Történelem alulnézetből

Összeállításunkban arra keressük a választ, mennyire változtak meg a mindennapok november tizenharmadika, a véres párizsi éjszaka után Belgium és Franciaország fővárosában, illetve Németországban.A bezárt postától Molenbeekig

Amikor hetekkel ezelőtt – kéttucatnyi magyarországi és határon túli kollégához hasonlóan – meghívást kaptunk egy brüsszeli tanulmányútra, őszintén szólva, inkább szakmailag érdekesnek, semmint izgalmasnak ígérkezett az utazás. Aztán jött a véres párizsi éjszaka, s máris új megközelítésből vártuk az utat: vajon egy ilyen eseménysorozat után hogyan fest az unió fővárosa?

Első érdekes tapasztalat: mintha Magyarországon jobban figyeltek volna a biztonságunkra, mint Brüsszelben. Ferihegyen nem csupán gépfegyveres őröket láttunk, de az ellenőrzés is szigorúbbnak tűnt, mint egyébként, a zakó után például a nem túl vastag pulóvert is levetették róluk, hátha rejtegetünk alatta valamit. Ehhez képest a Charleroi reptéren csupán annyi jelezte a változást, hogy a szokottól eltérően leszállás után ellenőrizték az úti okmányokat – nem túl alaposan, hiszen ez mindössze egy pillantás volt az útlevél megfelelő lapjára a „Jó estét!” és a „Köszönöm, viszlát!” között.

Izgalmaknak, fokozott biztonsági intézkedéseknek a városban, a hotelünkhöz legközelebb eső Louiza metróállomáson sem volt nyoma. A lépcsőn leérkezve egy csendesen üldögélő koldus fogadott, majd újabb egy szinttel lejjebb a várakozók – akiknek talán a fele volt született európai – egykedvűen hallgatták a hangszóróból szóló komolyzenei dallamokat, amíg a felújítás alatt álló, de összességében lehangoló állomásra begördült a láthatóan nem ma gyártott metrószerelvény…

A főtér, a valóban gyönyörű Grand-Place is olyan volt, mint egyébként, leszámítva, hogy a városházára a francia trikolórt vetítették. Fényképezkedő turisták, éttermek vagy kávézók felé tartó polgárok, teljesen hétköznapi, nyugodt hangulat. A város talán leghíresebb szórakozóhelyére, a sörök ezreit kínáló Deliriumba is alig lehetett beférni. Ahogy máskor is, öltönyös üzletembereket éppúgy láttunk a közönségben, mint turistákat és helyi fiatalokat – a kis utcácskában mindössze két biztonsági ember beszélgetett unottan.

Brüsszel, kiváltképp a Grand-Place és környéke kicsit olyan volt, mint az uniós politikusok elefántcsonttornya. Hiába szólt napok óta minden hír a terrorról, hiába volt tudható a brüsszeli szál, az itt élők és idelátogatók ugyanúgy élték mindennapjaikat, dolgoztak és szórakoztak, mint Párizs előtt.

Apropó, brüsszeli szál. A reptérről a szállodáig tartó buszúton az első fontos tanács úgy hangzott: „Molenbeekbe még véletlenül se menjenek.” Bár valószínűleg kevés olyan újságolvasó akad, aki manapság nem hallott a városrészről, hiszen már egy nappal a szörnyű este után hét olyan személyt fogtak el itt, akinek köze lehetett a párizsi vérengzéshez, érdemes megismerni a kerület történetét, hiszen nem minden tanulság nélkül való ezekben a „bevándorlásos időkben”.

Nos, flamand nevén Sint-Jans-Molenbeek több mint ezeréves múltra tekint vissza, a középkorban kedvelt búcsújáró hely is volt Szent Gertrúd csodatévő kútja okán. Hosszú története során több hullámvölgyet átélt, elmúlt másfél évszázada azonban semmiképpen sem nevezhető sikertörténetnek. Bár a XVIII. század végén ipari és kereskedelmi jelentősége megnőtt, ez a változás nem feltétlenül volt pozitív. A munkalehetőségek miatt ugyanis előbb az ország más részeiből, majd Franciaországból, Dél- és Kelet-Európából, valamint Észak-Afrikából jelentős mennyiségű munkás költözött ide, túlzsúfolt és mocskos lett, ekkor ragasztották rá a „kis Manchester” gúnynevet.

