Szíria pengeélen

Decemberben, amikor az iszlamista Hajat Tahrír as-Sám (HTS) fegyveresei megindultak Idlib tartományból, maguk sem gondolták volna, hogy az Aszad-rezsim kártyavárként omlik össze. A hadsereg szétszéledt és úgy tűnt, hogy a HTS a kurdok által ellenőrzött keleti, illetve a drúzlakta déli területeket leszámítva az egész országot irányítása alá vonja. A felkelők bevonultak az Aszad-rezsim bázisát adó alavita kisebbség tengerparti vidékeire is, sőt, az idősebb Aszad elnök sírját is felgyújtották annak szülővárosában, Kardáhában. Hamarosan megalakult az ügyvivő kormány, a HTS fegyveresei pedig immár kormányerőként ellenőrizték az alavita területeket. Az átmeneti elnök, Ahmed as-Saraa kezet nyújtott az iszlamista rezsimmel szkeptikus kisebbségeknek, így a lakosság tíz százalékát adó alavitáknak is, és több alkalommal kijelentette, hogy Szíria részeként tekint rájuk.

A dolgok azonban már januártól rossz irányt vettek. A HTS mindössze 30 ezer fegyveressel próbálta fenntartani az országban a rendet, számuk pedig kevésnek bizonyult. A tengerparton a kormányzathoz nem kötődő, de azt támogató iszlamista csoportok elkezdték kezükbe venni az igazságszolgáltatást, és december óta több mint 160 olyan alavitával végeztek az utcákon, akik az Aszad-rezsimet szolgálták és akiket gyilkosságokkal, kínzásokkal vagy letartóztatásokkal vádoltak. Az alaviták körében, különösen a közösségi médiumok visszhangkamráiban ezt sokan etnikai tisztogatásként értékelték.

Noha a kormányzat a fegyverek beszolgáltatására szólította fel a lakosságot, az alaviták érthető okokból ennek nem tettek eleget. Mi több, decemberben soraikból kikerülő korábbi katonák és kormánypárti milicisták megalapították a Szíriai Népi Ellenállás (SZNE) nevű szervezet. Sokuk ezzel előremenekült, hiszen nem keveseknek tapad vér a kezéhez, így csak idő kérdése volt, hogy az új kormány emberei mikor kopogtatnak ajtajukon. Az SZNE január elején harcot indított a tengerparti vidékeken állomásozó kormányerők ellen, és kisebb akcióik során több mint száz katonát öltek meg.

Harcukat passzívan bár, de a partvonalra került tömegek is támogatják. Aszad idejében a tengerparti alavitáknak 80 százaléka a hadseregben vagy közigazgatásban dolgozott, decemberben pedig szélnek eresztették őket. Aszad alatt a harcokban elhunyt lojalisták feleségeit „a mártírok özvegyeinek” hívták és havi támogatásra voltak jogosultak, ma „a gyilkosok özvegyeinek” nevezik őket, és semmit nem kapnak. Hasonlóképp a hadirokkantak is búcsút mondhatnak rendszeres járandóságuknak. A HTS elkezdte felszámolni az alavita klánok által üzemeltetett, Libanonba irányuló csempészhálózatokat is, amivel a közösségek jelentős bevételtől estek el. A helyzetet rontja, hogy az Egyesült Államok nem siet feloldani a Szíriát sújtó szankciókat, az általános gazdasági helyzet katasztrofális és az alaviták tudják jól, hogy ha a kormány hozzá is jut forrásokhoz, ők akkor is a sor legvégén várhatnak a jussukra.

A szórványos akciók után múlt hét csütörtökön az SZNE átfogó támadásokat indított a kormányerők tengerparti állásai ellen. Dzseblában 50 kormánykatona és 45 támadó vesztette életét. A hírre Idlib felől megindultak a szírekből és külföldiekből álló dzsihadista csoportok a tengerpart felé. Az ezután történtekről két narratíva él: az egyik szerint a kormányerők vérengzést hajtottak végre alavita civilek körében. A másik szerint a kormányerők a felkelőket vették célba, miközben a szakadár frakciók az alavita polgári lakosságon álltak bosszút.

Merre tovább mindezek után? A kormány hivatalos közleménye szerint a felkelést leverték. A vérengzést követően a kormány lezárta a tengerpartra vezető autóutakat a dzsihadisták előtt. Televíziós beszédében Ahmed as-Saraa elítélte a vérengzést, nemzeti egységet hirdetett, az elkövetők felkutatását és elszámoltatását ígérve. Ezzel Damaszkusz kockázatos műveletbe kezd. Ha a gyilkosokat futni hagyja, azzal a nemzetközi támogatását teszi kockára és a lakosság (elsősorban a kisebbségek) haragját vonja magára. Ha viszont drasztikusan nekimegy a radikálisoknak, azzal a saját erejét gyengíti. Ahmed as-Saraa épp azért próbálja január óta erőltetett menetben felduzzasztani az erőszakszervezeteket, hogy visszaszoríthassa a kormányhoz lojális radikális milíciákat és konszolidálhassa az országot.

