A szervezet deklarált célja az Aszad-rezsim megdöntése és az iszlám alapokon nyugvó állam kikiáltása. A jelenség nem új. A világon az elmúlt évtized során számos, al-Kaida-irányítás alatt álló emírség tündökölt, majd bukott el Malitól kezdve Kenyán, Szomálián, Irakon, Jemenen, a Kaukázuson és Afganisztánon át egészen Indonéziáig. A közhiedelemmel ellentétben azonban korántsem mindegyik volt rémuralom.

Azt, hogy a szír rezsim ellen küzdő dzsihádista szervezet segítséget kap a határ túloldaláról, eddig is tudni lehetett. Részben ez volt az oka annak, hogy az Aszad-rezsim elleni felkelést egyébként támogató Egyesült Államok terrorszervezetnek minősítette az al-Nuszra Frontot. A sors fintora, hogy az al-Nuszra éppen a nyugati hatalmak – köztük Washington – Szíria ügyében tanúsított passzivitásának köszönheti sikerét. A Nyugat ugyanis 2011-től egészen a közelmúltig nem tudott konszenzusra jutni a szekuláris ellenzéket képviselő Szíriai Szabad Hadsereg támogatását illetően. A gazdag arab országok – pontosabban az ott működő privát alapítványok – azonban nem haboztak pénzzel, fegyverrel és emberrel támogatni a szalafita dzsihádista csoportokat. (A szalafizmus a szunnita iszlám puritán, a Koránhoz és prófétai hagyományokhoz visszanyúló, újításokat elutasító irányzata.) Sok helyen így a vallásos milíciákhoz való csatlakozás jelentette a legkedvezőbb alternatívát a rezsimellenes fiatalok számára.

A CIA becslései szerint a hatvanezer főt meghaladó szír ellenállóknak alig egytizedét teszik ki különféle dzsihádisták. Számuk azonban egyre nő. A dzsihádisták, majd az őket összefogó al-Nuszra Front hamar komoly népszerűségre tett szert. A szabad hadsereg soraiba gyakorlatilag bárki felvételt nyerhetett, így olyan ellenőrizetlen elemek is beszivárogtak, akik később fegyvereiket felhasználva a kormányerőket megközelítő módon éltek vissza hatalmukkal.

Az al-Nuszra Front ellenben nem kompromittálta magát. Tagjait jól ismert helyi és megbízható külföldi csatornákon belül toborozta. Bátor harcmodorukkal hamar elismerést vívtak ki a lakosság körében, számos településen pedig a dzsihádisták hozták el a békét a lakosságnak. A szíriai eseményekről szóló tudósításokat követve persze két ellentétes kép rajzolódik ki. Az iszlamisták által uralt területeken készült helyszíni riportok szerint a helyi lakosok támogatják a dzsihádistákat, akik a szűkösen rendelkezésükre álló forrásokat igazságosan osztják el, az általuk üzemeltetett sería bíróságok pedig objektíven szolgáltatnak igazságot a helyiek vitás dolgaiban. A szalafiták arra is kínosan ügyelnek, hogy a helyi keresztény közösségekkel is igazságosan járjanak el. (BBC-riport, 2013. január 17.) A kormánypárti propaganda ezzel szemben „külföldiek által pénzelt terroristáknak” bélyegzi meg a dzsihádistákat, és az ő számlájukra ír olyan, civilek ellen elkövetett atrocitásokat, mint a 2012 májusi houlai mészárlást, ahol ismeretlen fegyveresek több mint száz civilt öltek meg.

Kétkedésre ad okot azonban a tény, miszerint ezek az atrocitások a kormányerők által uralt, illetve a bizonytalan ellenőrzésű területeken történnek. A tényt figyelembe véve, hogy polgárháborús körülmények között a szembenálló felek gyakran az ellenség nevében követnek el atrocitásokat a polgári lakosság ellen, nem lehet bizonyosan megmondani, hogy kik állnak a mészárlások mögött.

