Szingapúr és az Arab-öböl példát mutat

Az 1960-as és 90-es évek között a nyugati kormányok százezrével importáltak munkásokat a szegényebb dél-európai, afrikai és közel-keleti országokból. Noha a dolgozók meghívója eredetileg meghatározott időre szólt, tartózkodási engedélyüket a munkaadó jóváhagyásával meghosszabbíthatták, jogaik pedig minden hosszabbítással bővültek. Később aztán a munkások jogosulttá váltak arra is, hogy a megfelelő lakhatási körülmények igazolásával családjukat is behozzák. Jó magaviselet és meghatározott idejű munkaviszony megléte után pedig állandó tartózkodási engedélyt is kaphattak, így már akkor sem kellett távozniuk, ha időközben elvesztették állásukat. Noha a vendégmunkások többsége végül hazatért, hozzávetőleg egyharmaduk Európában maradt, és a liberális törvényeknek köszönhetően állampolgárságot szerzett. Ezzel pedig a befogadó országok nyakukba vették az integrációval járó gondokat – és ezek kezelésében kellő tapasztalat híján többször csúfos kudarcot vallottak.

A már meglévő gondok miatt az európai közvéleményt érthető módon sokként érte a 2015-ös migrációs válság, és szinte minden országban megerősödtek a migrációt ellenző szerveződések. Noha a munkaerőhiány már a gazdasági fenntarthatóságot fenyegeti, egyre erősebb az aggodalom, hogy ha így folytatódik a bevándorlás, az afrikaiak és az ázsiaiak többségbe kerülnek, Európa pedig elveszíti európai jellegét.

Pedig a tények alapján nem feltétlenül tűnik úgy, hogy a külföldiek puszta szám­aránya bármit is befolyásolna. A mindent eldöntő kérdés ugyanis a külföldiek jogi státusa. Európa mai integrációs gondjai elsősorban abból adódnak, hogy a kontinensen kívüli bevándorlók túlnyomó többsége teljes jogú állampolgár, ezért problémáik a teljes társadalomra kihatnak, a politikusoknak pedig kétszer meg kell gondolniuk, ha be kívánnak avatkozni a társadalom peremén élők ügyeibe, hogy azzal ne keltsenek feszültséget.

Hogy a külföldiek puszta számaránya mennyire keveset számít, azt többek között Szingapúr és az Arab-öböl országai (Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Omán és Szaúd-Arábia) példája is mutatja. Előbbiben a lakosság harmadát teszik ki a külföldi munkavállalók, utóbbi országokban pedig szinte mindenhol meghaladja az arányuk a lakosság felét. A legextrémebb példa Kataré és az Emírségeké, ahol a külföldiek jelenléte csaknem 85 százalékos. Munkaerőpiaci részesedésük pedig még a társadalmi arányuknál is magasabb. Könnyű hát belátni, hogy mind Szingapúr, mind a gazdag arab országok azonnal működésképtelenekké válnának az olcsó ázsiai és egyéb dolgozók nélkül. Van azonban egy nagy különbség a korábbi európai, illetve a mindenkori szingapúri és arab modellek között: míg Európa naivan honosította a vendégmunkásokat, addig utóbbiaknál a külföldiek – kevés kivétellel – soha nem válhatnak állampolgárrá, és beutazásukat is szigorú feltételekhez kötik.

Ahhoz, hogy egy külföldi munkavállalói vízumot kapjon az Arab-öböl valamely országában, már utazása előtt munkaszerződést kell felmutatnia. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a munkavállaló egy, az adott országban működő közvetítőcéggel szerződik le, az pedig miután felmérte, hogy az illető milyen munkakör betöltésére alkalmas, díjért cserébe kiközvetíti őt a munkaerőt kereső öbölbeli céghez vagy személyhez. Az állam előtt a munkaadó a munkavállaló szponzora (arabul: kafil) lesz, akinek a jóváhagyása nélkül a külföldi nem kereshet új munkahelyet – van, ahol még az országot sem hagyhatja el. Ha a munkaadó elégedett dolgozójával, meghosszabbíthatja a szerződését, máskülönben lejár a vízum, a munkavállalónak pedig távoznia kell az országból. A legliberálisabb ilyen téren az Emírségek, ahol a szerződés lejárta után a munkavállaló új szponzor után nézhet előző főnöke jóváhagyása nélkül is. A szponzori rendszernek köszönhetően az államnak aránylag kis terhet jelentenek azok, akik vízumuk lejárta után illegálisan próbálnak maradni, mivel a hatósági fellépés költségét egyszerűen kiszámlázzák a kafilnak. A munkaadók ezért igyekeznek olyan megbízható közvetítőkkel dolgozni, akik kellőképp lekáderezik a munkavállalókat, és garanciát vállalnak arra, hogy azok nem okoznak gondot alkalmazójuknak.

