„Amint azt figyeltem, miként intéz szózatot Hoszni Mubarak Egyiptom népéhez, arra gondoltam, »ennek nem kellene így lenni«. 2005 júniusában a kairói Amerikai Egyetemen, George W. Bush második beiktatása alkalmával beszédet tartottam, azt mondtam: az Egyesült Államok azon népek mellé áll, akik a szabadságot keresik. Be kellett ismernem, hogy bár az Egyesült Államok a Közel-Keleten még sokkal inkább, mint más térségekben, a stabilitásért és a demokratikus jogok érvényesülésért küzd, egyiket sem sikerült elérnie. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, Mubarak hajlandó a változtatásra, nem a mi érdekünkben, hanem saját népe érdekében. Azután Mubarak hátat fordított a reformoknak. Izraellel szemben a »hideg béke« taktikáját követte… A Mubarak- rezsimnek most vége. Érthető aggodalommal figyeltük az eseményeket, nem hittük, hogy ilyen jól alakulnak… Most az egyiptomiaktól függ, milyen jövőt választanak maguknak… Egyiptom nem Irán… Az elkövetkezendő hetek, lehet, hogy évek, káoszt hoznak majd. A káosz azonban mégiscsak sokkal jobb, mint a hamis önkényuralom…”

Ezek a gondolatok Condoleezza Rice, volt amerikai külügyminisztertől származnak, aki a The Washington Postban megjelent írásában elemezte az egyiptomi eseményeket. E mondatokból is kitűnik, az Amerikai Egyesült Államoknak elege lett egykori kedvencéből és igyekezett megszabadulni tőle. A módszer nem ismeretlen. Az USA soha nem volt szégyenlős, ha el kellett takarítani az útból az amerikai pénzen és az amerikai titkosszolgálati vagy katonai hatalommal megtámogatott, majd a hatalom birtokában diktátorrá változott „népvezéreket”.

Pénz és emberélet soha nem számított, ha az amerikai érdekek csorbulni látszottak. Valóban, Egyiptom nem Irán, de a mostani amerikai segítséggel kirobbantott forradalommal azzá válhat. Mint ahogy a jelenlegi iráni vezetés is, amitől annyira szabadulni szeretnének, az Egyesült Államoknak köszönhető. Volt idő ugyanis, amikor Irán a nyugati típusú demokrácia útját járta. Miután 1951-ben szélsőséges iszlámisták meggyilkolták Ali Razmára miniszterelnököt, az ország irányítását Mohammed Mosszadek, egy európai egyetemeken végzett, született arisztokrata vette át, aki elismert parlamenti képviselőből és diplomatából emelkedett – természetesen amerikai segítséggel – az ország miniszterelnöki székébe.

Mohamed Mosszadek bevezette Iránban a parlamenti demokráciát. 1950-ben létrehozta az igen sokszínű ideológiai hátterű, iszlámista, nemzeti, szociáldemokrata és radikális pártokat egyaránt tömörítő Patrióta Nemzeti Frontot, amelynek fő célkitűzése az volt, hogy Iránt minden külső hatalomtól függetlenítse. „Egy nemzet semmire sem mehet a diktatúra árnyékában” – hangoztatta gyakran.

Népszerűsége az országban egyre nőtt. De elkövetett egy óriási hibát. Államosította a Brit-Irán Olajtársaságot, az AIOC-t, a British Petroleum elődjét, és a bevételt a nép javára fordította. A koncessziót a rendkívül népszerű „Patrióta Nemzeti Front” koalíciónak adta. Ezzel egy csapásra az Egyesült Államok ellenségévé vált.

Allen Dulles, a CIA nagyhatalmú főnöke az angol-amerikai olajlobbi nyomására úgy döntött, Mosszadeknek mennie kell. A Fehér Ház Ovális Termében több alkalommal is igyekezett meggyőzni Truman elnököt arról, hogy Mosszadek Amerika ellenségévé vált, Truman azonban nem volt hajlandó a demokratikus eszközökkel kormányzó iráni politikus elmozdítására. Dulles nem tehetett egyebet, várt.

1953. január 20-án Dwight David Eisenhower lett az USA elnöke, és Dulles úgy érezte, most érkezett el az ő ideje. Beindította az „Ajax-hadműveletet”. A hadműveletben rajta kívül mindössze hárman vettek részt: a CIA teheráni ügynöke, bizonyos Kermit Roosevelt, aki Theodore Rooseveltnek, az egykori amerikai elnöknek az unokája, továbbá Robin Zaehner, a brit külügyminisztérium osztályvezetője és Christopher Montague Woodhouse, a teheráni angol nagykövetség „információs tisztje”.

Forradalmi rájátszás

Dulles nem bízott semmit a véletlenre, ezúttal úgy okoskodott, meggyőzés helyett kész tények elé állítja az amerikai elnököt. Megbízta Woodhouse-t, hogy keressen „megbízható helyi informátorokat”, akik bizonyítani tudják azt az egyébként teljesen hamis vádat, hogy Mosszadek összejátszik a szovjetekkel, és az országot a kommunizmus irányába szándékozik elvinni.

