Izrael egyre komolyabban veszélyezteti a térség békéjét

Szeptember 6-án izraeli harci gépek hatoltak be Szíria légterébe és tüzet nyitottak egy ismeretlen célpontra. Hogy mi történt, nem tudni biztosan. Az ügy céljáról, jelentőségéről és hatásáról számos teória látott napvilágot. Az incidens akár casus belli is lehetne. Jelenleg azonban a Közel-Keleten nem érett meg a helyzet a háborúra. Az ügynek ennek ellenére súlyos következményei lehetnek.

Az izraeli repülőgépek a Földközi-tenger felől érkeztek, kilőttek négy rakétát egy ismeretlen sivatagi célpontra, majd Törökország felé távoztak. Szíria már szeptember 8-án jelentették az incidenst. Annak megtörténte azonban csak egy héttel később bizonyosodott be, amikor a török hatóságok a szír határ közelében egy olyan tartályra bukkantak, amilyenből az izraeli F-15-ösök szokták utántölteni üzemanyagukat.

Az egyértelmű bizonyítékok ellenére az izraeli kormány mélyen hallgat az esetről. A nyilatkozatokból azonban olyan mély elégedettség sugárzik, mint aki tudja, hogy valami nagy dolog történt. Az IDF szóvivője kissé cinikusan közölte a sajtó képviselőivel, hogy „akár láttak a szírek valamit, akár nem, akár izraeli gép volt az, akár más országé, nincs okunk segíteni a szírek vizsgálatait”. Szíria panaszt nyújtott be az ENSZ-nél. A nemzetközi szervezet azonban ez idáig nem kommentálta az eseményeket.

A két ország hivatalosan hadban áll egymással. Ennek ellenére a szír-izraeli határ igen csendes volt az elmúlt három évtizedben. Az elmúlt években pedig még arról is röppentek fel hírek, hogy a két kormány titkos béketárgyalásokat folytat. Nyár óta azonban az izraeli sajtó egy esetleges Szíria elleni támadás hírétől hangos. A két kormány következetesen tagadta, hogy háborúra készülne. Sőt Tel Aviv bejelentette, csökkenti csapatai létszámát az 1967-ben megszállt Golán-fennsíkon. Ennek ellenére az utóbbi hónapokban a viszony feszültté vált a két ország közt. Libanon felett ugyan rendszeresen járőröznek izraeli harcigépek, de Szíria esetében ez már korántsem olyan megszokott dolog. Legutoljára a múlt nyáron, a libanoni háború idején tűntek fel izraeli gépek Szíria egén, és közelítették meg vészesen Bassár al-Aszad elnök rezidenciáját.

De mit kerestek az izraeli gépek Szíria egén? Egyik elmélet szerint az izraeli gépek kémtevékenységet folytattak. A New York Times még észak-koreai szálakat is beleszőtt a történetbe. Az amerikai lap a volt amerikai ENSZ nagykövetnek, John Boltonnak korábban a Wal Street Jour-nalban kifejtett meggyőződését elevenítette fel, miszerint Phenjan Szíriába és Iránba akarja menekíteni leszerelt atomfelszereléseit. Az azonban, hogy a gépek titkos katonai célpontok, vagy koreai fegyvereket rejtő barakkok után kutattak, aligha valószínű. Tel el-Abiad-nál ugyanis kémrepülőkhöz nem illő módon eget rázó hangrobbanásokkal adták a lakosság tudtára érkezésüket.

Egy másik elmélet szerint az izraeliek annak a Pantysr nevű légvédelmi rendszernek a hatékonyságát tesztelték, amelyet Szíria nemrég Oroszországtól vásárolt. Ha tényleg a szír légvédelem tesztelése volt az izraeliek célja, akkor az ügy jóval túlmutat önmagán, hiszen katonai elemzők szerint Irán is ugyanezt a légvédelmi rendszert használja nukleáris létesítményeinek védelmére. Ezt erősíti meg egy másik elmélet, miszerint az izraeli gépek szíriai kalandja próba volt arra, hogy milyen úton tudnának eljutni éles helyzet esetén legkönnyebben a már amerikaiak által ellenőrzött iraki légtérig, hogy onnan továbbhaladva Iráni célpontokra mérjenek csapást.

A két forgatókönyv önmagában nézve reálisnak tűnik. Arra azonban nem adnak magyarázatot hogy miért voltak az F-15-ösök földi célpont elleni rakétákkal felszerelkezve.

Az izraeli sajtó egy harmadik forgatókönyvet preferál, miszerint a vadászgépek egy konvojt támadtak meg, amely Damaszkusz fő libanoni szövetségesének, a Hezbollahnak szállított fegyvereket. Az összes közül talán ez a verzió a leghihetőbb. Azt mellesleg, hogy az izraeli gépek tüzet nyitottak egy ismeretlen célpontra az ország sivatagos területén, a szír vezetés sem tagadja. Állítják azonban, hogy a lövedékek a földbe csapódtak és semmiben nem okoztak kárt.

Az akciónak mindemellett komoly belpolitikai üzenete is van: az izraeli hadsereg továbbra is erős és meg tudja védeni népét. A múlt nyáron a Hezbollahhal vívott sikertelen háború teljes mértékben szertefoszlatta az izraelieknek hazájuk hadserege legyőzhetetlenségébe vetett hitét. A hasonló sikeres akciók azonban segíthetnek helyreállítani az IDF megtépázott hírnevét.

