Tabukat döntő háború

A cikk eredetileg a Demokrata hetilap március 30-ai számában jelent meg.

A háború kirobbanása előtt a CNN azzal riogatott, hogy az Ukrajna lerohanására készülő orosz csapatok 96 óra alatt elfoglalják majd Kijevet. Valószínűleg ezt remélte több orosz stratéga is, pedig nekik jobban illett volna ismerniük az ukrán valóságot, a társadalom oroszellenességét, elszántságát és a hadsereg állapotát. Az orosz erők két nap alatt Kijev alatt voltak, és precíziós csapásokkal az ukrán katonai infrastruktúrát is gyorsan meg­gyengítették. Mint mára kiderült, nem eléggé, így most már szisztematikus alapossággal őrlik fel a megmaradt objektumokat, a hadi- és üzemanyag-tartalékokat és az utánpótlási vonalakat. Mielőtt tehát lesújtó ítéletet mondanánk az orosz katonai tervezésről, jegyezzük meg, hogy nem csak őket lepte meg az ukrán ellenállás erőssége. Azt se felejtsük el, hogy az ukrajnainál jóval könnyebb terepen és kisebb ellenállás mellett a 2003-as Irak elleni amerikai invázió is hat hétig tartott, a britek kétszer ennyi idő alatt értek el áttörést Falklandon, és Milošević Jugoszláviája is csak 78 napos bombázás után hajolt meg a NATO akarata előtt.

Az orosz hadsereg tehát lassabban halad előre a céljai elérése felé, mint gondolták, ám egyáltalán nem olyan lassan, mint ahogy az ukrán és a nyugati sajtó az információs háború részeként beállítja. A kezdeti gyors előretörés utáni óvatosságot magyarázza az is, hogy az orosz hadvezetés szerette volna elkerülni a nagyvárosok sok civil áldozattal járó ostromát, és a veszteségeket is politikailag vállalható keretek között próbálta tartani. Ezért vetette be a háború elején csupán visszafogottan használt légierőt, és állt le egy idő után az előrenyomulás is. Ez utóbbi valahol azért is természetes, hiszen elhúzódó háborúra készülve nem lehet túlságosan megnyújtani és védtelenül hagyni az utánpótlási vonalakat. Az orosz hadsereg állományának nagyjából húsz százalékát vetette harcba, és még a határ körzetében is intakt tartalékai vannak, készletei bőségesek, és idáig csupán második vonalas, főképp szovjet technikát alkalmazott, a legmodernebb fegyvereket inkább csak megmutatta. Eddig az ellenfél felőrlésében elsősorban a tüzérségre támaszkodott, az utóbbi napokban azonban már megduplázódott a légi bevetések száma is. Ebből is látszik, hogy a szárazföldi erők hatékonysága eddig elmarad az elvárttól. Ha szigorúan katonai szempontból vizsgáljuk az első hónapot, akkor a nagyjából tízszázalékos veszteség sem tekinthető tragikusnak.

Az információs háború részeként persze a veszteségeket az ukrán oldal erősen felnagyítja, mint ahogy nyugati sajtóban hetente olvashatjuk azt is, hogy az orosz gazdaság összeomlik, az ország az államcsőd szélén tántorog, Vlagyimir Putyin pedig folyamatos puccsveszélyben él, és az eliten belül egyre mélyebbek a törésvonalak. Mindez érthető, hiszen a hibrid háború célja immár bevallottan Oroszország megtörése, a gazdaság megfojtása, és mint Joe Biden elszólta magát, Vlagyimir Putyin megbuktatása, tehát a moszkvai hatalomváltás. Éppen ezért mintha a Kreml kissé alábecsülte volna a Nyugat, mindenekelőtt az Egyesült Államok elszántságát. Ha ugyanis elfogadjuk azt, hogy Moszkva célja az eleve nem kockázatoktól mentes invázióval a biztonságpolitikai szempontokból és ezzel egybevágóan a birodalmi gondolkodásból kiindulva a NATO és Oroszország között egyfajta pufferzóna megteremtése, a határok kitolása, a szláv világ összeszedése, sőt ezen túlmenően a világban zajló erőátrendeződés, újrafelosztás közepette Oroszország újrapozicionálása volt, akkor azért lehetett volna számolni a Nyugat minden eddigit felülmúlóan kemény fellépésével. Moszkva mintha nem kalkulált volna ennyire súlyos szankciókkal, így aztán a jegybank mintegy 300 milliárd dollárnyi tartaléka külföldön ragadt. De talán az olyan járulékos kihívásokat sem kellett volna figyelmen kívül hagyni, mint hogy a baltiak és a lengyelek egyébként sokszor már a világháborút kockáztatva az Oroszországgal történő végleges leszámolás felé lökik a NATO-t. Mint ahogy a Kreml alábecsüli a puha erőt is. Pedig a vártnál mindenképpen nagyobb nyomást jelent az információs térben mindent félresöprő oroszellenes hisztéria. A Nyugat érzelmi alapon közelít a háborúhoz, az ukrán elnök pedig összes színészi adottságát kihasználja. Az agresszor Oroszország ezzel a morális megbélyegzéssel láthatóan nem tud mit kezdeni, így jobb híján egyszerűen figyelmen kívül hagyja a Nyugat véleményét. Eközben orosz narratíva szinte egyáltalán nem hallatszik.

