Az amerikai alapító atyák által megalkotott 1970-es Honosítási törvény szerint az amerikai állampolgárságot csakis „jó erkölcsökkel megáldott szabad fehér személy” kaphatta meg. A „fehérség” egészen a XX. század közepéig a közéletbe való belépés kulcsa volt. Az ír, lengyel, magyar, olasz, török és közel-keleti bevándorlók számára elsődleges fontosságú volt, hogy közösségüket fehérnek ismerjék el.

1923-ban Bhaghat Singh Thind még tudományos vizsgálatokkal próbálta – hiába – bizonyítani, hogy indiaiként ő is indoeurópai, vagy is a fehér rasszhoz tartozik. A XX. század elején tizennyolc államban volt még érvényben olyan törvény, amely feketének minősített minden olyan személyt, akinek „ereiben akár egyetlen csepp néger vér is van.”

Mára ez megváltozott. Louisiana kormányzójának, az indiai származású Bobby Jindalnak nem kellett „fehérré válnia”, hogy elfoglalhassa hivatalát, a félig kenyai Barack Obama pedig egyenesen az ország elnöke lehetett.

Amerika történelme során leginkább egy buszhoz hasonlított, ahol az elsőként felszállók elfoglalván a legjobb helyeket, mindig kelletlenül tekintettek az újabban felszállókra. Ahogy aztán újabb, majd újabb utasok szálltak fel, a korábban érkezők elfogadottá váltak, és az első utasokhoz csatlakozva már ők is gyanakodva néztek a friss felszállókra.

A XIX. század során az angolszász és más észak-nyugat-európai protestáns gyökerekkel rendelkező amerikaiak a katolikus írekkel szemben tápláltak ellenszenvet, azokat állatias, lusta és vad embereknek minősítve. Az írek elfogadásukat jelentős részt a XX. század elején érkező Dél és Kelet-európai bevándorlóknak köszönhetik.

1922-ben a korabeli legtekintélyesebb lap, a Sunday Evening Post hasábjain Kenneth Robert amiatt aggódott, hogy az amerikai nemzetbe – melyet a „nordikus embertípus” alapított – egyre több „alpi, mediterrán és sémi elem szivárog be, ami egy hibrid faj kialakulásához fog vezetni, mely olyan értéktelen és haszontalan lesz, mint Közép-Amerika és Délkelet-Európa korcsai.”

Robert ugyanakkor már az angolszászokkal egyenrangú nordikusoknak ismerte el az íreket. Napjainkban már 40 millió ír, 20 millió szláv (felük lengyel), 26 millió mediterrán (többségükben olasz) és hatmillió zsidó származású polgára van az Egyesült Államoknak, nem beszélve a különféle vegyes házasságok gyermekeiről. Mára ők mindannyian fehéreknek számítanak, hiszen a buszra felszálltak az új jövevények, a latinok.

Az amerikai közéletben a szín kérdése leginkább már nem a feketékről, hanem a délről érkező latinokról (másik szóval élve hispánokról) szól. Míg a feketék fehérekhez viszonyított aránya stagnál, a mexikói, puerto ricói, kubai és egyéb latin-amerikai országokból származó lakosoké meredeken nő. Egy átlagos latin családban 3,87 gyermek van, míg a nemzeti átlag 3,19. Ehhez jönnek még hozzá a legálisan bevándorló latinok – az összes legális bevándorlóknak 30 százaléka latin eredetű –, illetve évi másfél millió illegális latin bevándorló. Őket követik az ázsiaiak, akiknek aránya egy év alatt 3 százalékkal nőtt. A latinok számának növekedése miatt összességében a színesek (melybe a feketék és ázsiaiak is beletartoznak) gyorsan gyarapodnak a fehérekhez képest.

A legfrissebb – az idén május végén kijött, még 2011-ben készített – felmérések szerint az egy évnél fiatalabb amerikai gyermekeknek már 50,4 százaléka tartozik valamely színes kisebbséghez, ami azt jelenti, hogy az 1990-es adathoz képest tíz százalékkal csökkent a fehér gyermekek aránya.

Összességében a kisebbségek a lakosság 36,6 százalékát (114? millió ember) teszik ki. Az idő azonban nekik dolgozik. 2023-ra az általános iskolákban, 2042-re pedig az országon belül is a fehérek kerülnek kisebbségbe. A tendenciát segíti az is, hogy a fiatalabbak között egyre gyakoribbak a vegyes házasságok.

Felmérések szerint az újonnan kötött házasságok 15 százaléka különféle etnikai hátterű felek között köttetik. Ez 1990-hez képest több mint kétszeres növekedést jelent.

