A Lisszaboni Szerződés néven ismertté vált dokumentumgyűjtemény valójában az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosítása. Ezek szabályozzák a közösség működését. A változtatásra azért volt szükség, mert néhány évvel ezelőtt világossá vált, hogy az Európai Unió – folyamatos bővülése következtében – nem képes hatékony döntéshozatalra. A közösség vezető politikusai belátták, hogy központosításra van szükség. Ennek jegyében fogantak a lisszaboni módosítások. A december 13-án aláírt jegyzőkönyvek alapján az uniós munkafolyamatok és a szavazási szabályok egyszerűsödtek, s létrejött az Európai Tanács elnökének státusa, amelyet két és fél évente szavazás útján fognak majd betölteni. Ez a tisztség gyakorlatilag az EU elnöki pozícióját jelenti, s ezzel párhuzamosan megszűnik majd a féléves paritásos soros elnöki rendszer.

A tagállamok kormányainak képviselőiből álló kormányközi konferencia által kidolgozott módosítások után gyakorlatilag az az uniós alkotmánytervezet született újjá, amely 2005-ben Németország és Franciaország ellenállásán megbukott. Azóta azonban mindkét országban új (neokonzervatív) szelek fújdogálnak, így most már nem volt akadálya annak, hogy a felmelegített alkotmány elfogadtassék a tagállamok képviselőivel.

Kétségtelen tény, hogy az EU mint világpolitikai konglomerátum szempontjából égetően nagy szükség volt a Lisszaboni Szerződésre. Európa világpolitikai szerepe ma visszaszorulóban van, s a kihívásokkal csak egy hatékony, gyorsan reagálni képes politikai formáció képes szembenézni. A korábbi működési kereteket egy tizenöt tagú közösségre szabták, miközben jelenleg huszonhét EU-tagország van, s csatlakozási tárgyalások folynak Horvátországgal, Macedóniával, sőt Törökországgal is. Nagy kérdés, hogy működőképes lesz-e hosszú távon egy ilyen sokszereplős unió. Gyaníthatóan csak akkor, ha újabb, még erőteljesebb központosítást hajt végre a közösség politikai agytrösztje. Ám kérdéses, hogy meddig tűrik az európai nemzetek szuverenitásuk folyamatos csorbítását. A hanyatló Európa előtt két út van. Az egyik egy erős földrészállam felé vezet, a másik a szétesés irányába…

Egyelőre az európai szuperállam felé tartunk. A lisszaboni módosítások életbe lépését követően az Európai Unió jogi személyiséget kapott, s a Lisszaboni Szerződés értelmében egységes külpolitikát folytat majd. A szerződés ugyan az eddigieknél több lehetőséget biztosít a nemzeti parlamenteknek az uniós jogalkotásba való beleszólásra, ám nyilatkozatban rögzíti az EU-s joganyag elsőbbségét a nemzeti joggal szemben, és hatvanegy különböző területen, így az energiaügy, az egészségügy, a bel- és a külpolitika egyes területein megszünteti a tagállamok vétójogát. A módosítások értelmében például uniós szinten döntenének arról, milyen büntetést kapjanak a legveszélyesebb bűnözők. A nemzeti parlamentek beleszólási hatásköre itt már csak jelzésértékű: ellenőrizhetik, hogy a közösségi döntések során érvényesül-e a szubszidiaritás elve, vagyis az az elv, hogy a polgárokat érintő döntéseket a hozzájuk legközelebb eső szinten hozzák meg, s észrevételezhetik az uniós jogalkotó szerveknek, ha szerintük baj van. Aztán Brüsszelben vagy elfogadják ezen észrevételeket, vagy nem. Ráadásul, ismerve a hazai politikai osztály nagyobb részének igazodási vágyát, nem sok illúziónk lehet ezen engedmény hazai kiaknázását illetően…

A központosítás további fontos eleme, hogy 2014-től kezdve kevesebb tagja lesz az Európai Bizottságnak, mivel csak a tagországok kétharmada jelölhet biztost a testületbe. A biztosok kiválasztása elvileg egyenjogúságon alapuló rotációs rend szerint történik majd, hivatali idejük öt évre szól. Ez azonban nem semlegesíti azt a tényt, hogy lesz olyan időszak, amikor például Magyarországnak nem lesz biztosa az Európai Bizottságban. Nem mintha a posztkommunista Kovács László jelenlegi energiaügyi biztos olyan jelentős magyar érdekképviseletnek számítana…

