A közeljövőben ismét kiderülhet, hogy ki áll Európa pártján Európában
Tajvan nem a Donbasz
Az utóbbi hónapokban kiéleződött tajvani konfliktus nem a csendes-óceáni sziget hovatartozásáról szól. Macron elnök szokatlanul bátor kijelentése a kérdéssel kapcsolatban pedig azt jelzi, hogy az európai elit talán magára talál még azelőtt, hogy részesévé válna egy amerikai érdekű Kína-ellenes hadjáratnak.
Emmanuel Macron április eleji pekingi látogatása után interjút adott a Les Échos nevű gazdasági lapnak. A francia elnök szavai hatalmas botrányt keltettek az Egyesült Államokban. A washingtoni vezetés felháborodását az váltotta ki, hogy Macron világossá tette, Európának a tajvani konfliktus kapcsán sem Amerikához, sem Kínához nem kell alkalmazkodnia, az EU pedig nem válhat az Egyesült Államok vazallusává.
Az európai stratégiai autonómia ideájának hangoztatása Pekingnek nem okozott problémát, Washingtonnak annál inkább. A francia elnök nézetei ugyanis merőben ellentétesek azzal, amit az USA az Európához fűződő kapcsolatairól gondol. Az Észak-atlanti Szövetség vezető ereje ugyanis kontinensünkre úgy tekint, mint olyan egyszerű eszközre, amely bármikor tetszés szerint bunkósbotként használható a különböző külpolitikai konfliktusokban.
Látogatási offenzíva
2022. augusztus elején Nancy Pelosi Tajvan szigetére utazott. Az amerikai képviselőház elnöke a kínai hatóságok határozott kérése ellenére sem volt hajlandó elállni a látogatástól, egyszerre sértve meg ezzel a kínai emberek nemzeti büszkeségét és a béke garanciájának tekintett egy Kína elvét. A látogatás célja egyértelműen a Nyugat és Kína közötti kapcsolatok kiélezése volt, egyszersmind jelzés arra nézve, hogy azon a politikai szereplőknek, akik Amerika barátai kívánnak lenni, ajánlott követni Pelosi példáját. Az Európában működő amerikai klienshálózat azonnal nyakába vette a világot, és egymással versengve látogattak Tajvanra.
A Magyarországon működő Párbeszéd nevű párt képviseletében Barabás Richárd utazott a szigetre, látogatása Nancy Pelosi delegációjának érkezésére lett időzítve. A nagyobb önállósággal működő európai pártok maguk gondoskodhattak ázsiai útjukról. Litván, német, francia delegációk adták egymásnak a kilincset Tajvanon 2022 második felében. Litvánia ezenfelül még képviseleti irodát is nyitott a szigeten. A balti államok az amerikaiaknak tett gesztusként már korábban kiléptek a 16 + 1 kezdeményezésből, amely a közép-európai régió Kínával való együttműködési kerete.
Kína szándékos provokálása 2023-ban is folytatódott, legutóbb a cseh alsóház elnöke, Markéta Pekarová Adamová utazott Tajvanra. Az utazás létrejöttét nagyban elősegített az a politikai fordulat, amely 2021 őszén a Babiš vezette koalíció választási vereségével és Petr Pavel 2023 januárjában történő elnökké választásával következett be. Csak a miheztartás végett érdemes megjegyezni, hogy Petr Pavel személyében egy nyugalmazott NATO-katona került a cseh államfői székbe, a kormánykoalíció tagjai pedig jobboldalra vannak besorolva, ennek ellenére Magyarországgal szemben is meglehetősen barátságtalan politikát folytatnak.
Most vagy soha
Amerika mindent meggondolt, mindent megfontolt. Washingtonban pedig elhatározták, hogy rövidre zárják a gazdasági elsőségért folytatott küzdelmet Kínával. Az elhatározás hátterében az áll, hogy Amerika mára képtelenné vált arra, hogy ázsiai vetélytársát egészséges gazdasági versenyben maga mögé utasítsa. Kína gyors ütemű fejlődése pedig magában hordja annak a veszélyét, hogy a gazdasági erő egy nap katonai fölénnyé konvertálható, ami akkor is fenyegetést jelent az USA számára, ha Kína nem akar senkit megtámadni. Amerika szempontjából ugyanis már önmagában az is problémát jelent, ha egy rivális hatalom úgy megerősödik, hogy nem lehet fegyverrel rákényszeríteni arra, hogy meghátráljon az erőforrásokért, piacokért, gazdasági partnerekért folytatott versenyben.
