Képtelen a nyilvánosságra került adatokat reálisan elképzelni az ember. Megdöbbentő fotók és videók sokasága sokkolja az egész világot. Azóta nagy erővel megindultak a helyreállítási munkálatok. Magyarországon is nagyon aktív adománygyűjtést szerveztek, együttérzést tanúsítottak az emberek. Ezért próbálkozom itt élő japánként az ottaniakról néhány közelképet érzékeltetni, hogy egy kicsit közelebb hozzam az olvasókhoz a katasztrófa sújtotta Japánt.

A japán lakások többsége fából épül, mert tisztában vannak azzal, hogy földrengésbiztos épületeket kell építeni, tehát a könnyű faszerkezet inkább bírja a föld mozgását; a rengéssel együtt nyaklik a ház, de nem dől össze, nem repedeznek a falak. A mostani rekorderősségű, 9-es fokozatú földrengést az épületek nagy része át is vészelte, jól bírták.

Tudnunk kell, hogy a skála nem lineáris, hanem a keletkezett lökéshullámok amplitúdómérete a tízes alapú logaritmus skálára van vetítve. Tehát a Richter-skálán való egységnyi növekedés a rengéshullám amplitúdójának tízszeres növekedését jelzi, és a keletkező romboló energia pedig több, mint harmincszorosára növekszik fokozatonként. A rengés utáni óriási szökőárt már nem bírták az épületek és a védművek.

Mintegy 130 kilométerrel a japán partoktól a Csendes-óceánban volt a földrengés epicentruma. A tengerfenék mozgásai következtében több méteres fenékzuhanás következett be. Az mindegy, hogy a keletkezett lépcsőfok jellegű módosulás alakja Japán felé vagy ellentétesen keletkezett, az áramlás törvényei szerint a szökőár bármelyik esetben a japán partok felé torlódott. A szökőár minden előrejelzést és tudományos szimulációt felülmúlt, helyenként húsz méter magasságra emelkedett, felcsapott még a több mint 30 méter magas hegyoldalra is. Semmit nem használt a parton felépített tíz méter magas gát, a külön védőkapu, a víz könnyedén átszökött fölöttük, áttörve pedig kiszakította a betonfalakat. Egy három emeletes épület tetejére feldobta a buszt, vagy egy a tengertől távoli lakóház mellett kötött ki felfordulva egy nagy tengeri hajó…

A sokkoló képek a hullámok magasságáról és a romboló erőről tanúskodnak. Még most sem ismerjük pontosan a halottak számát, mert például ha egy család minden tagja odaveszett, nem tudnak jelentkezni a hatóságoknál, így most sem tudják az áldozatok számát pontosan megállapítani. Jelenleg a halottak és az eltűntek számát durván 28 ezerre becsülik.

Piros, sárga, zöld

Felmerül a kérdés: vajon nem lehetett volna-e több embernek elmenekülni a földrengés után? Mert a japánok a veszély tudatában élnek, ezért sok helyen gyakorolják is a menekülést. Nos, délután 3 óra tájban volt a földrengés, ami után 15-20 perc elteltével érkezett a japán partokhoz a szökőár. Az, hogy nem százezres nagyságrendű volt az áldozatok száma, a menekülés gyakoroltatásának volt köszönhető.

Az egyik legsúlyosabban érintett területen, a Mijagi megye Szanriku nevű tengerparti vidékén él máig is a régi mondás, miszerint ha szökőár fenyeget, akkor „tendeko”-módon kell menekülni. A „tendeko”, a japán „tendeni” szóból ered, azt jelenti, hogy mindenki külön-külön, szétszóródva, egyénileg minél hamarabb meneküljön magasra, ne keressen senkit, ne várjon senkire, még a saját családtagjaira sem. Ezen a vidéken már többször volt szökőár, és voltak olyan esetek, amikor családtagot keresve, vagy várva az egész család odaveszett, ezért alakult ki ez a mondás, hogy meneküljön mindenki külön-külön, rögtön a földrengés után.

Az egyik faluban e mondás alapján az általános iskolások nem sorakoztak a tanítók felügyelete alatt, nem vártak senkire, a földrengés után mindenki felfelé, a hegyoldalra kezdett futni, és majdnem mindenki meg is menekült a szökőár elől. Majd fent a magaslaton találkoztak a szüleikkel. De akadtak bizony olyan sajnálatos esetek is, amikor az iskolában tartott sorakozás elvette azt a rövid időt, ami elég lehetett volna a minél feljebb való kerüléshez. Amikorra pedig elindultak volna az iskolából, addigra már a hullám elérte és elnyelte őket.