Woodhouse-nak nem kevés pénzzel sikerült a semmiből elővarázsolnia a Rashidian testvéreket, akik a teheráni amerikai nagykövetnek elmondták, hitelt érdemlően tudják bizonyítani, hogy Mosszadek át akarja játszani az országot és az olajat az oroszoknak. Az amerikai nagykövet azonnal sürgönyt küldött az Amerikai Külügyminisztériumba. Dullesnek már e sürgöny birtokában könnyű volt Eisenhowert rávennie, hogy cselekedni kell.

Az elnök áldását adta, és egyben dollármilliókat utaltatott ki az „Ajax-hadművelet” kivitelezésére. A pénz egy részéből Woodhouse hatalmas mennyiségű kézifegyvert és géppisztolyt vásárolt. A fegyverek egy hatalmas amerikai katonai teherszállító repülőgépet színültig megtöltöttek. Eisenhower abban a hiszemben adta áldását a fegyvervásárlásra, hogy a szovjetek meg fogják támadni Iránt, hiszen Dulles erről győzte meg őt.

A fegyvereket Woodhouse az iraki Habbaniya repülőtérről, Szaddám Huszein későbbi katonai repteréről szándékozott Iránba vinni, hogy egy titkos helyen a Rashidian testvéreknek átadja. A repülőgép azonban a Zagrosz hegyek fölött eltévedt, ezért Teheránban volt kénytelen leszállni, ahonnan katonai teherautókon szállították tovább a fegyvereket, úttalan utakon, kikerülve az ellenőrző pontokat, a megjelölt helyre, Irán északi részére, ahol az egész készletet elásták.

Woodhouse ezt követően visszarepült Londonba, hogy előkészítse a „forradalmat”. Dollármilliókkal rávette a Rashidian testvéreket, a Mosszadek által elűzött köztisztviselőket, a korábbi rendszer katona- és rendőrtisztjeit, volt parlamenti képviselőket, mollahokat, a bazárok tömegeit, hogy készüljenek a lázadásra. A terv szerint a törzsi vezetőknek a nagyobb városokat kellett átvenniük.

Időközben az Angol-Iráni Olajtársaság Hágában indított nemzetközi pert Irán ellen, majd a britek embargóval sújtották az országot, de Mosszadek hajthatatlan maradt. Eisenhower még titokban Teheránba is elutazott, hogy személyesen győzze meg Mosszadeket, az iráni olajat engedje át az angoloknak és az amerikaiaknak. Mosszadek az amerikai elnöknek is nemet mondott. Ezzel végleg megpecsételődött a sorsa.

Érezte a vesztét, ezért kétségbeesetten keresett támogatókat. Meggyőződéses kommunistaellenessége ellenére most már tényleg felvette a kapcsolatot a szovjetekkel. Emellett az amerikaiakat elvtelenül kiszolgáló sahtól és körétől is igyekezett megszabadulni, megkezdte a királypártiak száműzetését, elűzte magát a sahot is.

Mohammad Reza Pahlavi Rómában telepedett le. Pahlavi innen szólította föl Mosszadeket lemondásra 1953. augusztus 13-án, aki lemondás helyett letartóztatta a hírhozót, Nimatullah Nasszíri ezredest.

Dulles úgy látta, elérkezett a cselekvés órája. Felkérte Woodhouse-t, adja meg a titkos jelet a Rashidian testvéreknek. Ezzel életbe lépett az „Ajax-hadművelet”. Az előre megbeszéltek szerint a felbérelt tömeg a teheráni terekre és utcákra özönlött, és megkezdődtek az összecsapások a katonasággal, a város ismét ártatlanok vérével telt meg.

Az ügy érdekessége, hogy a „forradalmárok” túl sokáig vártak arra, hogy a számukra a Woodhose által előkészített fegyvereket magukhoz vegyék, mivel az utasítás úgy szólt, hogy azt csak az „utolsó pillanatban tegyék”. Ezért, amikor a jelzés érkezett, hogy az utcákra kell özönleniük, már nem volt idejük elmenni a fegyverekért, amelyek a mai napig ott pihennek valahol Észak-Iránban, elásva.

A vérontásnál már az amerikaiak is jelen voltak, természetesen mind „rendteremtők”. Magát Mohammed Mosszadeket az a Herbert Norman Schwarczkopf tábornok tartóztatta le, aki apja annak a Norman Schwarczkopfnak, aki az amerikai csapatokat vezette az 1991-es öbölháborúban Irak ellen.

Még javában folytak az utcai zavargások, amikor Woodhouse Svájcban felkereste Ashrafot, Pahlavi testvérét, és arra kérte, vegye rá bátyját, térjen vissza száműzetéséből Iránba és üljön vissza a trónra. A sah örömmel állt rendelkezésre. A „forradalom” győzött, Pahlavi ismét elfoglalhatta trónját.

