Trendforduló
A demográfusok hosszú ideje igyekeznek magyarázatot találni arra, hogy a nyugati civilizációban miért nem születik elég gyermek, miért nem képesek e társadalmak önmaguk reprodukálására. A termékenységi adatok azonban azt mutatják: trendforduló tanúi lehetünk. Immár szinte minden kontinensen drámaian csökken a fiatalok gyermekvállalási hajlandósága.
Magyarországon először Fekete Gyula kezdte el kongatni a vészharangot a népességfogyás miatt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. A nyugati világ döntéshozóit pedig Samuel P. Huntington figyelmeztette a kilencvenes években, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művében, amely szerint a születésszám csökkenése civilizációnk hanyatlását mutatja, és veresége előreveti árnyékát a küszöbönálló civilizációs küzdelemben.
Az urbanizáció veszélyei
Az ezredforduló környékén a demográfusok kerestek magyarázatokat az európai termékenységi ráta folyamatos csökkenésére. Abban általában egyetértettek, hogy az urbanizáció hozott fordulatot a fehér ember gyermekvállalási hajlandóságában. A tanulmányok szerint a nagycsalád közös erőfeszítését igénylő paraszti gazdaságok felbomlása, a városi léthez alkalmazkodó családforma, az úgynevezett magcsalád nem alkalmas a bőséges gyermekvállalásra. Hiszen a nagycsalád többi tagjának segítségére a távolság miatt már alig számíthattak a fiatal párok. A nők munkába állása tovább csökkentette annak esélyét, hogy sok gyermek jöjjön a világra, a kialakult kétkeresős modellben erőt meghaladó nagy terhet jelentett egy-két gyermek felnevelése is.
Az elemzők szerint a technikai civilizáció fejlődése túlságosan elnyújtotta azt az időt, amit a gyerekek képzésére kell fordítani. Ez nem csak a neveltetési költségek jelentős megnövekedését eredményezte. Napjainkban a fiatalok túl sokáig ülnek az iskolapadban: a házasságkötés, az első gyermek vállalásának ideje kitolódott a párok 30 éves kora fölé. Ez is hátrányosan érintette a nagycsaládok alakulását. Ezek a folyamatok azért is tűntek veszedelmesnek, mert közben a Föld népessége az ezredforduló környékén még robbanásszerűen növekedett, Ázsia, Afrika és Dél-Amerika magas termékenységi mutatóinak eredményeként.
Az eddig megszületett elméletek természetesen helytállóak, ám az utóbbi tíz évben a világban tapasztalható demográfiai változások még a szakembereket is meglepték. A hagyományosan sok gyermeket vállaló társadalmakban is drámai zuhanásnak indult a termékenységi ráta. Ennek okait további elemzéseknek kell feltárniuk.
Csökkenés minden kontinensen
– Az adatok alapján úgy tűnik – mondja Kapitány Balázs, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének demográfusa –, hogy a világ jelentős részén reális közelségbe került a népességcsökkenés. A Föld országainak felében a termékenységi arányszám már nem éri el a kettes értéket, vagyis a gyermekvállalás szempontjából aktívnak tekinthető fiatal korosztályok már nem képesek reprodukálni hazájuk népességét.
A szakember megerősíti, hogy Európa elöl járt a termékenységcsökkenési folyamatokban: a termékenységi arányszám a 80-as években szállt le az 1,6 körüli értékre, azóta lényegében stagnál a gyermekvállalási hajlandóság. Ám mára, mondhatni, „lezárkózott” Európához a világ valamennyi kontinense. Az olyan országokban, mint Malajzia, India, Banglades vagy Brazília, ahol mindig bőséges volt a gyermekáldás, szintén zuhantak a mutatók, értékük mára csak 2 körüli, és semmi nem utal a folyamat végére.
Kapitány Balázs eloszlatja azt tévedést is, hogy az arab országokban még mindig és mindenütt sokkal több gyermek születne, mint a nyugati civilizációban. Mint mondja, a gazdag Szaúd-Arábiában például 1,95 a termékenységi mutató, és a trend ott is további csökkenést jelez előre. Az Egyesült Arab Emírségekben pedig az európai átlagot sem elérő 1,4 körüli ez az érték.