Az alapprobléma ugyanis éppen az, hogy Amerikát azok vezetik, akik szerint az Egyesült Államok gazdasági ereje azon múlik, képes-e katonai erővel legyűrni az ellenfeleit, nem pedig azok, akik a gazdasági erőben látnák a nemzetvédő potenciált.
A nagyhatalmak gazdasági elsőségért folytatott versengése amúgy teljességgel természetes. A Kína elleni gazdasági háború már Obama elnöksége alatt megkezdődött, majd Donald Trump elnöksége idején éleződött ki. A republikánus vezetés alatt azonban nem állt fenn annak a veszélye, hogy a nézetkülönbségek végül háborúhoz vezetnek a két nagyhatalom között. A Biden-adminisztráció természetesen szintén le akarja gyűrni ázsiai vetélytársát, de gazdasági verseny helyett inkább fegyveres konfliktusba vonszolná bele riválisát, hogy azzal törje meg gazdasági erejét.
Amerika a most vagy soha szituáció kényszere alatt kell lépjen, az idő múlásával ugyanis egyre gyengülnek azon pozíciói, amelyekből Kína gazdasági és geopolitikai térnyerésének gátat vethet.
Keleti Donbasz
A Tajvan körül mesterségesen gerjesztett konfliktus kizárólag Amerika Kína-ellenes offenzívájáról szól. A sziget hovatartozásának kérdése mindössze ürügy, amellyel az USA a háborús küzdőtérre akarja csalogathatni Kínát. A forgatókönyv sokak számára ismerős lehet az európai események tükrében. Az amerikaiak célja az, hogy Kína érzékenységének folyamatos megsértésével olyan válaszlépést provokáljanak ki, amelynek nyomán Tajvan és a szárazföldi Kína közötti háború robban ki. A fegyveres összetűzésre hivatkozva az Egyesült Államok szankciókat vezethetne be Kínával szemben, egyben felszólítaná ázsiai és európai szövetségeseit, hogy kövessék példáját, szakítsanak meg minden gazdasági kapcsolatot Kínával. A konfliktustól azt várják, hogy megroppantja Kína gazdasági erejét, illetve hosszú időre szeparálja európai partnereitől.
A tajvani proxiháború kirobbantására legfőképpen azért van szükség, mivel más körülmények között sem Ázsia, sem Európa nem választaná az érdekei ellen való elzárkózást Kínától. Csak egy komoly fegyveres konfliktusra hivatkozva kérheti a nyugati szövetség tagjaitól az USA, hogy érdekeikkel ellentétes módon építsék le a Kínához fűződő gazdasági kapcsolataikat. A háborúra nem csak a politikai elit, hanem a nyugati közvélemény meggyőzése érdekében is szükség van. Fegyverropogás közben nem kell elmagyarázni senkinek, hogy Európa miért válik Amerika csatlósává egy Kína-ellenes hadjáratban.
Persze sem Európa, sem Kína ázsiai riválisai nem érdekeltek abban, hogy elmérgesedjen a viszonyuk Kínával. Dél-Korea példája jól kifejezi az ázsiai országok Kínával kapcsolatos kettős viszonyát. Amennyire aggódik Szöul Kína növekvő befolyása miatt, annyira rá van utalva gazdaságilag. Gyakorlatilag egész Ázsia a békében érdekelt, pontosabban abban, hogy a nagyhatalmak a fegyveres konfliktus nélkül folytassák a gazdasági versengést, amelynek sok esetben éppen a kisebb országok a nyertesei.
Emmanuel Macron európai önállóságra vonatkozó szavai arra utalnak, hogy az Európát irányító gazdasági és politikai elit belátta: az egyre romló világgazdasági környezetben Európának elementáris érdeke a Kínával fenntartott békés együttműködés. Különösen annak tudatában igaz ez, hogy Amerikának nincs igazán vonzó gazdasági ajánlata Európa számára. Legfeljebb azt kínálhatja fel az EU-nak, hogy az Amerika által gerjesztett konfliktusban megvédi Európa érdekeit. Legszorosabb szövetségesünk éppen úgy viselkedik, mint egy klasszikus védelmipénz-beszedő vállalkozó, aki a durva és kegyetlen világ fenyegetésétől menti meg azokat a kocsma- és vendéglőtulajdonosokat, akik hajlandóak megfizetni a biztonság árát.
Macron fellépése is azért okozott meglepetést, mivel eddig úgy tűnt, hogy az európai vezetők jobban félnek az USA haragjától, mint a gazdasági recessziótól. Erre a bizarr viszonyra kiváló példa Németország magatartása, amely annak ellenére, hogy Kína az első számú gazdasági partnere, kérdés nélkül engedelmeskedik Amerikának a Kína-ellenes felhajtásban.