Ami viszont napjaink szempontjából érdekesebb, hogy az ipar hanyatlása után már nem munkások érkeztek nagy számban, hanem az afrikai, illetve muzulmán – marokkói, algériai, török – bevándorlók. Az ezredforduló óta 71 ezresről 95 ezer fölöttire nőtt lakosság csaknem nyolcvan százaléka muzulmán, a munkanélküliség harmincszázalékos. Egy semmiképpen sem politikailag korrekt jellemzés szerint ha sötétedés után betéved ide egy „fehér ember”, jó eséllyel mentőautó hozza ki. Ez talán túlzás, azt mindenesetre egy tíz éve Brüsszelben élő EP-munkatárs is elmesélte, hogy amikor pár esztendeje egy itt található koncertterembe igyekezett, a taxis előbb visszakérdezett, biztos Molenbeekbe szeretne-e menni, majd az igen válasz hallatán, kis gondolkodás után, száját húzva indult el a bediktált címre.

Ugyan külvárosról van szó, ám a brüsszeli városháza bő egy kilométernyi sétára található, vagyis (legalábbis a térképen) nem áthidalhatatlan a távolság a Grand-Place-tól. Ám a hatóságok az elmúlt egy-másfél évtizedben annak ellenére sem tudtak mit kezdeni a városrésszel, hogy a közbiztonság romlása csak a kisebbik probléma. Nem csak a párizsi merényletekhez köthető ugyanis a kerület: Molenbeekben élt a 2004-es madridi vonatrobbantások egyik kitervelője éppúgy, mint az idén augusztusban az Amszterdamból Párizsba tartó vonaton gépfegyveres mészárlásra készülő Ayoub el-Khazzani. De a hírek szerint itt jutott fegyverhez a tavaly nyáron a brüsszeli Zsidó Múzeumnál lövöldöző, három emberrel végző Mehdi Nemmouche, s Amedy Coulibaly is, aki a Charlie Hebdo-támadás után öt embert ölt meg, előbb egy rendőrnőt, majd egy kóser boltban ejtett négy túszát. A Molenbeek-probléma tehát nem új keletű, Jan Jambon belügyminiszter mégis csak a párizsi támadások másnapján jutott el oda, hogy „meg szeretné érteni”, hogy „ami máshol működik, az Brüsszelben miért nem”, s ezt követően megoldást találni a helyzetre…

Múlt hétvégén, elutazásunk után aztán egy csapásra felborult az addigi rend Brüsszelben. Bezárt üzletek, bezárt karácsonyi vásár és vendéglátóhelyek, kijárási tilalomra emlékeztető intézkedések, óriási hatósági készültség. Nyilván ehhez az állapothoz nagyban hozzájárultak a világpolitikai események, ugyanakkor lényegében biztos: ha a belga kormány komolyabban vette volna a Molenbeek-problémát, Brüsszel ma nem itt tartana.

Persze, ha az Európai Parlament épületében található posta történetét nézzük, egyáltalán nem csodálkozunk a megkésett, olykor furcsa és életszerűtlen „európai megoldásokon”. Az EP postáját ugyanis háromszor is kirabolták, az illetékesek pedig az utolsó eset után érezték úgy, hogy tenni kell valamit. Léptek is: bezárták a hivatalt. Ezek után nem meglepő, ha azt érzékeljük, az unióban szinte semmi sem úgy és akkor történik, ahogyan és amikor kellene.

Bándy Péter

____________________________________________________________________

Menni vagy maradni?

Zsófiát mindig is vonzotta Párizs varázslatos hangulata, gyerekkorától vágyott rá, hogy egyszer belekóstolhasson az ottani életbe. A fiatal lány 2011-ben telepedett le a francia fővárosban, amit ma már az otthonának tekint. Négy év alatt egyszer sem fordult meg a fejében, hogy visszaköltözzön Magyarországra. Azt mondja, a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett terrorakció után sem jutott eszébe, hogy csomagoljon, mivel azt gondolta, aki nem húzogatja az oroszlán bajszát, annak nem eshet bántódása. November 13-án belátta, hogy tévedett.

– Hol voltál a két héttel ezelőtti merényletek idején?

