutatnak, de szeretik a zuzmót is, amelyet télen a vastag hóréteg alól kaparnak ki a patájukkal. A rénszarvasok többsége ugyanis hosszú hónapokon át zuzmón él. A tundra vidékének keménysége miatt más választásuk nem is igen akadna. Nyáron a gyilkos sarkvidéki hőség elhúzódó esőkkel váltakozik, miközben a szúnyogfelhők minden élőlényt megkínoznak. A tél végtelenül kegyetlen. 

– Sok pásztor szakított hagyományos életmódjával, és városban telepszik le. Másoknak viszont a tundra, a tajga a szabadság, a város pedig a természetellenes nyüzsgés világa. Ilyen ember vagyok én is, szeretem a tajgát, otthon érzem benne magamat. Elejtek egy vadmadarat, tüzet gyújtok, megsütöm a vadat, és vacsora közben elgondolkodom, hogy a nagy Numi-Tórem, a mi istenünk milyen nagyszerű vidéket alkotott – mondta az idős Grisa bácsi az északi sark­kör közelében felállított csumjában (hogy mi az, lásd lejjebb – a szerk.).

1938-ban a falujukból majdnem az összes férfit összeszedték. Emlékei szerint így tettek a Ljapin és a Szoszva folyó melletti többi falucskában is. Ráadásul Moszkvában korlátozták a háziállatok számát, vagyis legfeljebb két tehenet vagy lovat tarthatott a parasztember. A rénszarvasok esetében azonban csak száznál több egyedből álló csorda tud gazdaságos állatfarmként üzemelni. Tehát a kommunista haramiák a férfiak mellett a nyájakat is elhajtották. A vörösök abban reménykedtek, hogy férfiak és jószág nélkül a nők és a gyerekek éhen halnak.

De nem haltak meg, igaz, a gyilkosságsorozat olyan mély nyomokat hagyott az őslakosokban, hogy többségük még ma is mélyen hallgat róla.

– Az egyik nagybácsimat, Sztyepanovics Nyikolajavicset éppen itt lőtték agyon Hanti-Manszijszk központjában. Azt mondták, hogy sámán és nyilvánosan kijelentette, „látom, hallom, tűz közeleg, amely elemészti a vörösöket”. Na, ezekért a szavaiért végezték ki… – mondja Jerepen Ajpin híres hanti festőművész.

A két kis népnek a halálos végső döfést abszurd módon az 1953-ban feltörő földgáz, majd a kőolaj felfedezése adta meg. Kiderült, hogy a Hanti–Manysi Autonóm Körzet olajnagyhatalom, és a szovjet rezsim gátlástalan kitermelésbe kezdett, mit sem törődve a természetvédelemmel, beleértve a természettel szorosan együtt élő őshonos hantikat és manysikat. Igaz, hogy a kitermeléssel foglalkozó vállalatok egyre nagyobb gondot fordítanak a környezet megóvására, de tavasszal, amikor megárad a rengeteg folyó, telítődnek a tavak, mocsarak, lápok, a vízszennyezés egyszerűen elkerülhetetlen.

Távoli rokonok?

Az Urál-hegység keleti oldalán élő két ősi népről, a manysikról és a hantikról az a képzet él, hogy szoros kapcsolatban állnak velünk, magyarokkal. A „halszagú rokonság” legendája állítólag a Habsburgok találmánya, amivel azt akarták volna elérni, hogy nekünk, magyaroknak ne lehessenek őseink, akikre büszkék lehetünk. Persze nem önálló gondolatuk volt, hiszen Sigismund von Herberstein karnioliai diplomata és történész már 1549-ben megmutatta egy orosz térképen, hogy a magyarok az Ob folyótól keletre eső területekről származnak. Ő Jugrának (Luhra) nevezi azt a vidéket. Az igazság viszont az, hogy ez a két apró nép nyelvcserén esett át – mint ahogy a török eredetű bolgárok is átvették a szláv nyelvet –, és az obi-ugorok nekünk mindössze távoli nyelvrokonaink.

Viszont a manysiknak és a hantiknak is határozott véleményük van rólunk, amely nemzedékről nemzedékre hagyományozódik közöttük. Jól ismernek bennünket, és rokonként tekintenek ránk, mégpedig mint idősebb testvérre, amely nemzet a területileg legnagyobb, kulturális értelemben legjelentősebb országot hozta létre. Büszkék ránk, és szeretnek bennünket.

– Egymást követik a kongresszusok, tudományos konferenciák és filmfesztiválok, amelyeket a finnugor államok vagy autonóm területek fővárosaiban tartanak és amelyeken sokszor államfői szinten képviseli magát egy-egy finnugor nemzet. Vendég volt már Göncz Árpád, Sólyom László és Áder János is. Ezek a találkozók-megbeszélések pedig tovább erősítik partneri kapcsolatainkat – fejtette ki a véleményét Anatolij Rajsev kisebbségekért felelős egykori kormányhelyettes.

