Temze-parti anzix

A multikulturális jelző London esetében nem divatos szófordulat, hanem szó szerint értendő: a 2011-es népszámlálás adatai szerint a lakosság 71 százaléka vallotta magát fehérnek – közülük is csupán 59 százalék britnek, a többiek egyéb európai náció tagjai –, a maradék 29 százalékon indiaiak, pakisztániak, bangladesiek és más ázsiai népcsoporthoz tartozók osztoztak. Nos, ez utóbbi szám 2022-re valószínűleg megduplázódott, egy közelmúltban készült felmérés szerint az itt élők mindössze negyvenhárom százaléka tősgyökeres londoni fehér, a maradék ötvenhetet a bevándorlók, vagyis az egykor Európán kívülről érkezettek leszármazottai és az ugyancsak az EU-n kívülről betelepülők teszik ki. Nem csoda hát, ha csak a város területén élők több száz nyelvet beszélnek, a körülbelül tízmillió főt számláló nagyváros a brexitig az EU legnépesebbje volt.

Szemmel tartani

Az említett etnikai arány az utcán sétálva szembetűnő. Szombatonként London egyik legelegánsabb negyedében, a színházakkal és méregdrága boltokkal telehintett Covent Garden Piazzán – ahol hétköznap egyébként nyüzsögnek a turisták és a dolguk után igyekvő britek – szinte csak és kizárólag közel-keletiekkel találkoztunk, többségükben testüket, fejüket elkendőző nőkkel, de elfátyolozott arcú asszonyokkal is, valamint külön csoportokban beszélgető, vitatkozó férfiakkal – pontosan úgy éreztük magunkat, mintha valahol az Arab-félsziget egyik városának forgalmas terére csöppentünk volna. Hogy mi volt az oka e színes sokadalomnak, nem derült ki, a helyieket kérdezgetve azt a választ kaptuk: Londonban ma már senki sem tartja számon, melyik náció éppen mit csinál. A lakosság egyre változó összetétele miatt az elmúlt évtizedekben komoly gondot jelentett a romló közbiztonság, a helyzetet a belvárosban mára sikerült konszolidálni – tekintve, hogy a brit fővárosba évente több mint huszonötmillió turista érkezik, mindez létfontosságú volt. A jellegzetes piros, kétemeletes buszok minden szegletét kamera figyeli, vonatokon, metrókon táblák hirdetik, ha atrocitást látunk, azonnal szóljunk a rendőröknek. Egyébként sem nehéz bobbyba botlani, ahogy a különböző intézményeket őrző, a turistákat irányító biztonsági őrökkel, járőröző lovas rendőrökkel is sűrűn találkozni, sőt az utcákat pásztázó kamerarendszer is hozzátesz a biztonsághoz – a személyiségi jogokra oly kényes britek minden sarkon figyelmeztetnek is erre. Szemetesládát az utcákon alig találni, a pályaudvarokon, a metrókban szinte egyet sem, ennek oka állítólag a terrorveszély. Ez már 1993 óta igy van, amikor az IRA egy kukába rejtett pokolgépet, de az elmúlt évtizedben a dolog új értelmet nyert. Az éjszakai London persze egészen más képet mutat: az elegáns, decens díva éjjelre feslett lotyóvá változik, az éjszakai bulik után ellepi a várost a szemét, estefelé a központ jó néhány, egyébként elegáns és forgalmas utcájában pedig nyüzsögnek a kétes alakok.

