Történelmi idők jönnek: véget ért egy korszak Szíriában
Pár nap leforgása alatt omlott össze a szír rezsim. Az iszlamista és egyéb felkelők a kormányerők által ellenőrzött területek teljes egészét uralmuk alá vonták. Ezzel az Aszad család fél és Bassár al-Aszad negyed évszázados uralma véget ért. A sokat szenvedett közel-keleti ország egyelőre ünnepel. A neheze azonban csak most jön. Ha az átmenet sikerrel jár, nemcsak a térség, de Európa is fellélegezhet. Ha viszont kisiklik a dolog, az beláthatatlan következményekkel járhat.
Bár a vég 2015-ben is közelinek tűnt, Bassár al-Aszadnak az akkor már negyedik éve tartó harcok ellenére mégis sikerült újrakevernie a lapokat. Az elnök új szövetségeket tudott kötni a társadalom különböző csoportjaival, és az orosz légierő árnyékában az ország északnyugati csücskébe űzte vissza a lázadókat. Totális győzelmét északon a törökök 2016-os bevonulása, nyugaton pedig az Egyesült Államok által támogatott kurdok előretörése akadályozta meg. Majd 2020 márciusában Moszkva és Ankara tűzszünetre kényszerítette protezsáltjait, a frontok befagytak, Szíria pedig négy részre szakadt: a kormány ellenőrzése alatt álló területekre, amelyek az ország kétharmadát tették ki; az al-kaidás múltjukat maguk mögött hagyó iszlamista lázadók által uralt északnyugati Idlib tartományra; a nem iszlamista lázadókból verbuvált, Törökország védelme alatt álló északi országrészre; és a zömében kurdok által alkotott Szíriai Demokratikus Erők és 900 amerikai katona által védett nyugati területekre.
Aszad elnök papíron megnyerte a háborút, de az elmúlt években már romokon uralkodott. Damaszkusz kénytelen volt tűrni, hogy a neki hűséget fogadó hadurak, valamint az iraki és iráni milíciákhoz kötődő erős emberek kiskirályokként uralkodjanak. Bár az elnök próbálta konszolidálni nemzetközi pozícióját, az Arab Ligába való 2023-as visszatagozódása nem sokat hozott a konyhára. A lakosság 90 százaléka a külföldi segélyeknek és a külföldön élő rokonok hazautalásainak köszönhette, hogy nem halt éhen. Egy katonának vagy rendőrnek a fizetése mindössze 3-5 napnyi megélhetésre volt elegendő, érthető hát, hogy amikor a lázadók megindultak, nem sokan tülekedtek, hogy meghaljanak a rezsimért.
Aszad bukásának a regionális események is megágyaztak. A rezsim a libanoni Hezbollah, Irán és Oroszország katonai támogatásának köszönhette a túlélését. Az elmúlt évben azonban Izrael szétzilálta a Hezbollahot, a gazdasági válsággal küzdő Irán pedig fogatlan oroszlánná vált. Moszkva annak ellenére, hogy az ukrán front bőven leköti az erőit, kitartott volna Aszad mellett, de a kormányerők összeomlását látva úgy döntött, hogy egymaga nem vívja meg helyettük a háborút. Így aztán a bukás előtti napokban tartott dohai csúcson a konfliktus három fő részvényese, Törökország, Irán és Oroszország megállapodtak, hogy nem avatkoznak be az eseményekbe. Ezzel a szír rezsim sorsa megpecsételődött.
A lázadók az Egyesült Államok által támogatott kurdok területein kívül ma már a teljes országot uralják. Aszad elmenekült és Moszkvától kapott menedéket. A felkelők győztek, de az igazán izgalmas események csak most kezdődnek. Bár a lázadók számos frakcióból állnak, melyek között vannak drúzok, szekuláris muszlimok és mások is, derékhadukat mégiscsak a Hajat Tahrír as-Sám (HTS) adja, mely bár az elmúlt években többször megtagadta korábbi nézeteit és újraszervezte magát, máig nem tudta lemosni magáról, hogy 2011-ben a felkelés kezdetén bizony az Al-Kaida helyi szervezeteként kezdte meg a pályafutását. A legtöbb nyugati ország máig terrorszervezetnek tartja őket, vezetőjük, Abu Mohamed al-Dzsóláni fejére pedig tízmillió dollárnyi vérdíjat tűzött ki Washington.