Emellett az állam fenntartja magának a jogot arra, hogy az egyéb okokból problémás külföldieket bármikor hazaküldje. 2017 novembere óta Szaúd-Arábia 858 ezer külföldit toloncolt ki, akik munkavállalási engedélyük lejárta vagy visszavonása után nem akartak önként távozni. 2013-ban a Szingapúr indiai negyedében kirobbant tüntetések után a hatóság 53 indiai és bangladesi munkást deportált, ezzel gyakorlatilag lezárva az ügyet. Éppen ezért a vendégmunkások mindent megtesznek, hogy elkerüljék a konfliktust a helyiekkel, pláne a hatóságokkal, hiszen tudják, hogy nem pótolhatatlanok, és helyükre bármikor akad száz másik jelentkező.

Természetesen vannak a rendszernek hibái is. Szingapúrban és az Arab-öböl országaiban egyaránt rendszeresek a munkaadói visszaélésekről, a dolgozók rossz lakhatási körülményeiről szóló hírek. Emellett a számítások azt mutatják, hogy a szponzori rendszer miatt a munkások harmadával kevesebbet keresnek, mint amennyit a munkaerőpiac szabad versenye esetén hazavihetnének. Mindezek ellenére a szegényebb országokban az emberek mégis sorban állnak a közvetítőknél. Nem véletlenül. Michael Clemensnek, a Centre for Global Development kutatójának 2016-os tanulmánya szerint egy átlagos indiai munkás például több mint 250 százalékkal keres többet az Emírségekben, mint otthon maradt honfitársai. Általános becslések szerint a Szingapúrban dolgozó indiai és bangladesi polgárok hozzávetőleg egy év alatt termelik ki utazásuk és a közvetítő költségeit, és öt év alatt keresnek annyit, amennyiből otthon házat tudnak építeni, vagy üzletet nyitni. Egy Arab-öböl menti országban dolgozó bangladesi vagy pakisztáni munkás egyedül képes hazautalni annyit, amennyi egy tíztagú család fenntartásához szükséges. Hasonló arányok mondhatóak el egyéb országok munkavállalói kapcsán is.

Ezzel a munkaadó országok nagyban hozzájárulnak a kibocsátók fejlődéséhez is. Glen Weylnek, a Microsoft Research és a Yale Egyetem kutatójának 2015-ben megjelent tanulmánya szerint az öbölországok egy főre számítva többet tesznek a globális egyenlőtlenségek csökkentéért, mint azok a gazdag OECD-államok, amelyek segélyekkel próbálnak enyhíteni a harmadik világ gondjain.

Az sem elhanyagolható, hogy a kafálarendszernek, valamint annak eredményeként, hogy a vendégmunkásoknak kevés joguk van, nem szerezhetnek állampolgárságot és nem részesülnek az állampolgárokat megillető jóléti szolgáltatásokból sem, a helyiek nem érzik fenyegetésnek a jelenlétüket. Sőt, a kulturális kontraszt úgy erősítette meg a helyiek nemzeti és kulturális identitását, hogy az nem csapott át negatív érzésekbe, és nem szült az európaihoz hasonló társadalmi feszültségeket.

Ez persze annak is köszönhető, hogy a kormányok jól megválogatták, mely országok polgárait látják szívesen, és kik előtt nyitják meg a hosszú távú maradás lehetőségét. Szingapúrban például a kínaiak előnyben vannak a malájokkal vagy indiaiakkal szemben. Az öbölországokban a közös nyelv, vallás és hasonló kultúra ellenére a szegényebb arab államok polgárai helyett inkább a pakisztániakat, bangladesieket és indonézeket részesítik előnyben, akiknél a nyelvi különbségek miatt nem áll fenn a beházasodás veszélye, vagy az, hogy a fennálló rendszerre és politikai elitre veszélyes vallási és ideológiai irányzatokat kezdenének terjeszteni.

A szingapúri és arab modell az európai munkaerőhiányra is megoldást jelenthet, ha hozzájuk hasonlóan az európai országok is kiválasztják a politikailag és kulturálisan megfelelő országokat, amelyekből munkaerőt kívánnak importálni, majd megbízható közvetítőkön keresztül kiválogatják az alkalmas személyeket. Utóbbiak így a mostani gyakorlattal ellentétben nem embercsempészeknek, hanem hivatalos közvetítőknek fizetnék ki a biztosítékként is szolgáló közvetítői díjat, amiért cserébe azok betanítják őket egy adott munkakör betöltésére, majd kiközvetítik a munkaadókhoz.

Amennyiben a külföldiekre szigorú törvények vonatkoznak, és szerződésük lejártával kötelezően hazatérnek, az integráció dilemmái fel sem merülnek. Emellett létrejöhet a fejlődő országok megsegítésének egy fenntartható módja. Mindezek előtt persze az európai kormányoknak szigorítaniuk kell az állampolgárság megszerzésének a feltételeit, hogy ne essenek újra abba a hibába, mint az 1960-as években.