Torzít a balti szemüveg

Aligha véletlen, hogy az Európai Unió éppen balti politikusok kezébe adta a kül- és védelempolitikáját. Az egykori litván kormányfő Andrius Kubilius lett az Európai Unió első védelmi és űrkutatási biztosa, az észt miniszterelnöki székből pedig Kaja Kallas ejtőernyőzött Brüsszelbe, hogy ott a külügyi főtárgyalói posztot elfoglalja. A külügyekkel korábban nem foglalkozó Kallas neve korábban még a NATO főtitkári posztja kapcsán is felmerült, ám Európa talán legoroszgyűlölőbb politikusának az ukrajnai háborúról alkotott szélsőséges nézetei még Joe Biden adminisztrációjának is megfeküdték a gyomrát, így a Fehér Ház hamar kihúzta a listáról. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy gazdaságpolitikai biztosként a szankciók vagy éppen Ukrajna finanszírozása, újjáépítése tekintetében kulcspozícióban van az egykori lett miniszterelnök Valdis Dombrovskis is, akkor kijelenthetjük, hogy az Európai Unió kül- és védelmi politikájára, no meg az ukrajnai háború kezelésére komoly hatással vannak a történelmileg russzofób baltiak.

Ezek a kinevezések tökéletesen illeszkednek abba a politikába, amelynek a jegyében Európa elsősorban retorikailag próbálja feldolgozni az őt ért sokkokat, előbb az Ukrajna elleni inváziót, majd az amerikai politika megváltozását. Európa túlságosan megszokta a saját narratíváját, illetve a „morális” pozícióját. Az Európai Unió válasza az új helyzetre hibásan az, hogy a legnagyobb szövetségesének az akaratával is szembemenve Oroszországot mindenáron izolálni akarja. A 800 milliárdos védelmi csomag ugyanakkor tökéletesen megfelel Donald Trump elképzeléseinek, amely arra alapul, hogy Európa legyen képes megvédeni magát, lássa el Ukrajnát, illetve költsön még többet amerikai fegyverre.

A három, Nyugat-Európából nézve megyényi balti állam megérezte, hogy az Ukrajnában dúló háborúval eljött az ő idejük, ugyanakkor az Ursula von der Leyen vezette nyugati liberális fősodornak is jól jön ez a morális alapokon nyugvó, ugyanakkor – súlyuk miatt – jól kezelhető és irányítható russzofób hangoskodás. Itt találkozik az Európa feletti uralmat megtartani akaró, e törekvésükben Oroszországot akadálynak látó nyugat-európai háborús erők és a nagy ambíciójú kelet-európaiak, elsősorban Lengyelország és Románia, valamint a hangos és harcias, alapvetően a Nyugattól függő kis balti államok gondolkodása. Főképp most, hogy a kínai kihívás felé forduló Amerikának egyre kevésbé van szüksége az Európai Unióra, amelynek feladata Washington szempontjából abban merül ki, hogy finanszírozzák és életben tartsák Ukrajnát, amennyire pedig szükséges, kössék le az oroszokat. De jól jönnek a baltiak a Moszkvával kiegyezni szándékozó Donald Trump ellensúlyozására is. Mert míg az amerikai elnök úgy gondolja, hogy Moszkvával meg lehet egyezni, addig az európai fősodor nem bízik Vlagyimir Putyinban, és biztonsági kihívásként tekint Oroszországra.

Mindezek fényében érthetőbb Andrius Kubilius és Kaja Kallas csillagának látványos felemelkedése. Az orosz–amerikai tárgyalások még el sem kezdődtek, az orosz veszélyről már 2007-ben tanulmányt író litván védelmi biztos a realitásoktól elrugaszkodva arról beszélt, hogy Európának legfeljebb öt éve van arra, hogy feltartóztassa Oroszországot és felkészüljön az elkerülhetetlen háborúra. Ehhez Kubilus még hozzátette, ha nagyapáinknak sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog. Arra a politikus nem tért ki, hogy melyik számítógépes játékban sikerült ez a litvánoknak, mert ilyen hőstettet legfeljebb a lengyelek mutathatnak fel még 1612-ből.