A mérsékeltebb szíriaiak, a kisebbségek és a nemzetközi közvélemény tehát óvatos lelkesedéssel figyeli győzelmüket. A HTS persze igyekszik eloszlatni az aggodalmakat. Offenzívájuk kezdete óta a közösségi média felületeiket elárasztják olyan felvételekkel, melyeken iszmáilita vezetőkkel tárgyalnak, baráti üzeneteket küldenek a drúzoknak vagy épp Aleppó és egyéb városok keresztényeivel barátkoznak. Ez még persze a dolgok könnyebb része. Az eddig privilégiumokat élvező, de mostanra a partvidéki hegyekbe visszavonuló alaviták bizalmát nem lesz egyszerű elnyerniük, hiszen a két csoport eddig teljes mértékben dehumanizálta egymást. Optimizmusra ad viszont okot, hogy a Damaszkusz bukása után a tengerparti Latákiába, Banjászba és Maszjafba bevonuló felkelőket is ünneplő tömegek fogadták. Ha az öröm nem is volt mindenki részéről őszinte, kezdetnek ez sem rossz. a HTS a kurdoknak is kezet nyújtott. Velük persze nem is nekik van konfliktusuk, hanem a török zászlók alatt harcoló Szíriai Nemzeti Hadseregnek, akik megkezdték a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) kiszorítását az ország északi területeiről. Az SDF így várhatóan az ország nyugati, olajban gazdag régióiba fog szorulni, ahol Ankara már nem értékeli őket fenyegetésnek, így bízhatnak abban, hogy amerikai védelem elegendő lesz arra, hogy az olajeladásokból befolyó pénzekből tovább építhessék autonómiájukat.
Hogy mit hoz a jövő, nem tudni. Biztató, hogy Szíriában Irakkal és Líbiával ellentétben nem külföldi erők vagy az ő hátszelükkel hazatérő emigránsok, hanem helyiek fogják menedzselni az átmenetet. A felkelők felszólították a rendőröket és közalkalmazottakat, hogy ezután is vegyék fel a szolgálatot. Így talán elkerülhetővé válik az iraki forgatókönyv, amikor is a kormányzásban tapasztalt bászisták szélnek eresztésével a közigazgatás is összeomlott. December 8-ig éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el, hogy elejét vegyék a fosztogatásnak, az utcák biztonságosak. Ugyanakkor a rezsim váratlanul gyors összeomlása miatt a különböző felkelő frakciók nem tudtak közös tervet letenni az asztalra a győzelem utáni időkre. Al-Dzsóláni, aki gerillanevét maga mögött hagyva immár „Ahmed as-Sara Elnök” néven jegyzi Telegram-csatornáját, a szír televízión is közvetített, a damaszkuszi Omejjád-mecsetben elmondott beszédében vezérként az egész nemzethez szólt. Kérdés, hogy ehhez mit szólnak mondjuk a délről bevonuló felkelők…
A nemzetközi közvélemény visszafogott lelkesedéssel szemléli az eseményeket. Az „arab tavasz” tapasztalatai jól mutatják, hogy a térségben a dolgok ezerféleképp el tudnak romlani és mindig, minden helyzet rosszabbra tud fordulni. Ami reményre ad okot, hogy a polgárok belefáradtak a harcokba, a konfliktus immár legfontosabb részvényese, Törökország pedig engedheti meg magának, hogy Szíria káoszba süllyedjen. Területén már így is 3,5 millió szír menekült él, akiknek jelenléte súlyos társadalmi feszültségeket okoz. Ezeket immár semmi nem gátolhatja meg a hazatérésben. Alighanem ebből az okból ünnepelték az európai kormányok is Aszad bukását. Az Európai Unió területén több mint egymillió szíriai menekült él, hazájuk pedig eddig nem számított biztonságos országnak. Ha a politikai átmenet békésen lezajlik, az emberek hazatérhetnek, Európa pedig fellélegezhet.
A szíriai események akár egy átfogóbb közel-keleti rendezést is elősegíthetnek. A lázadók korábban kijelentették, hogy hálásak Izraelnek, amiért meggyengítette Iránt és a Hezbollahot, a jövőben pedig rendeznék a kapcsolatokat a zsidó állammal. Izrael ezt egyelőre nem kommentálta, de biztos ami biztos, az ellenzéki hatalomátvétel idején légicsapások sorával pusztította el a szíriai légierő számos bázisát és (állítólagos) vegyifegyver-üzemeket. Optimális esetben a béke megköttethet. De ha élünk a gyanúperrel, hogy a hamarosan hatalomra lépő Trump-kormányzat nem csak Ukrajnáról, de Szíriáról is rendszeresen egyeztet Moszkvával, akkor nem elképzelhetetlen, hogy Amerika megerősíti befolyását a keleti végeken, Oroszország megtartja tartúszi kikötőjét, és a két hatalom is engedni fogja, hogy a béke visszatérjen a sokat szenvedett országba.