A szíriai gyakorlat nem egyedi. Az elmúlt évtizedek során a muszlim világ számos pontján voltak és vannak szalafita dzsihádista (ha úgy tetszik al-Kaida) emirátusok. A radikálisok bizonyos helyeken tényleges ellenőrzés alatt tartanak egyes területeket, máshol virtuálisan létezik az emirátus. Noha a híradások leginkább a tálib-típusú rémuralom alatt sínylődő civilekről és fanatikusok túlkapásairól számolnak be, a helyzet ennél valójában sokkal árnyaltabb.

A szalafita dzsihádizmus értelmezhető úgy is, mint a posztkolonialista muszlim társadalmak identitáskeresése. Az arab és más harmadik világbeli társadalmakban – ahol elsősorban a törzsi hovatartozás, a család, esetleg a vallás adja az egyén identitását – a szalafizmus ugyanolyan kívülről érkező, erőltetett koncepció, mint a nacionalizmus és a pánarabizmus különböző formái. A különbség az, hogy míg utóbbiak kudarca mára bebizonyosodott, addig a szalafizmusnak még nem volt módja kipróbálni magát. Minden jel arra utal azonban, hogy ennek is eljön az ideje. Általánosan elmondható, hogy a klimatikus, gazdasági vagy biztonsági okokból bekövetkezett népmozgás, csakúgy, mint a háborús állapotok, elősegíthetik a szalafita dzsihádisták térnyerését. A káosz, a megválaszolatlan kihívások megnövelik az emberek igényét a rend iránt, még ha az túlkapásokkal jár is.

Fontos leszögezni, hogy az esetek túlnyomó többségében (Irakban, Jemenben, a Kaukázusban, Indonéziában, Szíriában és Szomáliában) a szalafita dzsihádisták túlnyomó többsége nem külföldi, hanem a helyi lakosság soraiból kerül ki. Noha általánosítani hiba lenne, el lehet mondani: ahogy a forradalmi eszmék követői általában, úgy a dzsihádisták is a fennálló rend által perifériára sodort csoportok köréből verbuválódnak. Puritán ideológiájuknak hála azonban nem vagy a szekulárisoknál kevésbé érdekeltek a vagyon felhalmozásban, így forradalmi eszméjük a világiaknál lassabban korrumpálódik.

A Jemen déli részén lévő Abjan tartományban 2011-ben három al-Kaida irányítása alatt álló emírség alakult. A dzsihádisták nemcsak békét hoztak a helyieknek, de vizet és élelmiszert is osztottak. A helyiek, akik korábban állandó rettegésben éltek a különféle fegyveresek miatt, az emírségek megalakulását követően fellélegeztek. A piaci árusok például rendszerint portékáikat hátrahagyva mentek imádkozni. (The Guardian, 2012. április 30.)

Ahol az al-Kaida kitűzi a zászlaját és felállítja sería törvényszékeit, a közbiztonság hamar helyreáll. Az iszlám törvénykezés bevezetése sokszor olyan eredményeket hoz, mint szekuláris államokban a rendkívüli állapot kihirdetése. A nyugati ember számára barbárnak tűnő intézkedések, mint amilyen egy tolvaj kezének a levágása, komoly elrettentő erővel bír, így segít a közbiztonság helyreállításában.