Volt olyan „kijelölt menekülő hely” is, amely nem bizonyult biztonságosnak, mert a hivatalosan biztosnak nyilvánított épületben az emeleti szinten a mennyezetig ért fel a víz. Az előre elkészített túlélőcsomagok birtokában is az idejében odamenekült idős emberek nem leltek menedéket… Körülbelül száz idős ember közül csak ketten maradtak életben. Azért, mert sok helyen minden előrejelzést felülmúlt a hullám magassága és ereje.

Nagy erővel folyik a romeltakarítás. A munkát végző önkormányzatoknak és hadseregnek nagy nehézséget okoz, hogy sok helyen az egész épületet elsodorta a víz, vagyis nem az eredeti helyén hever az épület maradványa, nem ismerik a tulajdonos hollétét, sőt talán még a holtteste is ott lehet a romok alatt. Így nagyon nehéz menteni és takarítani.

A Mijagi megyei Vatari faluban e célra egy jelzésrendszert vezettek be, hogy megkönnyítsék a romeltakarítási munkát. Háromfajta zászlót használnak: pirosat, sárgát és zöld színűt. A piros azt jelenti, hogy „mindent el lehet vinni”, a sárga: „csak a romokat vihetik el, a megrongálódott épületet még nem”, a zöld: „egyáltalán ne vigyenek el semmit!” Akik azonosítani tudták saját otthonukat, kitűzték a megfelelő zászlót, ami könnyített a hatóságok munkáján. Sokan még ma is iskolai tornatermekbe kényszerítve élik mindennapjaikat.

Az államnak sürgős feladata, hogy minél több olyan ideiglenes konténerlakást állítson fel, ahova be tudnak költözni a fedél nélkül maradt emberek. Ezeket általában bádogból rövid idő alatt fel lehet állítani. Már e másfél hónap alatt mintegy ezer készült el ezekből Rikuzen-Takada és Kamaisi városokban. Jelenleg épül több mint 13 ezer, de az igények szerint még legalább 60 ezer kellene. Azt mondják, hogy még az újabb esetleges szökőártól védett helyek kijelölése is csak nehezen megy a tengerparti falvakban. Ha egy-egy kis lépéssel is, de halad előre az újjáépítés és a helyreállítási munka.

Néha örömhír is hallható. Minami-szanriku faluban egy iskolai tornateremben lakó, önkéntes tűzoltóként dolgozó férfi és egy a Japán nyugati vidékéről, Nara megyéből önkéntes segítőként érkezett, gyermekét egyedül nevelő tanárnő a minap bejelentették házassági szándékukat. A férfi maga is károsult, elsodorta a víz az otthonát, a munkahelye is megszűnt. A magányos tanárnővel megismerkedtek, mintha mindketten sorstársak lennének. A távoli, az ország középső vidékéről segíteni érkezett tanárnő kedvessége és segítő munkája meghatotta a férfit. A tanárnő hazautazása előtt megkérte a kezét, amire az igent mondott. Nemsokára egy iskolai táborban tartják az esküvőjüket.

Harc az áramért

Másik súlyos probléma az atomerőművek végzetesnek bizonyuló balesete. Még most sem szűnt meg a radioaktív sugárzás a fukusimai reaktorból. Az evakuáltak nem tudják, vajon hazamehetnek-e valamikor. Japán ipari nagyhatalom, több mint 50 reaktorblokkal rendelkezik, a legtöbb erőmű tengerparton fekszik. Mindig hangoztatták a biztonság fontosságát, de mégsem tudtak ilyen esetekre megoldást találni.

Sajnos a világsajtó, a magyart is beleértve, ijesztgeti és hergeli a közvéleményt, pedig bármit is állítsanak a médiumok, Magyarországon semmilyen veszélytől nem kell tartani a japán atombaleset miatt.

Japánban senki sem korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát, ma is több független intézmény működik, amelyek mérni tudják a káros anyag mennyiségét és intenzitását. A hatásokról nem csupán a hatóság által megbízott tudósok nyilatkoznak, hanem független szakértők is. Vagyis senki nem titkol el semmit. A helyzet továbbra is súlyos. Már 30 kilométeres körzetre terjesztették ki a megfigyelés alatt álló területet. A kitelepített emberek teljes bizonytalanságban élnek a jövőjüket illetően. Főleg a lakóhelyükhöz szorosan kötődő földműveseknek, állattartóknak és halászoknak igen aggasztó a helyzetük, mert a sugárzással szennyezett területen beláthatatlan ideig szüneteltetni kell a termelést, a tenyésztett állatokat pedig el kellett pusztítani.