Japánban már régóta rendkívül alacsony a gyermekvállalási kedv, egy-egy japán családban átlagosan legfeljebb 1,2 gyermeket nevelnek fel. Ám mint Kapitány Balázs mondja, demográfiai szempontból nagyon izgalmasak a kínai folyamatok. Az ugyan nyilvánvaló, hogy az 1,6-os arányszám, amit a kommunista állam közzétesz, némileg kozmetikázott. Ám mára az is köztudott, hogy az agresszív születésszabályozási politika nem csak kedvező következményekkel járt. Az iparosodott, fejlett területeken ennél vélhetően sokkal alacsonyabb a termékenység, miközben az elmaradottabb belső országrészben még valószínűleg sokkal több gyermek születik, mint ahogyan a nyilvános statisztikai adatok mutatják. A különbség oka vélhetően az, hogy az iparosodott, városiasodott területeken általánossá vált, hogy mindkét szülő dolgozzék, miközben jelentősen megnőttek a gyerekek iskoláztatásának költségei.
Kivételként egyedül a szubszaharai térséget említi a demográfus, vagyis fekete-Afrikát, ahol még mindig 5-5,5 a termékenységi ráta. Ám Kapitány Balázs arra figyelmeztet, hogy az elmaradott térségekben a népesség reprodukciójához nem elegendő a 2-2,1-es érték, hiszen még mindig nagy a csecsemőhalandóság. Emellett a jövőben anyává váló kislányok életkilátásai sem azonosak európai vagy amerikai társaik életlehetőségeivel. Ezekben a térségekben legalább 2,5-2,7 gyermeket kell világra hozniuk a pároknak ahhoz, hogy ne csökkenjen a lélekszám.
Összességében elmondható, hogy az utóbbi tíz évben bekövetkezett változások sok fejtörést okoznak a demográfusoknak, és az ENSZ szakértőit is lázas számításokra késztetik. Úgy tűnik, hogy a korábbi prognózisokkal ellentétben a Föld népességének növekedése századunk ötvenes éveire megáll. Ám egyes elemzők szerint mára az sem kizárt, hogy ez bekövetkezhet akár a negyvenes évek elejére, sőt népességcsökkenésbe fordulhat a lassulás.
Kiegyenlítődő viszonyok
A mai Európai Unió országai, más szempontból ugyan, de szintén elgondolkodtató demográfiai folyamatokat mutatnak. A nyolcvanas években a Nyugat még szánakozva tekinthetett az akkori szocialista országokra, mert azokban erőteljesen csökkent a születésszám. A sereghajtó az NDK és Magyarország volt, ahol hosszú távon már jelentős népességfogyással kalkulálhattak a demográfusok. Régiónk országaiban a rendszerváltozás után aztán tovább zuhant a termékenységi ráta. Akkor még a déli és a professzionális családtámogatási rendszert működtető skandináv államok bő gyermekáldásra számíthattak. Az új évezred azonban jelentős változásokat hozott. Az első évtized elhúzódó gazdasági válsága, a közgondolkodás átalakulása Nyugaton is a megszülető gyerekek számának csökkenésével járt. A volt keleti blokk államaiban ugyanakkor a megszilárduló új társadalmi rend, a kedvezőbbé váló gazdasági viszonyok és a bőkezű családtámogatási rendszer a tízes években a termékenységi ráta javulását hozták. Térségünk gyakorlatilag felzárkózott az uniós 1,55 körüli átlaghoz. Igaz, ebből nem igazán profitálhatnak a közép- és kelet európai tagországok a fiatalok elvándorlása miatt: a Nyugat munkaerő-elszívó hatása ma még jelentősnek mondható.
– Demográfiai szempontból a legrosszabb a helyzet délen – mondja Kapitány Balázs. – Olaszország, Spanyolország, Portugália, Görögország egy ideje rendkívül alacsony gyermekvállalási kedvet mutat, és ezek a kedvezőtlen folyamatok várhatóan hosszú távon is fennmaradnak. Meglepő azonban, hogy a skandináv országokban is rosszra fordult a trend: a fiatalok a bőkezű családtámogatási rendszer ellenére későn és kevés gyermeket vállalnak, akkor is, ha nem sújtja gazdasági válság a hazájukat. A kutatások azt mutatják, hogy e folyamatok egyik fontos okai lehetnek a nem nemzeti szinten jelentkező és megoldható kihívások miatti bizonytalanságok az ifjabbak körében, így például a klímaszorongás.
A demográfus azonban óvatosságra int a német és a francia termékenységi adatok értékelését illetően. Mint mondja, a statisztikából, miután nincs származás szerinti bontás, csak arról kaphatunk képet, hogy külföldön született anyától származik-e a megszületett gyermek. E kategórián belül azonban nem tudni pontosan, hogy Ázsiából, Afrikából vagy éppen Ukrajnából, Szerbiából érkezett-e az édesanya. Ennek azonban van jelentősége, hiszen a bevándorlók általában a kibocsátó országra jellemző termékenységi mutatóknak megfelelő számban vállalnak gyermeket.