Az idő dolgozik
War: the only thing not made in China. Azaz: a háború az egyetlen dolog, amit nem Kínában gyártanak. Az interneten terjedő humoros idézet frappáns módon írja le a valóságot. Persze az ázsiai óriást sem ministránsok vezetik. A kínai állam irányítói hidegvérű realisták, akiknek egyetlen célja, hogy Kína gazdasági világelsőségét biztosítsák. Tudva levő ugyanis, hogy a konfuciánus logikájú kínai „társadalmi szerződés” alapja az, hogy a kínai állam lehetővé teszi a békés gyarapodást minden kínai számára, cserébe a polgárok egy emberként felsorakoznak az ország vezetése mögé. Az állam garantálta jólét tehát az állampárt és a nép együttműködésének az alapja.
A szisztéma évszázadok óta működik. Kínában naponta százezrek válnak az egyre bővülő középosztály részévé, az országot vezető kommunista párt erejét azok a százmilliók adják, akik jólétüket a fennálló rendszernek köszönhetik. A békés gyarapodásnál pedig egyedül Kína területi integritása a fontosabb, ez az állam és a nép vonatkozásában is érvényes igazság. Amerika célja ezért éppen az, hogy Kína kénytelen legyen lemondani gazdasági fejlődéséről területei védelmében.
Kínának semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy háborút vívjon a Tajvan feletti ellenőrzésért. A béke iránti elkötelezettség pedig nemcsak konfuciánus bölcsességből ered, hanem abból a józan felismerésből is, hogy az idő és a körülmények Kína Tajvannal történő békés egyesülésének kedveznek.
A jellemzően amerikai perspektívából tálalt sajtóhírekkel ellentétben a valóság az, hogy a tajvani szoros két oldalán élő kínaiak között nincs semmiféle ellentét. Legfeljebb olyan jellegű, mint ahogy a dunántúliak viszonyulnak a kelet-magyarországiakhoz. Egyazon nemzet tagjairól van szó. Jelenleg több mint kétmillió tajvani kínai, a sziget népességének közel tíz százaléka dolgozik a szárazföldi Kínában. Ezzel együtt tajvani cégek több száz milliárd dolláros befektetéssel vannak jelen az anyaországban. A kínai–kínai viszonyt tehát semmiképpen sem lehet robbanásközelinek mondani.
Esélyek
Mindezek mellett a tajvani techipar a szárazföldi Kínából szerez be számos nélkülözhetetlen nyersanyagot, például a ritkaföldfémeket. Ennél sokkal fontosabb tényező az, hogy Tajvané a legrosszabb reprodukciós ráta a világon. David P. Goldman Kína-szakíró, gazdaságstratéga nemrég a XX. Század Intézet vendégeként tartott előadást. Elmondta, hogy Tajvan munkaképes korú lakossága 2050-re 11-ről 4 millióra csökken, ami azt jelenti, hogy a sziget gyakorlatilag képtelenné válik az önálló létezésre. A politikai és szociológiai gravitáció egyaránt az anyaország irányába hat.
Ugyanakkor a Tajvanon élő kínaiak többsége is a status quo fenntartását támogatja, a józan többség békét akar, eszük ágában sincs csendes-óceáni Ukrajnává válni. Amennyiben az európai és amerikai politikusok látogatása nem gerjeszt fölösleges feszültségeket, a tajvani szoros két partján élő kínaiak között béke honol. Kínának ugyanis csak várnia kell, hogy az ügy önmagától megoldódjék.
A Kuomintang, azaz a Kínai Nemzeti Párt, amely a tavalyi önkormányzati választásokon fölényes győzelmet aratott, hagyományosan a Pekinggel való szorosabb viszonyt támogatja. Az egyik volt tajvani elnök nemrég Pekingbe látogatott, ami jelzés arra nézve, hogy Tajvan szigetén létezik a most hatalmon levő kurzusétól eltérő politikai irány is.
A béke feltételei tehát adottak, a világ most mégis borotvaélen táncol. A háború és béke kérdése éppen ezekben a hetekben dől el, Emmanuel Macron kiállásának pedig mindenképpen hatása lesz a végkifejletre. A francia elnöknek talán sikerül visszavezetni Európát a normalitásba, és elkezdődhet a sokat emlegetett „stratégiai autonómia” életre hívása.
Ezzel párhuzamosan azonban annak is nagy esélye van, hogy az USA jelenlegi vezetése Macron fellépése miatt úgy érzi, kifut az időből, ezért még intenzívebb háborús kampányba kezd Európában Kína ellen. A közeljövőben tehát ismét kiderül, hogy ki áll Európa pártján Európában.
