Az Árpád-kori magyar állam keleti gyepűin túl (a szinte lakatlan Keleti-Kárpátok külső oldalán) már az a nagyállattartó, sztyeppei világ húzódott, ahonnan még évszázadokon keresztül áramlott az „ázsiai felfrissítés” a békés betelepülések – vagy véres háborúk folytán (kun betelepülések, kun háborúk, mongol invázók). A jurtok használata így meglepően hosszú ideig fennmaradt Magyarországon.

Az 1278-as győzedelmes dürnkruti csata előtt felvonuló IV. (Kun) László (1262–1290) magyar király táborának látványa nem sokban térhetett el a Kárpátokon túli mongol káni táborok képétől. A magyar haderő kun, székely és besenyő lovas-íjászai az Arany Horda lovasaiéval megegyező villámgyors manőverekkel és nyílzáporral semmisítették meg II. Ottokár cseh király birodalmi hadait, a csatában Ottokár király és kísérete is elesett.

A hazatérő győzteseket még jurtjaikban várták asszonyaik (olykor bizony sztyeppei szokás szerint több is) és ismeretes, hogy László király is sokszor inkább kun módjára élt, „sátorban – kunjai között.” IV. László „vér szerint” is jurtlakóként jött világra, hiszen édesanyja, Erzsébet kun hercegnő volt, kiterjedt rokoni szálakkal a Kárpátok túloldalán, Batu leszármazottainak birodalmában, az Arany Horda államában.

A jurtok használatának feladása nagyságrendileg egybe esett az Árpád-ház (Turul nemzetség) fiú ágának kihalásával. A magyarság nagyállattartó, sztyeppei életmódja a honfoglalást követően még 400 éven át volt jelen a Kárpát-medencében.

A magyar jurtok

Dr. László Gyula (1910–1998) régész-történész, képzőművész 1944. márciusában Kolozsvárott fejezte be A honfoglaló magyar nép élete című, rendkívüli alaposságú munkájának kéziratát. Az azóta is alapműként emlegetett könyvben megírta, hogy a hazai jurtaleletek hiányában (az ősi hajlék fából, nemezből, bőr és növényi kötelekből készült – tehát, hiába „tolódott ki” használatuk az 1300-as évek első harmadáig, érthető módon a XX. századra nem maradt belőlük semmi) az etno-archeológia alkalmazása vezethet célra, a jurt rekonstrukcióban.

Röviden: Meg kell keresni azokat a kultúrákat, amelyekben jelenleg is őseinkhez nagyon hasonló módon élnek – s a hasonló életmód következtében, a tárgyi környezet is sok azonosságot mutathat.

László Gyula alapossága mellett tisztelettel és alázattal fogalmazott, ha őseink életéről írt. Tudásából és személyiségéből is fakadt, hogy amikor népünk hajdani életének megfestésre vállalkozott – soha nem az így volt – hanem az őszintébb és helyén valóbb így lehetett megközelítést alkalmazta. Ő vetette papírra először, hogy keletre kell indulni, mert így lehet őseink mindennapi életét és ezzel együtt a jurtokat is kézzel foghatóan, mindenki számára érthetően újraalkotni. Említett műve széles körben ismert népkönyvvé vált.

A vele egyetértők – de a munkásságát élesen bírálók is – az ő kutatásairól és munkamódszeréről beszéltek. Dicsérték vagy cáfolták – László Gyula jurtábrázolásai ivódtak az iskolai történelemoktatók tudatába.

Akik jurtákban hajthatták álomra fejüket Hosszú a sora azoknak a magyar kutatóknak, utazóknak, akik László Gyula korát messze-messze megelőzve a keleti lovas nomád kultúrák földjeit járva, őseink nyomait keresték. Voltak, akik ünnepelt felfedezőként térhettek vissza, s voltak akik tapasztalataikról csak a legszűkebb környezetüknek számolhattak be. Egyikük utazása sem volt azonban hiábavaló.