A várost járva szinte mellbevágó állandóan azzal szembesülni, hogy a woke ideológia, mint a londoni köd, makacsul lebeg a város felett. Az LMBT+-mozgalom mára követhetetlen színkódjainak felhasználásával készült zászlók – bizony, az aszexuálisoktól a nem binárisokon át a poli- és pánszexuálisokig minden csoportosulásnak van lobogtatnivalója – a Piccadilly Circus felett hirdetik, hogy London az egyik legmegengedőbb város melegjogok tekintetében. A színházakban, köztük a The Royal Opera House patinás épületében genderfüggetlen illemhely áll a vendégek rendelkezésére – ottjártunkkor kimondottan szórakoztató volt látni egy brit úriember zavarát, mikor utánunk lépett be a mosdóba –, a város egyik legpazarabb választékával bíró könyvpalotájában a történelem és az irodalom jeles nőalakjairól rendeztek kiállítást, kiemelve a leszbikus ógörög költőnőt, Szapphót, akit az emberiség történetének legérdekesebb alakjaként aposztrofáltak. Az efféle túlzások egyébként is jellemzők az anakronizmussal operáló ideológiára: a „Little Gay History” és a „The Queer Bible” típusú irodalomnak külön szekciót tartanak a könyvesboltok, hatalmas súlyt fektetve a gyerekeket célzó kiadványokra. Az e kötetek címeiben is előforduló szóhasználat jól mutatja, a woke mára szinte vallássá vált.

Londonban egyébként 2014-től legalizálták a melegházasságot, a Soho pedig vitathatatlanul a melegek legkedveltebb szórakozónegyede, így az itt élőknek teljesen megszokott látvány az összetartozásukat szabadon kifejező meleg pár vagy szivárványszínű család. Mindez kevésbé volna érdekes, ha a hagyományos családmodellt képviselők sokasága nyüzsögne az utcán. Nos, ebben a műfajban leginkább a harmadik világból érkező bevándorlók jeleskednek – legalábbis az általunk látogatott városrészekben főként velük találkoztunk.

Lovasrendőrök járőröznek a belváros szívében

Neal’s Yard: színek és emberek kavalkádja

A City madártávlatból

Királyi testőrség masíroz a Buckingham-palota előtt

Történelem és modernitás

A társadalmi érzékenyítés mindenhol

A jelzőlámpán is transznemű

Királyi testőrség lovasa

Diana hercegnő óriási népszerűségnek örvend

1 2 3 4 5 6 7 8 9 / 9

Shakespeare és Potter

A brit fővárosban a történelem, a hagyományok és a több évszázados évszázados kultúra értékei minden utcán jelen vannak, egymásra rétegződve, mint a hagymahéj. A britek forró szerelemmel csüngenek saját kultúrájukon, ékes példája ennek a XVII. századi tűzvészben a lángok martalékává vált Shakespeare Globe színházának esete, amit a XX. század végén tökéletesen korhű módon építették újjá, és oly büszkék rá, mint az eredetire. A britek világszerte ismert kultúrájukat egyébként is zseniális marketinggel adják el. A múzeumok tematikus shopjaiban vagy a gigantikus kínálatú ajándékboltokban az angol kultúra közhelyei, a teától a királyi testőrségen és az idén hetvenéves trónra lépését ünneplő II. Erzsébetig, Shakespeare-en át a Harry Potter-univerzumig ajándéktárgyak formájában minden megvehető.

A Potterworld Nagy-Britannia egyik legfontosabb kulturális valutájává vált: a King’s Cross pályaudvaron a történetnek emléket állító installációt akkora tömeg keresi fel, mint a Westminster Abbey-t. Zseniális húzás, hogy a British Museum, a Natural History Museum vagy a Tate Modern, azaz a nagy múzeumok világraszóló kincsei ingyen látogathatók. A turisták pedig megszédülve az őket ért kulturális sokkhatástól, az intézményekben kihelyezett adakozásra buzdító terminálokon róják le ötfontos hálájukat, a múzeumi boltban pedig annyit vásárolnak, hogy az ingyenes beléptetés bőségesen megéri. A londoni színházak nemigen tartanak nyári szünetet. Legkedveltebbek a West End-i musical darabjai, az Operaház fantomjától a Mamma mia!-n át a May Fair Ladyig az elmúlt fél évszázad legnagyobb sikereit tűzik műsorra. Az egyébként udvarias, visszafogott britek a színházban tombolják ki magukat: a nézőtérre sörrel, pezsgővel, fagylalttal ülnek be, a tetszésnyilvánítás egy-egy jó darab esetében pedig nézőtéren patakokban folyó könnyeket és álló tapsot jelent.