Rénszarvasok között

A peresztrojka idejére a helyi őslakosok megértették a gyarmatosító oroszokkal, hogy a rénszarvastenyésztés megfelelő viszonyok között nemcsak az állattenyésztő családját képes eltartani, hanem a helyi gazdaságot is felvirágoztathatja. Végre eltörölték a csorda számbéli korlátozását, és akik még ismerték, illetve szerették ezt a foglakozást, visszatérhettek őseik biztonságot nyújtó tevékenységéhez, a rénszarvastenyésztéshez.

– Ezek a jószágok a húsukon túl a szőrméjükkel is hasznot hoznak. A tetemek egy részét a pásztorok viszik haza családjuknak, nagyobb részükért pénzt kapnak. A hús az iskolákba, kórházakba, öregek otthonába vagy kereskedőkhöz kerül. A szőrméből „szőnyeg”, bunda, füles sapka, egyujjas kesztyű készül – magyarázza a brigádvezető. Van azonban a rénszarvasnak még egy kincse – az agancsa. Sok nép ugyanis azt hiszi, hogy a szarvából készült őrlemény vágyfokozó hatású, vagyis afrodiziákum. Ennek az árucikknek is a legnagyobb felvevőpiaca persze Kína.

Szibéria vadságára jellemző, hogy amikor egy pásztor és régi hentes barátja összetalálkozott a rénszarvasölésre használt tanyán, először örömükben véresre verték egymást, majd megitták a „békedecit”.

A hantik (osztjákok) és a manysik (vogulok) rokon népek; az Urál szibériai oldalán, délen laknak a manysik, számuk talán alig haladja meg a 12 ezer főt, míg az északabbra élő hantik közel 29 ezren lehetnek.

A mongolid típusba tartozók szervezetéből hiányzik egy enzim, amely az alkohol lebontásáért felel. Ennek okán ezek az emberek, legyenek mongolok vagy csukcsok, villámgyorsan lerészegednek, és sokuk hajlamos az alkoholizmusra. A manysi és a hanti férfiak többsége vadász, és persze visel fegyvert. Ennek tudható be, hogy az öngyilkosság népbetegség az őslakos férfiak körében. Ráadásul évekig szolgálnak a hadseregben, és sokszor távoli vidékeken keresnek jövedelmezőbb munkát. Ebből logikusan következik, hogy a hiányzó férfiak feladatait a nők veszik át.

– A Hanti–Manysi Autonóm Körzet kormányzója, Natalija Komarova is nő, a parlamentben rengeteg a nő képviselő, túlnyomó többségben vannak a nők a pedagógusok, az egészségügyiek körében, a különböző hivatalokról nem is szólva, sőt, még az építkezések kegyetlenül nehéz feladatait is vállalják, betonoznak, téglafalat emelnek, mindezt a nem mindennapi hidegben, mondja Gogoljeva Tatyjana, a Hanti–Manysi Autonóm Körzet duma-képviselője.

A manysikkal szemben a hantik nemigen törik magukat építkezéssel.

– Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember milyen hajlékban él. Ha otthonról esik szó, legtöbben házra gondolnak. Sokan el sem tudják képzelni, hogy milyen lehet lakósátorban születni és az egész életet leélni benne, pedig több nép használta vagy használja ma is vándorlásai során. Akár mínusz negyven fokos hidegben vagy nyári hőségben. A wigwamhoz hasonló csum az egyik legősibb emberi hajlék: hagyományos népi sátor, vázát 15-50 darab, 5-6 méter hosszú rudazat alkotja, és az évszaktól függő anyaggal borítják (szőrmével, katonai ponyvával, nyírfakéreggel). Az őslakos rénszarvastenyésztők a mai napig ezt használják házként – magyarázza Tatyjana Merova manysi újságíró.

A csum egyébként komi kölcsönszó, a hantik jörn-hot néven ismerik, és két technikai érdekessége van: az egyik az, hogy kúp alakú, mint az indiánok tipije, a másik pedig az, hogy fentről kapja a természetes fényt, és ott távozik a füst. Ettől válik fészekszerűvé. Mindez persze kevés lenne a barátságos hangulathoz. Ehhez kellenek még a kényelmes, meleg szőrmetakarók, amelyeken úgy heverészhetünk, mint az ókori római urak lakoma közben az elengedhetetlen vendégszerető házigazdák között, és persze az az ősi derű, ami mindig árad az őslakos szibériai emberekből.

A nyugat-szibériai csumot, hasonlóan a közép-ázsiai mongol jurtához vagy az északkeleti csukcs, szintén kerek jarangához, két szimmetrikus részre osztja tulajdonosa. A jobb oldali rész a férfiaké, a bal pedig a nőké, illetve a karon ülő gyerekeké.