Jegyzeteik, feljegyzéseik, cikkeik – vagy éppen könyveik, hasznos forrásként szolgáltak és alapot jelentettek az őket követő kutatók felkészüléséhez. Csak néhány név azok közül a magyar utazók közül, akik keletre indulva, a nomád közösségek földjein járva, a „magyarok ősi hajlékaiban”, vagyis jurtákban hajthatták álomra fejüket:

Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842), a tibetológia magyar megalapítója 1821-ben átkelt a Karakum-sivatagon, majd az Amu-darján, hogy eljusson Buharába (a jelenlegi Türkmenisztán és Üzbegisztán területei). Viszontagságos turkesztáni utazása során olyan nomád türk törzsek területein haladt át, akik jurtalakó életmódjukat az 1900-as évek elejéig, sőt az erőszakos szovjet modernizálásig is megtartották.

Ónody Bertalan (?–1892) nyírbátori jegyző, mezőgazdasági kutató 1875-ben Orenburgból indulva átlovagolt a kirgiz sztyeppéken (!), majd az Araltavon hajózva, illetve Szir-darja mentén haladva eljutott Khívába. Látogatásának célja a nagyszerű khívai dinnyék magjának beszerzése volt, legfőbb eredményévé mégis a közép-ázsiai sztyeppék világáról írt beszámolója vált.

Berzenczey László (1820–1884) vagy Ujfalvy Károly (1842–1904) a kazak és kirgiz puszták mellett már a magashegységi vidékekre is „felmerészkedtek” (Altáj, Tien-san, Nyugat-Himalája), ahol utazásaik idején kizárólag nomádokkal találkozhattak, s kizárólag jurtákban lakhattak.

A felsorolt felfedezők munkáját ma is nagy becsben tartja a hazai geográfi ai kultúrtörténeti szakirodalom. A sztyeppei életmód, és ezzel együtt a „jurtokkal kapcsolatos tudomány” utolsó mozaikjait Vámbéry Ármin (1832–1913) és Almásy György illesztette a helyére. A két, méltán nagyhírű magyar kutató hosszú időt töltött Közép-Ázsiában, mindketten beszélték (de legalábbis értették) a helyi török dialektusokat.

Vámbéryt elképesztő memóriája, míg Almásyt vagyonokat érő fotóapparátusa is segítette a jurtok minden részletre kiterjedő bemutatásában.

A „jurtok újrahonosítója”

Vámbéry Ármin közép-ázsiai utazása után (1863) számos nagyszerű könyvet adott közre a meglátogatott nomád kultúrákról. Az 1885-ben befejezett A török faj című munkája a maga korában egyedülálló összefoglalása volt a jurta-falú türk népek néprajzának és történetének.

A Közép-Ázsia törökségét bemutató fejezetben külön alcím alatt (7. A sátor és bútorai) taglalta a jurták használatát. Fényképei, részletes rajzai (el nem ítélhető módon) azonban nem voltak.

Almásy pontosan ismerte Vámbéry munkásságát, így expedíciója előkészítési fázisában valószínűleg részletesen tanulmányozhatta A török fajt is. Almásy György 1900-ban nyugat–keleti irányban (majd vissza) végigutazta teljes Nyugat-Turkesztánt (a korabeli elnevezés szerint Orosz-Turkesztán). A mai közép-ázsiai államok közül járt Türkmenisztánban, Kazakisztánban, Üzbegisztánban, Kirgíziában, sőt Tadzsikisztán határvidékén is. Ő volt az egyik első európai, aki expedíciójával bejárta a Balhas-tótól délre elterülő Hétfolyó forró, félsivatagi vidékét, majd feljutott a Központi Tien-san örök hóval és jéggel fedett csúcsainak előterébe.

Nomád kazakok és kirgizek kísérték végig úttalan útjain, töröktudásának köszönhetően két hónap elteltével már nem volt szüksége tolmácsra. Minden részletükben megfigyelhette a jurtokat, hiszen ő maga is azokban lakott.

Vámbéry leírásainak köszönhetően már érkezésekor is „mindent tudott”, előre felkészülhetett, hogy mire figyeljen. A megfigyelések mellett rengeteget kérdezett a jurtákkal és a bennük lévő eszközökkel kapcsolatban. Vándorutam Ázsia szívébe című munkájában többször, több szempontból is bemutatta a sztyeppei hajlékokat. A számos nagyszerű jurtfotó és életkép mellett egy maximális részletezettségű metszeti rajzot adott közre, majd a több mint 700 oldalas mű függelékében 35 oldalt (!) szentelt a használati eszközöknek.