A brit főváros kétarcúságának egyik jellemző példája a hajléktalanok jelenléte: a Charing Cross mellett sátraznak, a Westminster-palota, vagyis a brit parlament méltóságteljes épülettömbjével szemben hálózsákban húzzák meg magukat, a Trafalgar mellett álló templom lépcsőjén ücsörögnek. Kéregetni valószínűleg tilos, más kérdés azonban a hivatalos szervekhez benyújtott közterület-foglalás, amelyre szükség van például akkor is, ha mondjuk egy forgalmas tér kőlapjaira szeretne krétával festeni valaki. Ahogyan ottjártunkkor éppen történt: a Trafalgar téren a National Gallery épülete előtt két honfitársunkba botlottunk, akik száz ország zászlóját festették fel akkurátus pontossággal a szürke kőlapokra. A bámészkodó turisták pedig, amint felfedezték saját nemzetük lobogóját, egy-két fontot helyzetek a képecskére, így honorálva a pingálók munkáját. Az egyik fiatalember – nevezzük Ákosnak –, nevetve mesélte, hogy a multikulti színes boldogsága alatt azért csak bekúsznak a villódzó etnikai feszültségek: egy palesztin társaság ötven fontot ígért nekik, ha az izraeli zászlót letörlik a sorból, másnap pedig egy izraeli csapat kérte a palesztin lobogó likvidálását a rajzok közül. Ákos pedig, mivel nagy a szíve, teljesítette a kéréseket. Ahogy meséli, hat éve él kint, és bizony jól jön a londoni élethez ez a fajta keresetkiegészítés, hiszen a brexit óta érezhetően romlottak a bérek és tovább drágult az élet.

Kitárt kapuk

A felszínen úgy tűnik, a színes forgatagban mindenki békésen él a másik mellett. Ami a kívülállónak szembeötlő: főként a harmadik világból érkező bevándorlók és leszármazottaik dolgoznak a gyorséttermekben, biztonsági őrként, buszsofőrként és más efféle munkakörökben, miközben az angol társadalom kínosan ügyel arra is, hogy például a művészeti életben, a színészektől az énekeseken át a balett-táncosokig ne csak a fehér emberek kapjanak bizonyítási lehetőséget. Példának okáért, a West End-i Coliseumban G. B. Shaw My Fair Ladyjének Elizáját Amara Okereke, egy színes bőrű színésznő játssza, a balettszínpadokon pedig egyre inkább megjelennek a színes táncosok is. Ezt a brit balettszcénában komolyan is gondolják, egyik bizonyítéka, hogy a tánckellékeket árusító tematikus üzletekben ma már nem csak a spicc-cipőt elszínező, sötétbarna pasztát, hanem gyárilag készült, eleve sötétbarna lábbelit is kapni. A balett évszázados hagyományairól, a különböző rasszhoz tartozók fizikai adottságairól pedig nem a műfaj hagyományait tiszteletben tartók nyitnak vitát – vagy legalábbis nem ők a hangosabbak. Az egyik brit kortárs táncművészeti oktatási intézmény szerint a balett műfaja jól körülírható fehér európai elvekre és testformára épül, ami sokszor elidegeníti a műfajtól azokat a fiatalokat, akik nem illenek e képbe, ezért törölte az előbbieket felvételi követelményei közül. Vagyis az ok: a balett túl fehér és túlontúl kirekesztő.

A britek – a közbeszéd szintjén biztosan, ám hogy a négy fal között hogyan vélekednek róla, már más kérdés – véresen komolyan gondolják a másság elfogadását. Ennek a felszínen ezernyi jelét tapasztalni: a xenofób megjegyzéseket nem tűrik el, bizonyos szavakat nyilvánosan kiejteni szigorúan tilos. Hogy ennek a legendásan udvarias brit attitűd vagy a már vérükké vált polkorrekt közbeszéd-e az oka, lényegében mindegy. A város színességét tekintve nyilvánvaló: ebben látják a megmaradás zálogát. A kérdés csak az, mekkora árat fizetnek majd érte, amikor valakik benyújtják a számlát.