Bár sem a gazdaság ütésállóságát, sem a társadalom tűrőképességét nem érdemes nagyon próbára tenni, katonai szempontból Oroszország számára nem okoz nagy gondot a háború elhúzódása. Persze, csak korlátozott keretek között, legfeljebb a nyár végéig. Így a politikai célok elérése katonai áttörés nélkül nem lehetséges. Noha megalapozhatják az intenzív precíziós csapások, rakétákkal nem lehet területet foglalni. A hadműveletek dinamikáját megváltoztathatja, ha Mariupol rövid időn belül orosz kézre kerül, a Donbaszban ragadt mintegy 50-60 ezres ukrán erők körül bezárul a gyűrű, és a kramatorszki katlanban a leginkább harcedzett alakulatok megadják magukat vagy felmorzsolják őket. Innen Moszkva már Harkiv és délnyugaton Mikolajiv ostromára összpontosíthat. Ha pedig e két város elesik, akkor az orosz erők kijutnak Transznisztriáig, és az egykori ukrán fővárostól légvonalban Chișinău magasságában a határig húzódó civilizációs törésvonaltól délre fekvő országrészt ellenőrizve már érdemben megkezdődhetnek a béketárgyalások. Ebben a logikában az addig bekerítésben lévő Kijevről az orosz fél kompromisszumként akár már le is mondhat.

Ehhez azonban Oroszországnak a szárazföldi műveleteket fel kell pörgetnie, különben nehéz elképzelni, hogy arcvesztés nélkül ki tud lépni ebből az egyre szörnyűbb háborúból. Figyelembe véve, hogy az orosz csapatok kezdenek magukra találni, az ukrán tartalékok pedig a nyugati szállítmányok ellenére is kiapadóban vannak, ez a hadi helyzet reálisan előállhat. Ez pedig Kijevet is érdemi tárgyalásokra kényszeríti, és az idővel versenyt futó Kreml számára is elfogadható kompromisszum. Moszkvának az ukrán ellenállás keménysége mellett számolnia kell azzal is, hogy Amerikának sem igazán érdeke a háború gyors lezárása, és mindent megtesz Oroszország meggyengítéséért. Arról nem is beszélve, hogy a hosszan elhúzódó háború eleve Kijev pozícióit erősíti, és egy ponton túl már a győzelmét jelentené. Ukrán szempontból azonban figyelmeztető lehet Joe Biden elszólása, miszerint Kijevnek magának kell eldöntenie, melyik területet áldozza fel a rendezés érdekében. Az amerikai elnök persze feltehetően kisebb veszteségre – inkább csak a Krímre és a Donbaszra – gondolt annál, mint amekkorát a fent vázolt forgatókönyv feltételez.

Mindenesetre a háború kezdete után egy hónappal már elmondhatjuk, hogy a világ többé nem lesz olyan, mint volt. A leginkább az Oroszország és Amerika közötti proxyháborúként leírható vérontás tabuk sorát döntötte le. A teljesség igénye nélkül idesorolható például az, hogy a jóléti tespedésből riadtan ébredő, ebben a tekintetben már most az egyik vesztesnek tekinthető Európa Németországgal az élen fegyverkezni kezd. Közben versenyképességét is feláldozva, amerikai nyomásra ha nem is teljesen, de leépíti az orosz gáz- és olajimportot. Oroszországot az új helyzet még inkább kelet felé fordítja. Ezzel Washington eléri régi stratégiai célját, egyúttal Moszkva és Peking egymásra találása esetén teremt vele egy új kihívást. És elkezdődik az olajdollár korszakának vége, mint ahogy az orosz támadással és képletes asztalborítással megdől a Nyugat elrettentő ereje körüli mítosz is. Közben néhány hónapon belül az is kiderül, hogy mi lesz az orosz hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszával. A helyzetet jelenleg a Nyugatot maga mögött felsorakoztató Egyesült Államok, valamint a nem nyugati országok, azon belül Kína, India és Brazília élvezik. Ezzel végérvényesen kimondhatjuk azt is, hogy a világ többpólusú lett.