– Jó ideje pincérnőként dolgozom egy bárban, az Eiffel-toronnyal szemben lévő Trocadéro téren, ami a város egyik legfrekventáltabb környékén fekszik. November 13-án este kivetítőn közvetítettük a Franciaország–Németország barátságos Európa-bajnoki felkészülési meccset, ezért rengetegen tértek be hozzánk. A vendégek jókedvűen, gyanútlanul falatoztak, iszogattak, szurkoltak a nemzeti válogatottnak, amikor egy férfi hirtelen felpattant az egyik asztaltól, odajött hozzám, és feszülten közölte, terrortámadás történt a tőlünk körülbelül tíz kilométerre található futballstadionnál.

– Mi volt ekkor az első gondolatod?

– Nem akartam elhinni. Szóltam a helyszínen tartózkodó menedzserünknek, aki, hogy ne keltsünk pánikot fölöslegesen, utánanézett az interneten, mi igaz abból, amit hallottam. Pillanatok alatt kiderült, hogy valóban robbantás történt a Stade de France-nál, de amikor megtudtuk, hogy az elkövetőn kívül senkinek nem esett bántódása, fellélegeztünk.

– Meddig tartott a nyugalom?

– Tizenöt-húsz percig, a híreket figyelve ugyanis mindegyikünkben tudatosult, hogy egy támadássorozat szemtanúi vagyunk, a merénylők csoportokban járják a várost, és szedik áldozataikat. Úrrá lett rajtunk a félelem, főleg annak tudatában, hogy a fegyveresek elsősorban vendéglátó egységeket vettek célba. A jelenlévők hamar megtudták, mi a helyzet, háromnegyedük otthagyva a felszolgált ételt, italt, elmenekült a helyszínről. Ekkor már a televízió is közvetítette az eseményeket, a pincehelyiségben lévő készüléket bekapcsolva feszülten figyeltük a borzalmas képsorokat, miközben telefonon próbáltuk elérni az ismerőseinket, hogy megbizonyosodjunk arról, nem esett-e bajuk, biztonságban vannak-e.

– Mindenkit elértél, akit akartál?

– Az egyik barátom többszöri próbálkozás ellenére sem vette föl a telefonját. Nagyon izgultam érte, délelőtt, amikor beszéltem vele, mondta, hogy este szórakozni megy a belvárosba, a vizsgaidőszak előtt szeretne még egy jót bulizni. Engem is hívott magával, de a munka miatt nemet mondtam. Másnap nem hívott vissza, és láttam, hogy a Facebook „biztonságban vagyok” funkcióját sem használta. Akkor már sejtettem, hogy valami nagy baj van. Délután értesítettek, hogy ő az egyike annak a csaknem kilencven szerencsétlenül járt embernek, akiket a Bataclan koncertteremben mészároltak le a terroristák.

– Mennyi ideig tartózkodtatok az alagsorban?

– Nehéz így utólag megmondani, talán két órán keresztül, de akkor az egy örökkévalóságnak tűnt. Mindenki azon tanakodott, melyik lenne jobb megoldás: menni vagy maradni.

– Te hogy döntöttél?

– Metróval, busszal és gyalog is életveszélyes lett volna útnak indulni. A főnököm fölajánlotta, hogy a kollégáimmal együtt aludjunk a bárban, de én hallani sem akartam róla.

– Egy Párizstól nagyjából ötven kilométerre található kisvárosban laksz. Hogy jutottál haza?

– Több mint másfél órán át hívogattam a különböző taxitársaságokat, ám vagy a vonalak voltak foglaltak, vagy a kocsik. Végül sikerrel jártam. Az autóban utazva félelmetes kép tárult elém, olyan, amilyen még soha, mióta itt élek: Párizs utcái szinte teljesen kiürültek, minden civil zárt helyre menekült, akik még az utcán lézengtek, meglátva egy közeledő gépjárművet, egyből a földre hasaltak. A közterületeket kommandósok árasztották el. Később megtudtuk, hogy városszerte rengetegen fogadtak be idegen járókelőket otthonukba, biztonságot nyújtva nekik.

– Felkerested a terroresemények helyszíneinek valamelyikét november 13-a óta?

– Két nappal a tragédia után megemlékezést tartottak a Köztársaság téren, a barátnőmmel együtt én is részt vettem az eseményen. Szerettünk volna gyertyát gyújtani a barátunk és a többi áldozat emlékére, ám erre már nem volt lehetőségünk. Robbanás hangjára lettünk figyelmesek, a helyszínen elszabadult a pokol, pánikhangulat tört ki, mindenki menekülni kezdett, mi is futottunk, ahogy csak bírtunk. Azt hittük, meg fogunk halni. Csak később derült ki, hogy nem terrortámadás történt, hanem valaki petárdázott a környéken. Órákon keresztül sokkos állapotban voltunk.