Damaszkusz persze nem zárta ki a válaszcsapás lehetőségét. A közel-keleti történelem tanulságai azonban óva intik Szíriát az elhamarkodott választól. Damaszkusz 1967-ben már igen rosszul járt, amikor felülve a provokációnak, háborút indított Izrael ellen. Az 67-es háború „Izrael önvédelmi háborújaként” való definiálása ugyanis a történelem szemellenzővel való szemléletéről tesz tanúbizonyságot. Olyan ez, mintha valaki Ferenc Ferdinánd meggyilkolását tekintené az I. világháború legfőbb okának, teljesen figyelmen kívül hagyva a korábbi nagyhatalmi viszonyokat.

A Ma’ariv 1972. április 19-én megjelent számában Ezer Weizman, az Izraeli Légierő tábornoka a 67-es háborút illetően úgy nyilatkozott: „Izraelt egyáltalán nem fenyegette a megsemmisülés veszélye”. De számos más – zömében izraeli – független tanulmány és interjú látott már napvilágot arról, hogy a háborút valójában a radikális Moshe Dayan és más tábornokok tervezték, hogy megszerezzék a környező országok stratégiai vízforrásait. Addig sem szomjaztak persze, de a ma híres izraeli mezőgazdaság nem alapulhatott volna meg a 67-ben elfoglalt vízforrások nélkül. Izrael nem kockáztathatta meg, hogy elsőként támadjon, ezért inkább kiprovokálta, hogy az arabok üssenek először.

Hogy mivel? A mostanihoz hasonló, „ártalmatlannak tűnő” provokációkkal. 1967. április 7-én izraeli repülőgépek behatoltak Szíria légterébe, és rövid légicsata után lelőttek hat szíriai vadászgépet. Májusban Itzhak Rabin a szíriai rezsim megdöntésével fenyegetett, Levi Eshkol miniszterelnök pedig kijelentette, hogy „Szíria az április 7-inél keményebb leckét érdemel”. Május 14-én a szovjet titkosszolgálatok nagyméretű izraeli csapatösszevonásról számoltak be a szíriai határ közelében (később kiderült, hogy a szovjetek a bolondját járatták Damaszkusszal, de ezt a szír vezetés akkor még nem tudhatta). Hasonló provokációk történtek Jordánia irányába is. 1966 novemberében négyezer izraeli katona ostromot intézett a ciszjordániai Samu városa ellen és megölt 18 jordán katonát. A támadást hivatalosan a palesztin fegyveresek kiszivárgásának megakadályozásával magyarázták, mit sem törődve azzal, hogy az ENSZ megfigyelőcsapatát vezető Odd Bull jelentésében egyértelműen leírta: „A jordán hatóságok minden tőlük telhetőt megtettek a kiszivárgások megakadályozása érdekében”.

Végül az arab országok felültek a provokációnak és június 5-én lerohanták Izraelt. Az azonban már rég készült a háborúra, így hadigépezete hat nap alatt elsöpörte az egyesült arab seregeket. Izrael megszerzett minden vízforrást, Szíria pedig elvesztette a Golán/fennsíkot.

A múlt árnyai tehát óva intik Damaszkuszt a felelőtlen válaszlépéstől. A szír vezetés azonban népe előtti hitelét kockáztatja, ha válasz nélkül hagyja a történteket. Az izraeli gépek kalandja után pár nappal a Damaszkusz-barát Iszlám Dzsihád gázai fegyveresei rakétákat lőttek a Zikim izraeli bázisra. A támadásban 69 izraeli katona sérült meg. Bár a két eset közt hivatalosan nincs összefüggés, valószínű, hogy a palesztin szervezet Damaszkusz utasítására vagy iránta való szolidaritásból hajtotta végre akcióját.

Ez azonban talán minden, amit a szír vezetés válaszolhatott. Damaszkusz energiáit jelenleg gazdasági problémái kötik le. Az iraki háború miatt közel kétmillió iraki érkezett Szíriába, akik az ottani állam költségén élnek, a külföldi tőke pedig nem tolong a szír piacon. A szír gazdaság jelenleg tehát nem bír el egy Izrael elleni háborút. Ezt Tel Aviv is tudja. Az F-15-ösök látványos megjelenése tehát üzenet volt a szír népnek: „Vezetőitek nem tudnak megvédeni benneteket”.

Ez azonban veszélyes játék. Ha a jelenlegi baathista szír vezetés megbukna, helyét világi ellenzék híján kizárólag iszlamisták vehetnék át. Ők pedig a palesztin, libanoni és iraki példából kiindulva nem riadnának vissza a válaszcsapástól. Mivel nem világi erőkről van szó, harcukat nem reguláris seregekkel, hanem költséghatékonyabb módon, a Hezbollah eszközeit átvéve, gerillaháborúval vívnák. De ez egyelőre csak spekuláció.

Az izraeli légierő akciójának rövid távú kárai is vannak Izraelre nézve. Először is, a zsidó ország akciójával terhessé teszi barátságát stratégiai szövetségesei irányába. Itt van mindjárt a NATO-tag Törökország, amelynek iszlamista kormánya így is nehezen tudja igazolni választói előtt Washingtonnal ápolt baráti viszonyát és az Izraellel folytatott közös hadgyakorlatokat. Az AKP addig betonszilárd helyzete 2003-ban kissé meg is ingott, amikor átengedte légterét az Irak felé tartó amerikai gépeknek. De ami fontosabb, még az is meglehet, hogy az izraeli légibemutató miatt az Egyesült Államok által novemberre tervezett nagyszabású békekonferencia csak álom marad.

Sayfo Omar