Szíria Aszad után – Helyszíni riport

A gépfegyveres dzsihadistákhoz mosolygós, fiatal lányok lépnek oda. Pár szó, és a férfiak készségesen pózolnak a szelfikhez, talán még mosolyognak is a símaszkjuk alatt. Mögöttük a történelmi Hamídijja bazár boltjait már a régi-új háromcsillagos lobogó díszíti, a forradalmi szuvenírekért viszont még az előző elnök arcképével ellátott bankjegyekkel fizetnek az emberek. Alig két hónapja ért véget az Aszad család fél évszázados uralma, ezzel a másfél évtizedig tartó polgárháborúnak is vége. Az eufória még tart.

Amikor az iszlamisták decemberben megindultak fellegvárukból, az észak-nyugati Idleb tartományból, hadműveletük fedőneve Radd al-udván, vagyis ’a támadás visszaszorítása’ volt, amiből arra lehet következtetni, hogy csak a megye közvetlen környezetét akarják megtisztítani a kormányerőktől. Nem is sejtették, hogy a hadsereg futva menekül, Bassár al-Aszad rezsimje kártyavárként omlik össze és pár nap múlva már a nyakukba szakad az egész ország, annak minden bajával.

– Elindultunk motorral Idlebből, aztán Allah segítségével Damaszkuszig jutottunk – mondja a 21 éves Abu Ahmed, miután a szelfiző lányok továbbhaladtak. Maszkját felhúzza és végigsimítja hosszú szakállát. A kétmilliós Aleppóba mindössze 352 fegyveres vonult be, a többi nagyvárost és Damszkuszt szinte egyetlen lövés nélkül foglalták el. Míg az iszlamisták Allah akaratával, addig mások Aszad árulásával magyarázzák a rezsim összeomlását.

– Szinvár és Naszrallah (a Hamasz és a Hezbollah Izrael által likvidált vezetői – a szerk.) a sajátjaik között maradtak a végsőkig – mondja Firász. – Ez viszont nemcsak a népét és a felekezetét, de a családját is elárulta.

A férfi keserűsége érthető, maga is az előző rezsim bázisát adó alavita közösséghez tartozik. Sokakkal együtt ő is úgy gondolja, hogy Aszad, aki korábban a hazafiasság, a külföldi összeesküvők elleni harc szólamaival kábította népét, a lehető legnagyobb árulást követte el, amikor titokban Moszkvába menekült, mindent és mindenkit hátrahagyva.

Átmeneti zavar

Az egykor az Al-Kaida szíriai ágaként induló, 2016-ban múltját megtagadó és azóta többször újrabrandelt Hajat Tahrír as-Sám (HTS) mára az egész országra kiterjesztette a hatalmát. Kivételt csak az amerikaiak által támogatott, kurd többségű Szíriai Demokratikus Hadsereg által uralt keleti és az új hatalommal szövetséges drúz milíciák által ellenőrzött déli területek jelentenek. Más azonban meghódítani egy területet, és megint más ellenőrizni azt.

A HTS 30 ezer fegyverese kevés a rend fenntartásához, különösen hogy az Aszad-rezsim bukását követő eufóriában a börtönökből nem csak a politikai foglyokat, de a köztörvényeseket is szélnek eresztették. Damaszkuszban, Homszban és Aleppóban sötétedés után az emberek ha tehetik, nem lépnek az utcára. Mikor damaszkuszi taxisofőrünket, a 35 éves Ibrahimot a közbiztonságról kérdezzük, válasz helyett egy rendőrségi feljelentést nyom a kezünkbe. Eszerint január utolsó hetében este nyolc körül két férfi ült be az autójába, a belvárosba vitették magukat, szóltak, hogy álljon félre, majd a hátul ülő kést nyomott a torkához, az első pedig fegyvert fogott a fejéhez. Pénze és telefonja bánta a fuvart.

– Gondoltam rá, hogy utánuk rohanok, de aztán meggondoltam magam. Ha rám lőnek, nem segít senki, az emberek már hozzászoktak a fegyverek hangjához – mondja.