– A szüleid hogyan élték meg a történteket?

– Kisebb idegösszeomlást kaptak. Nagyon nehezen viselik, hogy még mindig itt vagyok, mindennap könyörögnek, hogy menjek haza.

– Mi tart vissza?

– Utolsó éves vagyok a Sorbonne-on, Franciaország egyik legjobb tudományegyetemén. Persze az életem fontosabb, mint egy diploma, arról nem vagyok hajlandó lemondani.

– Milyen a közhangulat Párizsban?

– Bár az élet beindult, az emberek még mindig rettegnek, mindenki attól tart, hogy ez az eset csak a kezdete volt egy hosszú folyamatnak.

– Mit tapasztalsz, nőtt az iszlámellenesség a lakosság körében?

– Határozottan állíthatom, hogy igen. És ez csak olaj a tűzre…

– Hogy érted ezt?

– Az akció elkövetői harmadik generációs francia nemzetiségű bevándorlók voltak. Ha ellenségesen viselkedünk az Európában élő muzulmánokkal, sokkal könnyebben radikalizálódnak, így megsokszorozódhat a november 13-ihoz hasonló esetek száma. A terroristáknak pedig pont ez a céljuk.

– Vannak muszlim barátaid?

– Az egyik legjobb barátnőm az egyetemi csoporttársam, egy marokkói származású lány. Szörnyen megviselték a történtek. A napokban a tanszéken egyperces néma gyásszal emlékeztünk meg az elhunytakról. Ő végig sírt. Azt gondolom, nem szabad származás és vallás alapján előítéleteket alkotni senkivel szemben. A terrortámadásokat rendszerint szélsőséges csoportok fanatikus tagjai követik el, akik válogatás nélkül gyilkolnak. Most is csak a szerencsén múlott, hogy az én arab barátnőm nem vált az áldozatukká.

Szencz Dóra

___________________________________________________________________

Szerintem kitört a harmadik világháború

Klára immár két évtizede Németországban él. Még fiatal korában ment ki az egyik észak-német városba. Eredeti célja a nyelvtanulás volt, de megismerkedvén cseh származású férjével, úgy döntöttek, kint maradnak. A gyerekek már Németországban születtek, és a család minden tekintetben tiszteli és betartja a német szokásokat. A focimeccseken a német válogatottnak szurkolnak. Otthon a közös nyelv a német, és az életvitelük is alkalmazkodott a német létformához. Most azonban Klára megijedt…

– Szerintem kitört a harmadik világháború – mondja mély megrendüléssel. – Nem arról van szó, hogy majd valamikor ki fog törni. Amit látunk, az már maga a háború – meséli a saját tapasztalatai alapján, amit a párizsi terror és a hannoveri rendőri készültség hírei tovább erősítenek benne.

Ha valaki nem kerül testközelbe a fenyegetéssel, nem vesz erőt rajta a félelem. A televíziós tudósításokat az ember mindaddig nem veszi komolyan, amíg a saját bőrén nem tapasztalja. De vajon hol húzódik ez a tűréshatár a németeknél? Akik egyébként nagyon toleránsak, nyitottak és befogadók: a többség a multikulturalizmus feltétlen híve, nagyon határozottan elítélik a szélsőséges megnyilvánulásokat és hajlamosak a világot rózsaszín szemüvegen keresztül látni.

Amíg a fenyegetés csak a képernyőn jelenik meg, nem valós. Ha azonban a várost ellepik a migránsok, ha beköltöznek a szomszédba, ha zavarni kezdik a privát zónát, azt már a németek sem tűrik. Felháborodnak, ha valaki megkarcolja az autójukat, ha levizeli a gondosan egymás mellé ültetett, egyformára nyírt tujáikat, ha koszt, szemetet hagy maga körül, ha megszegi az írott és íratlan szabályokat.