A jószágok elvesztése nem csak anyagi kárt jelent a parasztok számára, az életük jóvátehetetlenül kisiklott medréből. A hirtelen áramkorlátozásra kényszerült japán társadalomnak nagy megpróbáltatást kell elszenvednie, főleg Tokió környékén.

Április elején rövid időre „tervezett áramszünetet” vezettek be, mert a hirtelen reaktorleállás miatt jóval kevesebb áramot tudnak csak szolgáltatni. Ez már a fővárost is érintette. Azóta, amióta megvalósult a jóléti társadalom Japánban a II. világháború után, nem nagyon fordult elő áramszünet.

E sorok szerzője a 60-as évek óta nem emlékszik arra, hogy valaha is áramszünet lett volna, sőt a karbantartás rövid idejére sem ismeretes az áramszünet Japánban. A tervezett áramszünet a fővárost és egyes környékeit érintette. A teljes környéket több területre osztották, és felváltva naponta 3-3 órás szünetet vezettek be. Ez az intézkedés zűrzavaros állapotokat idézett elő főleg Tokióban, bár most a katasztrófa miatt megértőek voltak az emberek, nem panaszkodtak. A magánlakásokban ez az áramszünet nem annyira veszélyes, de kiderült, hogy a rengeteg kicsi ipari műhelyben, ahol mindenféle célra szakosodva egy-egy speciális alkatrészt gyártanak, sokkal nagyobb lett a kár, mint gondolták, mivel vannak olyan alkatrészgyártó műhelyek, amik különleges technológiával működnek, de éppen ott, az áramszünet területén találhatók. Például a mobiltelefon képernyőjéhez a vékony védőfóliát ilyen kis műhelyben gyártják, amelyet az egész világra exportálnak, de a most említett háromórás áramszünet miatt leállt a gyártás, ami számos nagyobb telefonkészülék-gyárnak okozott gondot. Hasonló a helyzet például az autóiparban is. Néhány heti kísérletezés után kiderült, nem alkalmazható hosszú távon az ilyenfajta intézkedés, de mindenképpen takarékoskodásra késztetik a lakosságot és az ipari gyárakat egyaránt.

A hirtelen áramhiány kérdéseket vet fel a jövőt illetően a mindennapi életvitelről, ugyanis bármilyen jóléti társadalom is van Japánban, nemcsak a különféle háztartási gépekkel telirakott lakás a probléma, mert mára odáig fajult a túlzó és pazarló életvitel, hogy például az egyik szálloda vécéje úgy működik, hogyha az ember csak közeledik a fülkéhez, az automata ajtó kinyílik, majd belépve bezáródik, a kagyló fedője magától felnyílik, az ülőke kellemesen melegszik, és további fölösleges dolgokat automatikusan elvégez a vécékagyló, egészen a papír kieresztéséig. Ha pedig dolgát végezvén felállt az ember, megint automatikusan leöblíti a kagyló egészét, és lecsukódik a fedője. A kézmosás és a szárítás is automatikusan működik, végül a fülke ajtaja kiengedi az embert.

Többé-kevésbé hasonló eszközöket sok magánlakásban is felszereltek már… Hát, biztosan erre van szükségük az embereknek, és ezt nevezzük a fenntartható fejlődés irányának? Lehetséges, hogy az atomerőmű balesete a japánok mindennapjaira olyan hatást gyakorol, ami ezt a költekező életvitelt egy másik irányba tereli és megváltoztatja a hétköznapokat is.

Éppen most áprilisban önkormányzati választásokat tartottak országszerte. Az újra megválasztott tokiói főpolgármester, Isihara Sintaró, akinek a választási kampányra nem maradt sok ideje, inkább a Tokióba kitelepített, az atomerőmű által veszélyeztetett területekről beköltöztetett emberekkel foglalkozott, elsöprő többséggel győzött. Az eredményt bejelentő sajtótájékoztatón mindjárt azt hangoztatta, hogy sok felesleges dologra óriási mennyiségű áramot használunk, például szükségtelen, hogy minden utcasarkon álljon egy dobozos üdítős és sörös automata, és a vakító fénnyel működő játéktermekből sem kellene annyi. Vagyis az áramellátás ügye hovatovább politikai témává vált a szigetországban.