Az új vezetés most óriásplakátokon és a médián keresztül toboroz önkénteseket a biztonsági erőkbe. Ez azonban csak újabb konfliktusok forrása. Az újoncok 15 napos gyorstalpalójának alapját ugyanis az iszlám jog adja, ami kérdéseket vet fel afelől, hogy milyen helyet szán a hatalom a kisebbségeknek az új Szíriában. Az egyes városrészeket most jobb híján a lakók védik. A HTS szakállasai a keresztény óvárosnak, Bab Tumának csak a kapujánál strázsálnak, belül már a keresztény fiatalok vigyázzák a rendet, akik az új vezetés jóváhagyásával fegyvert is viselhetnek.

– Kiválóan! – válaszol egyetlen szóval régi barátunk, az újságíró és egyébként keresztény Rámi, amikor arról kérdezzük, hogy miként bánnak a HTS fegyveresei a civilekkel. Véleményét nemcsak az általunk megszólított keresztények, de a síita Szajjida Zajnab negyed lakói is osztják. Utóbbi azért is nagy szó, mert a kerület a HTS legnagyobb ellenségeinek, a libanoni Hezbollah és az iráni Forradalmi Gárda fegyvereseinek volt a bázisa. Az iszlamisták ennek ellenére deklarálták, hogy nem tekintenek ellenségként a helyi síitákra, akik persze azért biztos, ami biztos, lekapartak a falakról minden plakátot és graffitit, ami a síita nemzetközi koalíció emlékét idézte.

Az emberek számára szintén új élmény, hogy a HTS emberei (egyelőre még) nem korruptak. Korábban a 20-30 dollárból tengődő kormánykatonák lépten-nyomon megsarcolták az egyébként is kiszipolyozott polgárokat, most ilyenről szó sincs.

– Nem a HTS-sel van a baj, hanem az önjáró radikálisokkal – magyarázza lapunknak George Bahi, a damaszkuszi örmény katolikus közösség egyik vezetője. Elmondja, hogy a rezsim bukása utáni hetekben hosszú hajú, szakállas fiatalok jelentek meg a keresztény környékeken és hangosbemondón hívták az embereket az iszlámra való áttérésre, máskor pedig a falakat tapétázták ki egyebek mellett a helyesnek vélt női öltözékre figyelmeztető plakátokkal. A HTS aztán megfegyelmezte őket.

– A legnagyobb kérdés, hogy milyen lesz az új alkotmány – vélekedik George Bahi. – Az érdekünk az, hogy a vallás maradjon meg Istennek, a haza pedig mindnyájunknak.

Az új alkotmányra hivatalos közlések szerint még négy évet kell várni. Ha hihetünk a HTS vezetőjének, Ahmed as-Saraának, aki épp kinn tartózkodásunk idején foglalta el az ideiglenes elnöki tisztséget, az új kormány minden kisebbségnek helyet szán az új Szíriában. Ez különösen fontos a keresztényeknek, akik a háború előtti másfélről mára nagyjából félmillióra fogyatkoztak, köszönhetően a nagyarányú kivándorlásnak.

Kérdés persze, hogy a keményvonalas iszlamisták milyen mértékben tolerálják majd a „néppártosodást”. A HTS mindenesetre már Telegram-csatornát is indított, itt a szervezet tagjai tehetnek fel kérdéseket a vallási elöljáróknak, akik aztán vallásjogi hivatkozásokkal megtámogatva magyarázzák el, hogy egyebek mellett miért nem kell fejkendőt viselniük a keresztény nőknek, illetve miért nem szabad lekaszabolni az alavitákat.

A felekezetiség rémképe

Szíria története során népek és vallások olvasztótégelye volt, az elmúlt másfél évtized felekezeti ellentétei külföldi importként jelentek meg. A kisebbségi síitákat és alavitákat az Aszad-rezsim megsegítésére érkező libanoni síita Hezbollah próbálta a szunniták ellen hergelni, míg a szunnitákat az Öböl-országok által pénzelt iszlamisták fordították nemzettársaik ellen.