De nem akart lemaradni a hisztérikus riogatásban litván kollégájától Kaja Kallas sem. Az egyébként a világban zajló dolgokat Oroszország viszonylatában értelmezni próbáló külügyi biztos szerint Európának már öt éve sincs, hogy Putyin rátámadjon. Ezután Kallas rá is tért a lényegre, miszerint ahhoz, hogy ezt Brüsszel megakadályozza, minden erővel támogatnia kell Ukrajnát. Kallas Donald Trump és Vlagyimir Putyin közeledésének is az egyik leghangosabb kritikusa. Az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője nemrég konkrétan uniós katonákat szeretett volna Ukrajnában látni, az orosz–amerikai tárgyalások hírére pedig úgy reagált, hogy Ukrajna függetlensége és területi integritása feltétel nélküli, a megbeszéléseken pedig Európának központi szerepet kell játszania. Aztán elutazott Washingtonba, ahol Marco Rubio külügyminiszter nem talált időt rá, hogy találkozzon vele.

Közben Valdis Dombovskis szerint a magas európai energiaárakért Moszkva a felelős, és a szankciókat ki kell terjeszteni az orosz cseppfolyós gázra (LNG) is, az orosz aktívumokat pedig el kell kobozni. Ezt csak árnyalják az olyan kijelentések, mint például Kęstutis Budrys litván külügyminiszteré, aki arra tett javaslatot Ukrajna európai uniós partnereinek, hogy GDP-jük 0,25 százalékával váltsák ki az amerikai segélyeket, ami 40 milliárd eurót jelentene. Ebből – tegyük hozzá – nagyjából 190 millió euróval venné ki a részét Litvánia. A baltiak hangosan követelik Ukrajna uniós integrációjának a felgyorsítását is, de Európának azzal is „példát” mutattak, hogy nemrégiben leváltak az Oroszországgal közös villamos hálózatról, és csatlakoztak az európai távvezeték-rendszerre. Eközben Donald Trump már az Északi Áramlat újraindításán gondolkodik.

S miközben az Európai Unió vezetése egyre inkább a baltiak szemüvegén át látja és láttatja a kontinens peremvidékén kirobbant háborút, a konfliktus szép lassan tovább mélyíti az enélkül is mind látványosabb belső törésvonalakat.

Megmutatkozott ez a legutóbbi csúcstalálkozón is, amelyen a védelmi kérdések álltak a középpontban. Míg Ukrajna támogatásának a kérdésében csak Magyarország vétózott nyíltan, a védelmi képességek erősítésének a témája már a felszínre hozta az ellentéteket. Már Kaja Kallas külügyi főképviselő azon terve is vitákat gerjesztett, amely 40 milliárd eurós katonai támogatást irányoz elő Ukrajnának.

A vétó megkerülését célzó „önkéntes koalíció” ötlete eleve bekódolja a megosztottságot. Európának nincs közös terve Ukrajnára, így a briteknek és az európaiaknak valójában hálásnak kellene lenniük, amiért az oroszok nem fogadják el az európai „békefenntartó” erő ötletét Ukrajna számára. Az optimista megközelítésű stratégiának az a lényege, hogy az ukránok megpróbálják maximalizálni a tárgyalásokon elérhető eredményeket. Ha sikerül nekik erős pozícióba jutni, akkor nagyobb esélyük van rá, hogy a számukra legelőnyösebb feltételeket harcolják ki. A pesszimista megközelítés szerint a cél a béketárgyalások teljes tönkretétele olyan feltétel felállításával, amelyet Moszkva soha nem fog elfogadni. Mindkét indíték jelen lehet, és a meghatározóbb nyugat-európai kormányok az előbbit, a lengyelek és a balti államok pedig az utóbbit képviselik. A képet tovább árnyalja az a nem szűnő brit és francia vágy, hogy nagyhatalomként lépjenek fel a világ színpadán. Ehhez társul az a jelenleg irreális törekvés, hogy az Európai Bizottság – különösen a jelenlegi vezetése alatt – megpróbál úgy viselkedni, mint egy európai szuperállam kormánya. Közben mélyíti a törésvonalakat az az aggodalom, hogy az Egyesült Államok Európával szembeni elkötelezettsége eltűnőben van, és Európának sürgősen tennie kell valamit ennek pótlására.