Száz- és ezermilliárdok

A japánok ez idáig nem voltak túl lelkes adományozók, a roppant szigorú adórendszer ugyanis nemigen serkentette jótékonykodásra az embereket. Ám a mostani tragédia megindította a lakosság szívét. Nemcsak az átlagemberek, hanem ismert sportolók, színészek, vállalkozók sietnek pénzadománnyal segíteni. Például az Amerikában játszó profi baseball-játékos, Szuzuki Icsiró százmillió jennel (220 millió forint), az egyik vezető távközlési cég, a Soft Bank elnöke, Szon Maszajosi tízmilliárd jennel (22 milliárd forint) járult hozzá a katasztrófa enyhítéséhez.

Megható, hogy az egész világból küldik a segítséget, rengeteg adomány érkezik a szigetországba, köztük Magyarországról is. Kifejezetten nagy összeget küldenek olyan koreai színészek, akik mostanában nagy népszerűséggel bírnak Japánban.

Bár Japánban is felbukkant az ilyenkor sajnos elkerülhetetlenül megjelenő visszaélés, a „jótékonysági business”, és megjelentek adománygyűjtő gyanús társaságok is, sőt néha a hivatalosan bejegyzett szervezetnél sem mindig egyértelmű, hogy vajon mennyit kapnak majd meg a károsultak a támogatási összegből, és vajon a leginkább rászorultabbak kapják-e, azért tudható, hogy Japánban két nagy társaság van, amelyik erre szakosodott, és ezek megbízhatóan tevékenykednek.

Az egyik a Központi Adománygyűjtő Társaság (Kjódó bokin-kai), a másik a Japán Vöröskereszt (Nihon szekidzsúdzsisa). A történtek után egy hónappal közölték az eddigi gyűjtések a konkrét adatait: e két szervezetnél kétszázmilliárd jen körüli összeg gyűlt össze (mintegy 440 milliárd forint). Úgy döntöttek a gyors reagálás érdekében, hogy most nem várnak a károk pontos felmérésére, hanem hogy minél hamarabb megkezdődhessen a segélyezés, egyelőre minden károsult, aki elveszítette családtagját, vagy teljes egészében a házát, 350 ezer jent (770 ezer forint) kap. Akiknek a lakása csak súlyosan megrongálódott, 180 ezer jent. Ezen túlmenően az önkormányzatok további százezer jennel járulnak hozzá, károsultanként. Ez csak előzetes pénzosztás, a továbbiakban a külföldi adományokat és a más szervezetek által gyűjtött adományokat is szétosztják majd.

A most említett pénzadomány százmilliárd jen nagyságú volt. De nézzük csak, milyen összegről kell majd beszélnünk. Csak hogy érzékeltessem az olvasóval a kár nagyságát, egy példát hozok fel: a szökőár után több falu teljesen eltűnt, az ottmaradt hihetetlen mennyiségű romot el kell takarítani onnan. Ennek az eltakarítási munkának a költségét kétháromezer milliárd jenre becsülik, tehát csak takarításra kell ennyi…

A japán kormánykörökben arról tanácskoznak, hogy mégis valamilyen különadót kell bevezetni, abban reménykednek, hogy talán most megértést tanúsítanak az emberek. Kan Naoto miniszterelnök nemrég felállított egy szakértői bizottságot, amelynek feladata a helyreállítás koncepciójának kidolgozása. A szökőártól elpusztított falvak újjáépítése kapcsán máris nagy vita alakult ki, mert a főleg halászatból élő helybeliek ott akarnak maradni, de az önkormányzat nem meri engedélyezni az újbóli építkezést ugyanarra a helyre.

Most azon törik a fejüket, hogy a tengerparti falvakat miként rendezzék át. A hegyoldalon legyen-e a lakóterület, és onnan járjanak a tengerre halászni, vagy inkább sokkal magasabb töltést kell emelni a szökőártól veszélyeztetett helyen? Még nincs egyértelmű döntés, nehéz feladat előtt állunk.

Nemrég néhány magyar ismerősöm megkérdezte tőlem, nem gondolkodnak-e azon a japánok, hogy egy másik, biztonságosabb országba költözzenek. Azt feleltem, a szülőföldjükhöz ott éppen úgy ragaszkodnak az emberek, mint itt. Még másik megyébe is nehezen költöznek el. Mindenképpen ott akarják megtalálni a megoldást, együtt élni a félelmetes, de ugyanakkor gyönyörű és áldásos tengerrel.

Umemura Yuko

Az ELTE Japán Tanszékének adjunktusa

A következő japán szervezeteknek küldhető adomány:

Chuokyodo bokinkai (Központi Adománygyűjtő Társaság

http://www.akaihane.or.jp/en/index.html

Nihon sekijujisha (Japán vöröskereszt)

http://www.jrc.or.jp/english/index.html