A demográfiai folyamatokban tapasztalható változások mindazonáltal aggasztják a nemzetállamok politikusait, hiszen a stagnáló termékenység komoly gondokat jelez előre valamennyi uniós tagállamban. A munkaerőhiány, a nyugdíjrendszer összeomlása karnyújtásnyi távolságra került. Mára az is kiderült, hogy az illegális bevándorlás ezeket a gondokat inkább tetézi, mintsem enyhítené.
A családpolitikusok és a demográfusok sokféle megoldást javasolnak. Ezek egyikét Demény Pál világhírű demográfus dolgozta ki. Ő egyebek mellett a gyermeknevelési költségek társadalmasítását, vagyis a fiatal családok erőteljes anyagi támogatását, valamint az iskoláztatási költségek átvállalást ajánlotta (Magyarország ezt az utat követi). Demény Pál szerint megoldást kínálna, ha a nyugdíjszámításnál figyelembe vennék azt is, hány gyermeket nevelt fel valaki.
Kapitány Balázs úgy látja, az anyagi jellegű támogatások növelése bár megemelheti – és Magyarországon emeli is – a termékenységi rátát, de nem a szükséges mértékben. Az ilyen jellegű intézkedések legfeljebb arra elegendőek, hogy az arányszám 1,7-1,8-ra nőjön. Bár ez tagadhatatlanul előrelépést jelentene Európában, ám nem változtatná meg gyökeresen a demográfiai folyamatokat.
Időt kér a pszichológus
Magyarország a világ legbőkezűbb családtámogatási rendszerét tartja fenn. Az állam gyakorlatilag nagyrészt átvállalta az otthonteremtés, a gyermeknevelés, az iskoláztatás költségeit. A hosszú távú cél az, hogy a fiatal nemzedék képes legyen hazánk népességének reprodukciójára. Ennek is köszönhető, hogy a tízes évek elején 1,2 alá csúszó termékenységi ráta mára közelíti az 1,6-os értéket. Egy ideje azonban áll a növekedés, noha a házasodási kedv jelentős élénkülést mutat, és csökken a válások száma is.
Vannak, akik ebben a helyzetben további anyagi segítséget juttatnának a pároknak a gyermekvállalási kedv fokozására. Újabban felvetődött a közbeszédben a nyugdíjrendszer átalakítása, aminek értelmében több nyugdíjat kapna, aki több gyermeket nevel fel. Léder László pszichológus azonban a további anyagi segítség helyett inkább időt kérne a kisgyermeket nevelő családoknak.
– Az elmúlt évtizedekben a világtörténelemben először fordult elő, hogy a fiatal párok nagyrészt magukra vannak utalva a gyerekek felnevelésében – mondja Léder László. – Nem áll mellettük a nagycsalád, nagymamák, nagypapák, nagynénik és nagybácsik, akik segítenék megoldani a felvetődő hétköznapi gondokat. A karrierépítés kezdete gyakran egybeesik a gyermekvállalással, ami tovább nehezíti a helyzetet. Különösen, ha valamelyik nagyváros agglomerációjában teremtettek otthont a fiatalok. A napi ingázás és a munkaadói elvárások miatt az édesapa rendszerint egészen korán kiszakad a család életéből. A fiatal anyuka pedig afféle zöld özvegyként teljesen magára van utalva.
A felvázolt, jól ismert helyzetben a pszichológus szerint nem alakul ki az a kohézió, ami teherbíróvá tenné a családokat. További nehézségeket hoz az az életszakasz, amikor az édesanyák 1-2 szülés után visszatérnének a munka világába. A gyerekek óvodába, iskolába kerülnek, a felnőttek pedig a családtól, az otthontól távol élik a mindennapjaikat. Nincs is rá mód, hogy a családtagok figyelemmel kísérhessék vagy akár megismerjék, miként változott meg férjük, feleségük, gyerekeik személyisége.
Léder László szerint ebben a helyzetben azzal tehetnénk a legtöbbet, ha időt adnánk a fiataloknak arra, hogy megélhessék a családi összetartozás érzését. Első lépésként meg kellene növelni az apukák által kivehető szülés utáni szabadság idejét, hogy létrejöhessen az igazi apa-gyermek kötődés. Sokkal tágabb teret kaphatna a home office is, ami csökkentené a családtól távol töltött időt már azzal is, hogy mindenki megspórolhatná a közlekedésre fordított időt. A pszichológus szerint jó lenne, ha a cégek törekednének rá, hogy apabarát állásokat kínáljanak. Olyan jelenléti követelményekkel, ami lehetővé tenné a család számára a több együtt töltött időt, erősítve az összetartozás érzését, és növelve az esélyét a harmadik, negyedik gyermek megszületésének.