– Amikor tegnap este elindultam a szokásos bevásárló körutamra, nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. Sötétedés után szinte ellepték a várost a migránsok. Rengeteg egyedülálló, fiatal férfi járt az utcán, hangoskodtak az egyébként csendes, nyugodt tereken, két-három fős csoportokban. Bevallom, féltem, mert ilyet eddig nem láttam. Sötét volt, és egyedül voltam. Ők viszont feltűnően sokan. Ösztönösen magamhoz szorítottam a táskámat és a kocsikulcsot. A szívem a torkomban dobogott… Sietősre fogtam a lépéseimet és bevallom, hálát adtam a Teremtőnek, amikor épségben hazaértem – meséli azt a furcsa élményt, amitől egy pillanat alatt megrendült a biztonságba vetett hite.

Klára úgy érezte, mintha nem is a megszokott, kiszámítható, biztonságos Németországban lenne. A migránsok eddig nem sétáltak a város főterén, ha valaki koldulni mert, a rendőrség két órán belül elszállította, a tilosban parkolót megbüntették, egyszóval rend volt. A migránsok is rejtve voltak a németek szeme elől.

– Eddig különböző menekültszállókon laktak és onnan nem is nagyon mehettek ki. A többség egy tornacsarnokban lakott, amit kerítés választott el a szomszédos uszodától.

A kerítés két oldalán egymást bámulták az emberek: a németek farkasszemet néztek a migránsokkal. A bámészkodás inkább a migránsokra volt jellemző. Klára elmondja, hogy a városvezetés a közelmúltban arról számolt be, új lakásokat fognak építeni.

– Erre azért mindenki felkapta a fejét. Vajon ki kap az adófizető német állampolgárok közül új lakásokat a várostól? Mégsem tiltakoznak. Legalábbis nyíltan nem. Az emberek egymás közti társalgása, a kollégákat és szomszédokat is beleértve a Guten Tag, Frau Müller! A csuda vigye el, már megint esik. És az Auf Wiedersehen, Frau Müller! társalgásra korlátozódik.

Ez a kötelezően udvarias és végtelenül felszínes társalgás nem új jelenség, a németek mindig is zárkózottak voltak. Most azonban még bizalmatlanabbá és óvatosabbá váltak.

– Akkor lehet megismerni a véleményüket a politikáról, a bevándorlásról, ha kérdezés és faggatás helyett nyíltan, de bizalmasan kiterítjük a lapjainkat. Ilyenkor is csak nagyon óvatosan mernek panaszkodni. Először körülnéznek, hogy nem hallja-e valaki. Ha senki nincs ott, akkor is körülnéznek, lelkileg. A németek senkiben sem bíznak. Nem lehet tudni, ki az ellenség és ki a barát. Most pedig félnek.

Klárából dőlnek a látszólag hétköznapi információk: sok mindent hallani a migránsokról. Olyanokat például, hogy messzemenően tolerálják, ha valaki homoszexuális, de semmilyen körülmények közt nem tűrik el, hogy egy nő dirigáljon nekik. Az óvodákban, iskolákban tanítók attól tartanak, hogy nem lesz elég óvónő és tanár, ami teljesen ellehetetleníti a pedagógiai munkát. Az óvodai és iskolai menzákon évek óta nem főznek már sertéshúst, a gyerekek csak marhahúst és szárnyast fogyasztanak. Hírül adták, hogy a minap egy katolikus iskolából hazaküldtek egy fejkendős lányt, de másnap a lány újra fejkendőben jelent meg. Az egyházi vezető ugyanis engedélyezte a fejkendő viselését, és alaposan leteremtette a lányt hazaküldő tanárt, mondván, nem ismeri a keresztény tanokat, aki a fejkendő viselését tiltja.

A Magyarországról és Orbán Viktor miniszterelnökről alkotott kép jól látható átalakuláson ment át. Három hónappal ezelőtt még mindenki Magyarországot bírálta a kerítésépítés miatt. Klárát is többször kérdőre vonták, akik tudták róla, hogy magyar. Ma nem bírálja senki, nem téma többé a kerítés, mióta az országok egymás után jelentik be, hogy fokozzák a határőrizetet. Sőt olyan is akad, aki óvatosan megjegyzi, hogy a magyaroknak igazuk volt, amikor úgy döntöttek, hogy megvédik a hazájukat.

Klárát ma már szinte minden Németországhoz köti. Azt mondja, németországi magyarként most már igazából jól érezheti magát, hiszen büszke lehet a hazájára. De az a baj, hogy egyre kevésbé érzi biztonságban magát. Egyre jobban vágyik haza, és a lelke mélyén megnyugtató számára az a tudat, hogy ha minden kötél szakad, van hova hazajönnie…

Hernádi Zsuzsa