Szíria szunnita arabok, kurdok, keresztények, alaviták és drúzok otthona. A szektarianizmus a 2011-ben kezdődő polgárháború előtt nem volt jellemző. A harcok több mint egy évtizede alatt azonban alavita és síita részről az Aszad-rezsim és a Libanonból érkező Hezbollah, szunnita oldalról pedig az Öböl-országokkal jó kapcsolatot ápoló radikálisok és külföldi dzsihadisták szították a felekezetek közötti ellentétet. A mostani események a legrosszabb félelmeket igazolták be.

Az Európai Unió és az arab országok óvatosan fogalmaznak, egyszerre ítélik el a felkelők kormány elleni támadásait és a civilek lemészárlását. Tudják jól, hogy ha megvonják bizalmukat a kormánytól, azzal Szíriát a háború folytatása felé taszítják, ha pedig tényként fogadják el, hogy a kisebbségek veszélyben vannak, azzal legalább hárommillió menekültnek kínálnak meghívólevelet.

Az események után az új szír vezetés számára nehezebb lesz egyben tartani az országot, mint eddig, hiszen sem a drúz, sem pedig a kurd milíciák sem sietnek majd lemondani fegyvereikről és betagozódni a hadseregbe. Ez akár Szíria föderalizációjához is vezethet.

Ennek előszelei már most látszanak. A kurd többségű Szíriai Demokratikus Erők (SDF) amerikai hátszéllel uralja az ország nyugati, olajban gazdag régióit. Míg korábban úgy tűnt, hogy Törökország nem tűri a terroristáknak tekintett kurdok jelenlétét a határainál, Recep Tayyip Erdoğan az utóbbi időben már engedékenyebbnek bizonyul. Az elnök mandátuma hamarosan lejár, és az alkotmány értelmében többször már nem tölthetné be pozícióját. Egy lehetősége van a hosszabbításra, ha népszavazást ír ki a kérdésről. Hogy azonban ezen számára kedvező eredmény szülessen, ahhoz szüksége van a törökországi kurdok jóindulatára is. A tény, hogy március 1-én a törökországi Kurd Munkáspárt (PKK) börtönben lévő vezetője, Abdullah Öcalan tűzszünetet kötött Ankarával, arra enged következtetni, hogy az SDF derékhadát adó, PKK-hoz kötődő kurdokkal is rendeződhet Erdoğan elnök kapcsolata. Az SDF–török megbékélés közben az amerikai–török kapcsolatok szempontjából is kedvező lehet. Ez viszont azt jelentheti, hogy az SDF nem tagozódik be a szíriai hadseregbe.

A déli országrészeket eközben drúz többségű milíciák ellenőrzik.

Izrael az Aszad-rezsim bukását követően behatolt Szíria területére és elfoglalta az 1974-ben létrehozott demilitarizált ütközőzónát, állásokat foglalva a Hermon-hegyen. Benjamin Netanjahu megüzente a szír kormánynak, hogy nem tűri meg a HTS vagy a kormányerők Damaszkusztól délre való jelenlétét, illetve hogy a drúzokat fenyegessék. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a HTS nem is fenyegette a drúzokat, akik amellett, hogy tömbökben élnek, (titokzatos forrásból) amerikai fegyverekkel is rendelkeznek. Az izraeli katonai vezetésen belül fontos pozíciókban szolgálnak izraeli drúzok, akik alighanem informális kapcsolatot is ápolnak szíriai hittestvéreikkel. A jelenlegi helyzetben a drúzok a kurdokhoz hasonlóan a végsőkig ragaszkodni fognak fegyvereikhez, és nem lesznek hajlandók összeborulni a kormánnyal.

Kérdés, hogy hol lenne az alaviták helye egy ilyen rendszerben. Szemben a kurdokkal és a drúzokkal, nekik nincs külföldi patrónusuk, hiszen Irán, aki ezt a feladatot elláthatná, kiszorult Szíriából, a libanoni Hezbollah a jelenlegi állapotában pedig nem tud segíteni.

Ez persze változhat is. Izraelt ugyanis nagyon aggasztja, hogy a vele finoman szólva ambivalens viszonyt ápoló Törökország megerősítette pozícióit Szíriában és épp biztonsági megállapodást készül kötni Damaszkusszal. Február 28-án látott napvilágot a hír, hogy Tel-Aviv az Egyesült Államoknál azért lobbizott, hogy Oroszország visszatérhessen a tengerparti régióba, ezzel ellensúlyozva Törökországot. A videófelvételek, amelyeken alavita civilek a Hmeimim városában lévő orosz bázist ostromolták védelemért könyörögve, morálisan megerősítik Moszkva pozícióit.

Számos jel utal arra is, hogy Izrael már kezet nyújtott a korábban vele határozottan ellenséges alavita lakosságnak. December óta izraeli lapokban állítólag alaviták tollából származó névtelen levelek jelentek meg arról, hogy a tengerparti közösségek szövetségesként tekintenek Izraelre, és izraeli elemzők sora beszélt már ugyanerről. Nem kizárt, hogy közben a titkosszolgálatok is aktivizálták magukat. Beszédes az is, hogy március 3-án Izrael légi csapást hajtott végre az előző szír rezsim immár HTS által ellenőrzött fegyverraktára ellen az Aszad család otthonában, Kardáhában.

A jövő talán soha nem volt ennyire bizonytalan Szíriában, mint a múlt heti mészárlások után. Ha pedig a konszolidáció elbukik és az ország darabjaira hullik, annak hatásai nem állnak meg a határoknál.