Amikor László Gyula kezébe került az említett Almásy-könyv, s benne a nagyszerű ábra, még a kifogyhatatlan türelmű professzor is csak annyit mondott, hogy ehhez nem kell mit hozzátenni. László Gyula ezt a rajzot emelte át szemléltetésül a honfoglaló magyar nép életébe, s ezzel eldőlt, hogy az ősi magyar jurták rekonstrukciójánál a kirgiz-kazak jurtok formáját tekintjük alapnak.

Vámbéry és Almásy leírásaira is támaszkodva László Gyula lerajzolta a magyar jurtok belső elrendezését is. A kirgiz jurtok Almásy és László közvetítő munkájával a magyarság újjászülető jurtáivá váltak.

Gőgös Norbert

Jurta használati körkép 2010 nyarán

Közép- és Belső-Ázsia. Közép- és Belső-Ázsia nomád kultúrája a végóráját éli. „A szocialista idők elévülhetetlen érdeme a hagyományos kultúránk tönkretétele…” fogalmaz egy fanyar mosoly kíséretében F. Bakhrom, a 40-es évei elején járó, de sokat látott üzbég kísérőnk, egy kizilkumi jurtatáborban. „A jurta használata tiltott volt, ha a hatóságok mégis találtak, egyszerűen összezúzták és elégették. A családok és klánok nyájait, méneseit a szovhozokba vitték…a végcél talán valami olyasmi lehetett, hogy az önellátó, független nomádokból végre tulajdon nélküli agrárproletár legyen…”

Kísérőnk egy szakszaul törzset dob a tábortűzre, majd hozzáteszi még, szinte vallomásszerűen: „Nagyon örülök, hogy ma este itt lehetek a sivatagban. Nincs ennél jobb, mint itt a szabad ég alatt…” „…a fene tudja mi lehetett az a csillapíthatatlan szovjet szerelem a vasbeton iránt… ami miatt eltörölték a jurtáinkat…”

2010 nyarán már csak Kirgízia és Mongólia területén volt elterjedt a jurták használata. Ebben a két országban is egyre inkább jellemző, hogy a jurt csak nyári szállás – télre majd mindenki házlakó lesz, a sztyeppei túléléshez kellő tudás rohamosan apad.

Érdekes módon, az ide érkező külföldiek ébresztik rá a pásztorokat életmódjuk különleges voltára, s az újonnan készített jurták egyre nagyobb hányada az idegen turisták elszállásolására készül. (Mongóliában az elmúlt 10 év során egész „jurtavertikum” épült ki, több száz jurtateleppel.) Külön öröm, hogy egyre több helyen jelennek meg a semmihez nem hasonlítható, érthetetlen nyelvet beszélő, jó borivó…de a kumiszt csak széntablettával és Immódiummal fogyasztó magyarok…akik közül az esti beszélgetésekkor nagyon sokan állítják, hogy valahonnan a sztyeppékről származnak ők maguk is…

Magyarország. A globális világ szakbarbárságától vagy fogyasztói idiotizmusától elforduló magyarok egy jelentős hányada, a régmúlt életmódjának és gondolatiságának felkutatásával, megtapasztalásával tölti szabad idejét. Megjelentek a jurtagyártók, jurtaimportőrök – és ami igazán érdekes – a jurtákat valakik meg is veszik. Jurtatáborok nyíltak először a gyermekek, és ma már a felnőttek számára is.

Nemcsak Magyarországon, de Kárpátalján, Felvidéken és Székelyföldön is. Úgy tűnik, a jurtaállítás – és a jurtákhoz köthető programok szervezése (hiszen ahol jurta, ott ló is van) egyre népszerűbb. Almásy jurtrajzainak közreadása idején talán egyetlen jurta sem állt Magyarországon. László Gyula említett művének megjelenésekor sem lehetett jobb a helyzet. 2010 augusztusának elején, ha valaki Bugacpusztán járt, és ha csak úgy véletlenül vetődött arra, bizonyára nehezen hitt a saját szemének: A Kurultaj 2010. nevű nagyrendezvényen magyar jurták hosszú sorai fehérlettek a pusztán. IV. (Kun) László idején építhettek utoljára ekkora jurtavárost Magyarországon.