Káosz-forgatókönyvek

Iránban a legsötétebb diktatúra évei következnek, az amerikai és izraeli segítséggel megszervezett SZAVÁK elnevezésű politikai rendőrség ártatlanok tízezreit kínozza a legnagyobb kegyetlenséggel halálra. Miután 1979. január 16-án – ugyancsak amerikai segédlettel – az iráni iszlám forradalom a sahot is elűzte, nyilvánossá váltak azok a kínzókamrák, ahol az amerikaiak által kiképzett SZAVÁK titkos ügynökei a sah politikai ellenzékének tagjait és ártatlanok ezreit kínozták halálra.

A betonpadlójú kamrákban vassodronyos ágyak álltak, ezekre láncolták a foglyokat, majd gázégőket gyújtottak meg alattuk. Hogy szenvedésüket és haláltusájukat elnyújthassák olyan hosszúra, amilyenre csak lehet, az ágyak emelőre voltak felszerelve, és a kínzók kedvükre emelhették fel a kínlódó testet a tűztől messzebb, majd vissza. Voltak olyanok, akiket élve „megpirítottak”.

Iránra a sah megbuktatása után a káosz évei vártak, de mint azt Condoleezza Rice volt amerikai külügyminisztertől tudjuk, a káosz sokkal jobb, mint a diktatúra. James Woolsey, a CIA egykori igazgatója 1993-ban nyilvánosan ígéretet tett arra, hogy a CIA valamennyi Iránnal kapcsolatos titkos dokumentumot nyilvánosságra hoz. Irán ekkor hivatalosan kérte az „Ajax-hadművelet” anyagait. Válasz sokáig nem érkezett, majd 1997-ben a CIA váratlanul bejelentette, hogy valamennyi erre vonatkozó irat a hatvanas években „sajnálatosan megsemmisült”.

Hogy az „Ajax-hadművelet” története mégis napvilágra került, az Woodhousenak köszönhető, aki maga mesélte el, oxfordi lakásának könyvtárszobájában, nem sokkal 2001-ben bekövetkezett halála előtt Robert Fisknek, az Independent című angol lap neves újságírójának. Talán azért, mert a titkát nem akarta sírba vinni, vagy inkább mert szeretett volna a lelkiismeretén könnyíteni. Miközben kitálalt, magát védte: „Mosszadek a hibás. Ha hallgat az amerikaiakra és önként lemond, nem kerül sor az »Ajax-hadműveletre«, elkerülhető lett volna a fölösleges vérontás” – nyilatkozta. (Robert Fisk: Great War for Civilisation, Harper Perennial Kiadó 2006.)

A CIA hasonló módon járt el akkor is, amikor Szaddám Huszeint kívánta elmozdítani a helyéről. Ismét kerestek valakit, aki jó pénzért hajlandó volt eskü alatt vallani, hogy Szaddám rendelkezik tömegpusztító fegyverrel. Ezt a valakit Rafid Ahmed Alvan al-Dzsanabinak hívják. 1995-ben menekült el Irakból, és most Németországban él. Ő és fia információjára építették az iraki inváziót. A Curveball fedőnevű informátor azt nyilatkozta a The Guardian című angol lapnak, hogy meg akarta dönteni Szaddám Huszein rendszerét: „Talán hibáztam, talán nem. Esélyt adtak arra, hogy kitaláljak valamit, ami megbuktathatja a rezsimet. Én a fiaimmal együtt büszke vagyok rá, hogy miattunk lépett Irak a demokrácia útjára.”

Demokrácia útja? Irak esetében a „hadművelet” kifejezés már valódi katonai hadműveletet jelentett, aminek következtében több mint százezer polgári lakos és több ezer amerikai és szövetséges katona vesztette életét. És a mai napig dúl az országban a Condoleezza Rice által annyira kedvelt káosz. Mindennapossá vált a terrorizmus, amely most is szedi áldozatait. Ez a demokrácia felé vezető út? Nem inkább a pokolba vezet? Most újabb országokon, Líbián és Egyiptomon a sor.

A módszer első pillantásra még különbözik a korábbitól, ám a cél ugyanaz. Martin S. Indyk a Foreign Policy című amerikai lapban írja az egyiptomi eseményekről: „A Nyugatnak van mit ünnepelni. Az arab világ legnagyobb, legerősebb és legbefolyásosabb országa a demokrácia útját választotta az önkényuralom helyett. Pont akkor, amikor egyesek kételkedni kezdtek politikai modellünk erényeiben, amikor félelemmel teli tisztelettel tekintünk a kínai önkényuralom eredményeire, Egyiptom népe emlékeztet minket arra, hogy mégiscsak van még valami nagyszerű a mi rendszerünkben, amely az ember univerzális jogaira épül. Most mi is felemelt fejjel járhatunk, úgy, mint egy egyiptomi”.

„A káosz azonban mégiscsak sokkal jobb, mint a hamis önkényuralom…” Úgy tűnik, Condoleezza Rice tévedett: Arábia földjén a demokrácia útját vér, öldöklés, árulás és iszonyú szenvedés szegélyezi.

Barcs Endre