Bár Aszad uralmának végére már mindenki szenvedett, legrosszabb dolguk a lakosság 80 százalékát adó szunnitáknak volt. A felkelők jellemzően a gazdaságilag magukra hagyott szunnita területekről kerültek ki, így aztán a légierő és az oroszok is általában a szunnita városokra szórták bombáikat, és az immár több mint egy évtizede sátortáborokban élő kétmillió belső menekült is szunnita. Mint ahogy szunniták azok a férfiak is, akiknek holttestét a mostanában feltárt a tömegsírokból húzzák elő, és azok is, akik a rezsim börtöneiben tűntek el és akiknek arcképeivel most Damaszkusz belvárosának falait plakátolják ki, hollétük után kutatva.

– A városból tíz éve nem mozdultam ki – meséli Abbász.

A 28 éves aleppói férfi azután döntött úgy, hogy mégis kimozdul, miután unokatestvérét letartóztatták egy katonai ellenőrző pontnál, mert katonaszökevénynek vélték. Az embereknek általában gyomorgörcsük volt, ha ellenőrző ponthoz értek, a titkosszolgálatok ugyanis bárkit bármikor elvihettek. Szinte minden családban történt ilyen tragikus eset.

– Árut szállított, ki akart állni az autójával, de beállt mögé egy kocsi – idézi fel szomszédja esetét egy régi ismerősünk. – Dudált, hogy álljon arrébb, erre kiszállt belőle két férfi és letartóztatták. Bent a titkosszolgálatnál a kihallgató első kérdése az volt: ki volt a társad, amikor rálőttetek a rendőrőrsre? Végül a család kétezer dollárt fizetett a szabadon bocsátásáért cserébe.

Miközben a szunniták most fellélegeztek, az alaviták kevésbé boldogak. Bár az előző rezsimen belül a legfontosabb pozíciókat az ő felekezetüknek a tagjai töltötték be, többségük nem volt a rendszer haszonélvezője, hiszen a hadseregben és a bürokráciában nagyon keveseknek adatott meg a jó fizetés. Ennek ellenére az új hatalom kollaboránsokként tekint rájuk.

„Parancsunk van arra, hogy ne vágjunk le benneteket” – idézi a HTS egyik fegyveresét Laith, aki Damaszkusz Dahijat al-Aszad városrészében lakik. Az alavita környék peremén strázsáló iszlamista mondata egyrészt megnyugtatta a férfit, másrészről viszont kiverte a víz a gondolattól, mi lenne, ha nem kaptak volna ilyen parancsot.

A HTS vezetői a kisebbségek, így az alaviták vezetőivel is találkoztak és jó szándékukról biztosították őket. Ennek ellenére az elmúlt hónapokban több mit 160 alavitát öltek meg ismeretlen fegyveresek. Kevés kivétellel az előző rezsim emberei voltak, akikről köztudott volt, hogy vér tapad a kezükhöz, de a közösségi média visszhangkamráiban vannak, akik etnikai tisztogatást kiáltanak. A börtönkapuk kinyitásával napvilágra kerülő rémtettek fényében persze csoda, hogy a pokol még nem szabadult el.

A helyzet a tengerparti Latákia tartományban a leginkább kiélezett, ahol az Idlebből érkező fegyveresek ismeretlenül mozognak, a helyieknek nincs kihez fordulniuk, ha gondjuk akad, és általában az adott fegyveresen múlik, hogy milyen elbánásban részesülnek. Latákiában az alaviták 80 százaléka a hadseregben vagy közigazgatásban tevékenykedett, most pedig szélnek eresztették őket. A maradék a mezőgazdaságban dolgozik, de a rossz közbiztonság miatt nem mer kimenni a földjére. A háború az összes felekezet közül az alavitákat véreztette ki a legjobban. Régen a harcokban elhunytak feleségeit „a mártírok özvegyeinek” hívták és havi támogatásra voltak jogosultak, ma a gyilkosok özvegyeinek nevezik őket, és semmit nem kapnak. Hasonlóképp a hadirokkantak is elestek a havi jussuktól.