A legkonzervatívabbak továbbra is a fehérek, akiknek csupán 9 százaléka választ etnikumán kívüli párt, szemben a feketék 17, latinok 26, vagy ázsiaiak 28 százalékával. A latin–fehér, illetve fekete–fehér házasságokból született gyermekek azonban statisztikailag már a színesek táborát gyarapítják.

Barack Obama 2008-as győzelmét sokan Amerika „elszíneződése” következményének értékelték, utalva arra, hogy az elnök szinte osztatlan népszerűségnek örvend a kisebbségek körében. A 2012-es elnökválasztásokon a kisebbségi szavazatok a korábbinál is jobban fognak számítani.

A szavazók jogosultságának, illetve részvételének aránya még sok mindent eldönthet. Száz latin származású amerikai lakos közül összesen 44 az, aki elmúlt 18 éves és rendelkezik állampolgársággal, miközben a fehérek esetében ez a szám 78. Ebben a tekintetben a feketék leginkább a fehérekhez, az ázsiaiak pedig a latinokhoz hasonlíthatók. Ez azt jelenti, hogy noha a kisebbségek aránya meredeken nő, a fehérek a szavazásra jogosultaknak továbbra is 71 százalékát teszik ki. A 2008-as választásokon a kisebbségek 15-20 százaléknyival kevesebben járultak az urnákhoz, mint a fehérek.

A pártpreferenciában igen széles a generációs és etnikai szakadék. Míg az idősebb – zömükben fehér – szavazók a republikánusokat, addig a fiatalok és színesek a demokratákat támogatják. A fiatal kisebbségi szavazók leginkább az oktatási rendszer, a lakásügy és a közlekedés fejlesztésében érdekeltek. A demokraták leginkább ezeken problémák megoldását ígérik propagandájukban. Az a tény, hogy az ingyenes egészségügy, pláne szociális egyenlősség egyáltalán politikai program része lehet, már önmagában az ország színesebbé válásának a jele.

Az angolszász protestáns amerikai honalapítók etikája szerint mindenkit annyi illetett meg, amennyiért megdolgozott. Az Egyesült Államok első elnöke, George Washington maga is kora leggazdagabb emberei közé tartozott. A munkával szerzett vagyon volt az egyik tényező, ami megbecsülést biztosított számára kortársai körében. Amerika a későbbiekben is a lehetőségek hazája maradt, de csakis azok számára, akik kemény munkával vagy leleménnyel keresték meg kenyerüket. A szociális juttatások iránti igény tehát az egyre színesedő Amerika látlelete.

Ha a republikánusok meg akarják tartani versenyképességüket a demokratákkal szemben, nyitniuk kell a kisebbségek irányába. Ezzel azonban elidegeníthetik maguktól fehér szavazóik egy részét.

A 2009-ben megalakult Tea Party – mely javarészt az Obama győzelme után megrémült, a hagyományos republikánusokat lagymatagnak tartó fehérek mozgalma lett –, ezt a tendenciát vetíti előre. Az etnikai arányok változásával az 1790 óta fennálló kétpártrendszer idejemúlttá válhat, az amerikai politikai élet pedig várhatóan gyökeresen átalakul. Mint ahogy az amerikai kultúra általában is változásokon megy át.

Ahogy egykor a fekete szleng és zene, úgy ma a latin dallamok és szóhasználat kezdi megtalálni útját az amerikai populáris kultúrába. A tacos és burritos pedig a hot-dog és hamburger után mára a legnépszerűbb gyorsételekké váltak, a nagy katolikus közösségeket pedig már rég nem az írek vagy lengyelek, hanem a latinok adják. Mivel azonban a ma „latin”-ként definiált kategória gyakorlatilag Mexikótól Puerto Ricón át egész Közép- és Dél-Amerikát, illetve a karibi térséget is magába foglalja, korántsem nevezhető homogénnek.

Nem kizárt, hogy ahogy egykor a dél-európaiak és közel-keletiek, úgy idővel a latinok egy része is „kifehéredik”. Emlékezetes, hogy egy 1920-as törvény külön kategóriaként kezelte a világosabb bőrű észak-olaszokat, illetve a sötétebb délieket. Míg előbbieket a svájciakkal egyenrangú, kívánatos bevándorlóknak tekintette, addig utóbbiak bevándorlását kvótákkal szabályozta. Ebben az esetben a latinok akár a „fehér Amerika” túlélésének a kulcsai lehetnek.

A jövő „fehér Amerikája” azonban már nem olyan lesz, mint a mostani, és pláne nem olyan, mint amilyennek az alapító atyák megálmodták.

Sayfo Omar