A szalafita dzsihádisták egyéb funkciókat is ellátnak. Az afrikai és ázsiai országok társadalmai általában tradicionális berendezkedésűek, ahol a hagyományos törzsi, illetve vallási elit fontos szerepet tölt be a hétköznapokban. Az emberek egymással adódó bajos ügyeiket leginkább nem az állami hatalmon, hanem informális csatornákon rendezik.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a perlekedők keresnek egy olyan sejket vagy törzsfőt, aki nem érintett az aktuális ügyben, így elfogulatlanul tud közvetíteni a megállapodáshoz. Ahol azonban a tradicionális helyi elit kompromittálódik – ahogy ez történt Szíria egyes részein is, miután a helyi elit sokszor összejátszott a rezsimmel –, ott az említett társadalmi funkciók betöltetlenek maradnak. Miután a puritán szalafiták gazdaságilag és politikailag nem érintettek a bajos ügyekben, igazságos, a seríán alapuló döntést hoznak, mely legitimitásában vallásjogi ismeretekkel nem rendelkező muszlim nemigen kételkedik.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a dzsihádista uralom csakis akkor életképes és népszerű, ha a radikálisok – globális ideológiájuk ellenére – tiszteletben tartják a helyi szokásokat. A jemeni emírségekben például, miután felismerték, hogy az iszlámellenesnek minősített kat (bódító hatású növény) fogyasztása oly elterjedt a társadalomban, hogy annak betiltása ártana népszerűségüknek, az iszlamisták szemet hunytak a drog fogyasztása felett, azzal a feltétellel, ha az árusítást végző piacot a város határain kívül tartják meg.

Azon dzsihádisták azonban, akik mereven szembemennek a helyi hagyományokkal, hamar elveszítik támogatottságukat. Ez történt többek között Maliban, ahol a radikálisok megpróbálták felszámolni azon szúfi tradíciókat, melyek a helyi kultúrának integráns részét képezték.

Általánosságban elmondható, hogy a szalafita dzsihádisták – ha úgy tetszik, al-Kaida – népszerűsége ott marad meg hosszú távon, ahol a helyi aktivisták aránya messze meghaladja a külföldiekét. Míg ugyanis az idegen harcosok számára elsősorban a merev vallási dogmák betartatása jelenti a prioritást, addig a helyiek egyéb társadalmi szempontokat is figyelembe vesznek.

Hogy a szíriai al-Nuszra Front számára mit hoz a jövő, nem tudni. A szíriai „emirátus” léte és jövője több mint kérdéses. Egyelőre nem tudni azt sem, hogy az al-Nuszra Front al-Kaidával történő egyesülése hogyan hat a szervezet helyi megítélésére.

A szír származású fegyveresek többsége nem a globális dzsihádista ideológia, hanem a jó ellátás és hazája felszabadítása miatt csatlakozott a szervezethez. Nem véletlen, hogy az egyesülést követően a szervezet vezetője, Abu Mohamed al-Dzsoláni sietett leszögezni, hogy az al-Nuszra Front prioritásai és politikája nem változik. Ahogyan az iszlám állam Irakban sem törekedett soha Irak egész területének ellenőrzésére, úgy várhatóan az al-Nuszra front sem próbálja majd kiterjeszteni hatalmát a felekezetileg tarkább szír régiókra. Az iszlám állam Irakban és Nagy-Szíriában reálisan csak az Irak síita lakta déli területei és a sokszínű Nyugat-Szíria között lehet erős.

A legnagyobb kérdés az, hogyan egyensúlyozik majd az al-Nuszra Front az al-Kaida globális ideológiája és a helyi erőviszonyok között. Az iraki al-Kaida éppen brutális támadásaival és merényleteivel idegenítette el magától a szunniták jelentős részét. Érdemes megjegyezni, hogy szinte ugyanez történt Indonéziában is. A szíriai színtéren az al-Nuszra Front eddig párbeszédet tartott fent és együttműködött a helyi világi ellenálló csoportokkal is. Ha területi igényekkel lépne fel, az szükségszerűen összeütközést vonna maga után a világi, a törzsi és kurd milíciákkal. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy az al-Nuszra Front címkeváltásának elsősorban a nagypolitikára lehet hatása.

Az al-Kaida szíriai jelenléte meggyőzheti a nyugati hatalmakat – köztük az Egyesült Államokat –, hogy eljött az ideje a mérsékelt ellenzék aktívabb támogatásának, beleértve azokat a szalafita csoportokat, melyek nem osztoznak az al-Kaida destruktív ideológiájában.

Sayfo Omar