A védelmi képességek erősítését célzó 800 milliárdos ReArm Europe fegyverkezési támogatási program pedig végképp megosztja a tagállamokat. Kiderült, hogy minél távolabb van az orosz határ, annál kisebb az érzékelt fenyegetés. De emellett az adósságszint is komolyan befolyásolja a hozzáállást. A mediterrán országok például már így is súlyos adósságterhekkel küzdenek, és nem akarják drága fegyverek vásárlásával növelni adóssághegyeiket. Ehelyett inkább továbbra is a békeosztalékot teszik zsebre, míg az északi és keleti országok ezt a magatartást rossz szemmel nézik és úgy gondolják, hogy nem csak nekik kell gondoskodni Európa biztonságáról. Az európai védelmi politika kapcsán egyre élesebben kirajzolódik egy új kelet–nyugati törésvonal. A frontvonalhoz közelebb fekvő országok – mint a balti, a skandináv/északi országok és Lengyelország – hajlandók nagyobb összegeket fordítani a védelemre, míg a távolabb esők, például Portugália, Spanyolország és Olaszország, óvatosabbak. Több állam, köztük Franciaország, a védelmi kiadások növekedésének költségvetési hatásait is mérlegeli. A müncheni IFO gazdaságkutató intézet becslése szerint csak Németországnak középtávon 230 milliárd euró hiányzik a védelmi költségvetéséből. Olaszországnak 120 milliárd, Spanyolországnak 80 milliárd. Vita van arról is, hogy az európai országoknak elsősorban uniós gyártású fegyvereket kellene vásárolniuk, nem pedig amerikaiakat. Egyes tagállamok például azt szeretnék, hogy az uniós újrafegyverkezési kezdeményezések kizárólag az EU-n belüli gyártókra vonatkozzanak, kizárva az amerikai beszállítókat, de esetlegesen mozgásteret hagyva a törököknek és briteknek.

A defenzívába szorult Ukrajna és az amerikai birodalmat építeni kívánó, ennek jegyében Oroszországhoz közeledő Trump elnök jelentette kihívással egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni az Európai Unió. Ehhez jönnek még az olyan belső problémák, mint a megbénult gazdaság, a magas adósságszint és a két legnagyobb tagállam, Németország és Franciaország korlátozott cselekvőképessége. A kilátások tehát nem igazán rózsásak. Jelenleg Európa az Egyesült Államok eurázsiai hídfője, az amerikai geopolitikai érdekek alárendelt szereplője. Közben pedig a formálódó többpólusú világgazdaság is új típusú, pragmatikusabb, a gazdasági versenyképesség növelését a középpontba helyező geopolitikai gondolkodásmód szükségességét veti fel. Ezért igazán aggasztó, hogy a globális trendekkel már csak történelmi okokból is szembemenő balti gondolkodás nyomja rá a bélyegét az Európai Unió politikájára. Ennél már csak egyvalami a rosszabb, mégpedig az, hogy a jelenlegi fősodor egyre inkább „ukránosodik”, és ez a két hatás Ukrajna esetleges idő előtti, elsietett csatlakozásával komoly csapást mérhet a világtól mind jobban lemaradó, kapkodva az útját kereső lemaradó Európára.