A Lisszaboni Szerződés értelmében létrejön az Európai Tanács elnökének állandó tisztsége. Megbízatása két és fél évre szól majd. Lesz külügyi és biztonságpolitikai főképviselői poszt is. Vagyis magyarul az Európai Uniónak ezentúl lesz elnöke, belügyminisztere és külügyminisztere. Ugyanakkor továbbra sincs szándék az önálló európai haderő megteremtésére, holott ha valamire, hát erre igen nagy szükség volna, hiszen ma az Európai Unió gyakorlatilag a rivális Egyesült Államok által meghatározott NATO-tól függ.

A szerződés tartalmaz egy szolidaritási záradékot is. Ennek értelmében az unió és a tagállamok a szolidaritás szellemében közösen lépnek fel, ha a tagországok valamelyikét terrortámadás éri, illetve természeti csapás vagy ember által okozott katasztrófa sújtja. Ez adott esetben azt is jelentheti, hogy ha valamely EU-tagországot például hosszan tartó aszály sújtja, akkor Brüsszel vezetése kötelezheti Magyarországot vízkészletei átadására a szükséges mértékben. Nézzünk néhány további kitételt a központosító dokumentumokból. Az unió hatásköreinek típusairól és területeiről szóló részben egyebek mellett ez olvasható:

„Ha egy meghatározott területen a szerződések kizárólagos hatáskört ruháznak az unióra, e területen kizárólag az unió alkothat és fogadhat el kötelező erejű jogi aktust, a tagállamok pedig csak annyiban, amennyiben őket az unió erre felhatalmazza, vagy ha annak célja az unió által elfogadott jogi aktusok végrehajtása. Ha egy meghatározott területen a szerződések a tagállamokkal megosztott hatáskört ruháznak az unióra, e területen mind az unió, mind pedig a tagállamok alkothatnak és elfogadhatnak kötelező erejű jogi aktusokat. A tagállamok e hatáskörüket csak olyan mértékben gyakorolhatják, amilyen mértékben az unió hatáskörét nem gyakorolta. A tagállamok olyan mértékben gyakorolhatják újra a hatáskörüket, amilyen mértékben az unió úgy határozott, hogy lemond hatáskörének gyakorlásáról. A tagállamok gazdaság- és foglalkoztatáspolitikájukat az e szerződésben meghatározottak szerinti szabályok keretében hangolják össze, amelyek megállapítására az unió hatáskörrel rendelkezik.”

Helyenként kifejezetten cinikus a szöveg: „Meghatározott területeken és a szerződésekben megállapított feltételek mellett az unió hatáskörrel rendelkezik a tagállamok intézkedéseit támogató, összehangoló vagy kiegészítő intézkedések megtételére, anélkül azonban, hogy […] elvonná a tagállamok e területeken meglévő hatásköreit.” Vagyis az EU nem kérdőjelez meg bizonyos megmaradt hatásköröket, csupán „támogat, összehangol és kiegészít”, vagyis végső soron ezen esetekben is a maga képére formálja a tagállamok saját intézkedéseit. Nézzünk még néhány passzust.

„Az unió kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a következő területeken: a) vámunió, b) a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítása, c) monetáris politika azon tagállamok tekintetében, amelyek hivatalos pénzneme az euró, d) a tengeri biológiai erőforrások megőrzése a közös halászati politika keretében, e) közös kereskedelempolitika. Az unió szintén kizárólagos hatáskörrel rendelkezik nemzetközi megállapodás megkötésére, ha annak megkötését valamely uniós jogalkotási aktus írja elő, vagy ha az hatásköreinek belső gyakorlásához szükséges, […] amennyiben az a közös szabályokat érintheti, vagy azok alkalmazási körét megváltoztathatja.”