Bár az embereknek a kormány utasítása értelmében le kell adniuk a fegyvereiket, az alaviták inkább elássák őket a földjeiken, mondván, hamarosan szükségük lehet rájuk.

Kormányozni, de miből?

A legnagyobb gond azonban nem a közbiztonság, hanem a rossz gazdasági helyzet. Bassár al-Aszad sietve távozott, de alighanem régóta készült rá, hiszen az évek alatt 200 tonna aranyat és 22 milliárd dollárnyi vagyont lapátolt ki az országból. A kincstár tehát üres. Szíria új vezetői ezért nemzetközi segítségért kilincselnek. Legnagyobb támogatójuk, Törökország nincs olyan helyzetben, hogy mentőövet dobjon, rövid távon így elsősorban Katarban bízhatnak. Nem véletlen ugyanakkor, hogy Ahmad as-Saraa első külföldi útja Szaúd-Arábiába vezetett, amelynek vezetése nem nézi túl jó szemmel Törökország regionális erősödését, és ennek megakadályozása érdekében – bizonyos garanciákért cserébe persze – akár a zsebébe is nyúlna. A legnagyobb segítség az Egyesült Államok által az előző rezsimre kivetett nemzetközi szankciók feloldása lenne, ez azonban még várat magára. Donald Trump alighanem úgy áll a dologhoz, hogy ha Ankarának fontos szír klienseinek a sorsa, akkor cserébe tegyen engedményeket, mondjuk az Amerika által támogatott kurdok kapcsán. A szír emberek türelme még kitart, de már fogyóban van.

– As-Saraa decemberben 400 százalékos fizetésemelést ígért, ehhez képest az első fizetésemet csak most kaptam meg. És pont ugyanannyi, mint előtte – panaszkodik Marvan, aki épp végzett az egyik bankautomatánál a belvárosi Juszuf al-Azmeh téren.

Délelőtt tíz óra van, de a sorban állók már attól tartanak, hogy az automata hamarosan kiürül és jöhetnek vissza másnap reggel. A gépből egy ember ötszázezer, máshol viszont csak kétszázezer szíriai lírát vett fel (ez 40, illetve 15 dollár). Az államnak ugyanis nincs elég készpénze. A bankókat korábban Oroszország nyomta, most azonban egyelőre nincs olyan ország, amely fedezet nélkül vállalná ezt. Az embereknek alighanem sokáig nézniük kell még Bassár al-Aszad kétezer lírásról mosolygó arcképét. Az elnök bukása óta egyébként sokat javult az áruellátás, megjelentek az olcsó török termékek is, de az embereknek erre sincs pénzük.

Vannak jelei annak, hogy az új vezetés már dolgozik a megoldáson. Mikor kiérkeztünk, 11300 lírát ért egy dollár, távozásunkkor már csak 7400-at. Hihetnénk, hogy a javulás az időközben magasra járatott diplomáciai nagyüzemnek köszönhető, hogy As-Saraa találkozott a katari emírrel, a szaúdi koronaherceggel és Erdoğan elnökkel is, akik mind a támogatásukról biztosították. Nem kizárt viszont az sem, hogy a kormány mesterségesen manipulálja a líra árát és valójában államilag akarja rögzíteni a dollár árfolyamát, kvázi hivatalos fizetőeszközzé téve az amerikai valutát, átpasszolva a pénznyomtatás feladatkörét Washingtonnak.

Közben arról is érkeztek hírek, hogy a kormány a gazdasági liberalizáció és privatizáció segítségével tervezi talpra állítani a gazdaságot.

– Eddig Aszad és Rami Makhlúf (az elnök sógora, az egyik legjelentősebb szír üzletember – a szerk.) lopta el a vagyont, ezután külföldiek fogják – vonja meg a vállát Marvan, amikor erről kérdezzük.

A kormány tehát az idővel versenyez. Ha a gazdasági konszolidáció sikerrel jár, az könnyen hozza magával a biztonsági és társadalmi stabilitást. Ennek hiányában azonban a feszültségek újra robbanáshoz vezethetnek, amire pedig sem a sokat szenvedett ország, sem a régió nincs felkészülve.