Vagyis valóban egy szuperállam megteremtése felé tett lépés a Lisszaboni Szerződés, hiszen a nemzeti szuverenitás legalapvetőbb elemeit vonja központi hatáskörbe. A dokumentum a megalkotói szerint azonban demokratikusabbá teszi az Európai Unió működését. Hiszen a részvételi demokráciáról szóló új szabályozás szerint „legalább egymillió uniós polgár, akik egyben a tagállamok egy jelentős számának állampolgárai, kezdeményezheti, hogy az Európai Bizottság – hatáskörén belül – terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, melyekben a polgárok megítélése szerint a szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusra van szükség.”

Vagyis egymillió uniós polgár aláírása kell ahhoz, hogy érvényesen javasolhassák egy már eldöntött központi intézkedés megfelelő végrehajtását. Mélyen demokratikus!

A szerződés a tervek szerint 2009. január 1-jén lép hatályba, ha minden tagállam ratifikálja. Hogy ezt miként teszik, azt saját hatáskörükben dönthetik el a tagországok. Jellemző ugyanakkor, hogy egyedül Írországban rendeznek népszavazást a dokumentumról, másutt mindenütt a nemzeti parlamentek szavaznak róla. Írország nagyon messze van. A magyar országgyűlés kormánypárti és ellenzéki oldala négy nappal a lisszaboni aláírást és az uniós pezsgőspoharak önfeledt összecsendülését követően elsőként megszavazta a ratifikációt, méghozzá úgy, hogy a képviselőknek fogalmuk sem volt arról, mit szavaztak meg, pedig a szerződés egyik alfejezetében olvashatták volna, hogy amely parlamentben a képviselők az előzetesen kötelező bizottsági vita mellőzésével szavazzák meg a memorandumot, ott az igennel szavazók öthavi, a tartózkodók pedig háromhavi illetményüket veszítik el.

Most már késő. Pedig a stréberkedésre semmi szükség nem volt, bőven lett volna még idő erre az aktusra, s az ellenzék – kétharmados törvényről lévén szó – akár politikai feltételekhez, netán bizonyos saját törvényjavaslatainak megszavazásához köthette volna a támogatást. Például – tekintettel a kárpátaljai és a délvidéki magyarság számára vasfüggönyt jelentő schengeni rendszer életbe lépésére – ellentételezésként kérhette volna az ellenzék az elszakított magyarok állampolgárságának törvényi visszaadását. A figyelem azonban ezúttal is hiányzott…

Mint ahogy az is jellemző, hogy a Lisszaboni Szerződés mibenlétét, annak lényegét mindmáig nem vizsgálta a hazai sajtó. Pedig a nemzetközi médiában se szeri, se száma a szerződés iránt szkeptikus írásoknak. A Brussels Journal internetes hírportál szerint például ezáltal még több hatalom összpontosul a törvényjavaslat benyújtására egyedül jogosult Európai Bizottság kezében, amelynek tagjait nem a polgárok választják. A hírportál szerint az Európai Unió nyíltan antidemokratikus. A tekintélyes brit Times is úgy vélekedett, a Lisszaboni Szerződés aláírói megszegték a demokratikus európai egyezséget. Az Európai Parlament EU-szkeptikus Függetlenség-Demokrácia Képviselőcsoportjának dán tagja, Jens-Peter Bonde a stréber magyar országgyűlést is lesújtó kritikával illette annak kapcsán, hogy a képviselők olvasatlanul szavazták meg a Lisszaboni Szerződés ratifikációját. A dán politikus véleménye szerint „nyilván hozzá vannak szokva, hogy utasításokat kapva szavazzanak.”

Összességében elmondható, hogy a Lisszaboni Szerződéssel új szakaszba lépett az Európai Unió története. A közösség boszorkánykonyháiban immár nyíltan nem az egységes, együttműködő, hanem az Egyesült Európa kimunkálása kezdődött el. Egy olyan európai szuperállam létrehozásának kísérlete ez, amelyre még nem volt példa a világon, és amely a kulturális sokszínűséget, a néplélek földrajzilag is meghatározott változatosságát és ebből fakadóan a nemzeti érdekek sokféleségét figyelembe véve, enyhén szólva kétes kimenetellel kecsegtet. Vagy inkább fenyeget.

Ágoston Balázs